Őszi ajándék a bor barátainak

„Jó barát a jó bor, csak csínján kell bánni vele!”
(Shakespeare)

A tizenkét apostolnak
A brémai városház pincéjében
Hálás emlékezettel
A szerző
1827 őszén

– Ezzel az emberrel tényleg nem könnyű szót érteni – mondták távoztukban barátaim, amint leereszkedtek szállásom lépcsőin. Jól hallottam minden szavukat. – Megint este kilenckor fog nyugovóra térni, akár a mormoták. Pedig még négy év sem telt el! Ki gondolta volna?

Joguk volt rosszkedvűen távozni. Elvégre aznap rendezték a város legparádésabb, legzenésebb, legtáncosabb lacikonyhás mulatságát, és ők mindent megtettek volna, hogy kellemes estét szerezzenek a magamfajta idegennek. Mindhiába, nem tarthattam velük. Mit nekem a táncos vacsora, ha Ő nem táncol velem, mit nekem a nótázós vacsora, ahol (ebben szinte biztos voltam) úgy kellene énekelnem, hogy Ő azt nem hallhatja? Miért zavarnám meg barátaim vidám körét a lelkembe költözött búval és borongással? Istenem, inkább szidjanak néhány percig, minthogy este kilenctől éjfél utánig együtt unatkozzunk, hogy csak a testemmel beszélgessenek, míg lelkem pár utcával odébb, a Miasszonyunk temetőben tanyázik.

Persze, fájt, hogy cimboráim hétalvónak tartanak, és az ágy utáni vágyakozásom számlájára írják, hogy nem osztom meg velük a virrasztás örömét. Csak te, jó öreg Hermannom, sejtetted az igazat! Még hallottam, amint odalent a dómtéren csendesen megjegyezted: – Nem az alváson járt ennek az esze, hisz csillogtak a szemei. Csak ismét túl sok bort ivott. Vagy túl keveset inkább. Ez ma még inni fog. De egyedül.

Honnan volt a látnoki erőd? Megsejtetted volna, hogy szememben eljövendő éjszakám társai, a rajnai óborok csillognak? Honnan tudtál elhatározásomról, hogy a városi tanács engedélyét kihasználva, éppen ezen az éjszakán szándékszom meglátogatni a Rózsát és a tizenkét apostolt? Mert éppen mára esett a szökőnapom.

Ezt a furcsa szokást, ezt a szökőnapozást, nagyapámtól tanultam: imitt-amott bemetsszük az évek fájának törzsét, s elmélkedve megpihenünk mellette. Mert ha az ember csak az Újévet és a Húsvétot, a Karácsonyt meg a Pünkösdöt ünnepli, könnyen megeshet, hogy életének eme nyugodalmas pillanatai hétköznapivá silányulnak, emlékek nélkül múlnak el. Ezért ajánlatos, hogy az örökké kifelé forduló lélek néhanapján betérjen pár órára önnön mellkasának fogadójába, hogy megvendégelje magát az emlékek hosszú table d'hôteján, s a végén lelkiismeretesen ad notam írja a számlát, akár Hűbele asszony a lovagnak. Hát ezeket a napokat nevezte nagyapám szökőnapoknak.

De nehogy azt higgye valaki, hogy ilyenkor lakmározás-italozás, baráti dorbézolás verte volna fel a ház csendjét! Nem, nagyapám ezeken a napokon befelé fordult, hogy lelke abból az éléskamrából táplálkozzon, amelyet hetvenöt éve ismert. Már rég a temető hűsében pihen, de ha fellapozom holland kiadású Horatiusát, még most is könnyen rátalálok szökőnapi olvasmányaira. Mintha csak tegnap lett volna: látom nagy, kék szemét Emlékkönyvének megsárgult lapjain mélázva, ahogy a kedves szemek pilláin könnycsepp remeg, majd parancsoló ajkai összeszorulnak. Az öregúr habozva tollat ragad, és fekete keresztet rajzol nemrég eltemetett testvérének neve mellé.

– Csitt! Az úr szökőnapot tart! – suttogták ilyenkor a szolgálók a lépcsőkön nagy zsivallyal lerobogó unokák seregének. – Nagyapó szökőnapot tart –, súgtunk össze, és úgy képzeltük, hogy öregapó ilyenkor egyedül karácsonyozik. Milyen igazunk volt gyermeki együgyűségünkben! Bizony, emlékei karácsonyfájának gyertyáit gyújtogatta meg ilyenkor, hogy sziporkázzon az ezernyi gyertya, életének legkedvesebb pillanatai. Szökőnapjának estéjén, karosszékében hátradőlve, csendben és nyugodtan, gyermeki örömmel fogadta múltjának ajándékait.

Akkor is szökőnapja volt, amikor végleg elvitték. Sírt a lelkem, mert az öregember hosszú idő óta először volt megint friss levegőn. Közös sétáink útvonalán vitték. Aztán lekanyarodtak, átmentek a fekete hídon, és betették mélyen a föld alá. – Szökőnapja van – jutott eszembe –, vajon hogy fog onnan feljönni, hiszen annyi követ és rögöt dobáltak rá? – Nem jött vissza többé. De alakja megmaradt emlékezetemben, és felnőttkorom legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott felidézni finom, nyílt homlokát, tiszta szemeit, parancsoló, és mégis barátságos ajkait. Ilyenkor emlékek ezrei leptek meg, és szökőnapjai voltak e kimeríthetetlen képcsarnok legszebb darabjai.

Szóval szeptember elseje volt, kiválasztott szökőnapom. Ezen a napon képtelen lettem volna társaságban uzsonnázni, dalokat hallgatva csicserészni. Soha! Ide veled, édes recept, melyet a világ egyetlen orvosa sem tudna ily csodásan kikeverni! Jövök hát, patikák legigazabbika, hogy – előírás szerint – kupánként bevegyem a gyógyszert.

Tízet ütött az óra, mire a városháza pincéjének lépcsőjéhez értem. A terecske üres volt, nem kellett tartanom kései borozgatóktól, hisz munkanap volt, s különben is vihar tombolt. A szélrohamok furcsa dallamokat süvöltöttek, az eső a dómudvar kövein kopogott.
A városháza szolgája megvizsgálta a bórkostolásra feljogosító papirosomat, majd kérdő pillantással végigmért.

– Ilyen későn, és pont ma? Ezen az éjszakán! – kiáltott fel.
– Éjfél előtt nekem sosincs későn – válaszoltam –, utána meg már úgyis hajnalodik.
– Na de muszáj éppen… – kezdte volna, de pillantása felettesei kézírására meg pecsétjére esett, és vonakodva bevezetett a pincébe. Mely szívmelengető látvány, ahogy viharlámpájának fénye átsiklik a hordók végeláthatatlan során! A pince boltívein titokzatosan reszkető alakzatok, az oszlopok árnyékai szorgos pincérek gyanánt settenkednek a hordók között. Egy kisebb he-lyiség felé vezetett, ahol legfeljebb hat-nyolc jó barát fért volna el meghitt koccintgatásra. Egy ilyen társaságnak nem rossz a szűk kuckó, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket. A visszhangtalan csevegés bizalmat szül. De én magamban voltam, s magányom tágas terek után szomjúhozott, ahol a gondolataim lélegzetkönnyedséggel szárnyalhatnak. Magányos tivornyám helyszínéül öreg, boltíves termet választottam, az összes közül a legnagyobbikat.

– Talán vendégeket vár? – kérdezte a hüledező férfiú.
– Egyedül vagyok.
– Biztosan számíthat néhány hívatlan vendégre – tette hozzá, és félénken a lámpája vetette árny után fordult.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak úgy – felelte, miközben meggyújtott néhány gyertyát, és egy nagy boroskelyhet tett elém. – Sok mende-monda kering szeptember elsejéről… D. szenátor úr egyébként már két órája elment, én is indultam volna haza…
– D. szenátor úr? Miért, érdeklődött utánam?
– Nem, csak megkért, hogy vegyem ki a kóstolókat.
– Milyen kóstolókat?
– Hát a tizenkettőből meg a Rózsából – felelte az öreg, és apró üvegecskéket vett elő, hosszú papírcsík volt mindegyiknek a nyakán.
– Micsoda! – kiáltottam. – Nekem azt mondták, hogy egyenesen a hordókból ihatok.
– Igen, de azt csak egy szenátusi tag jelenlétében lehet. Ezért kért meg a szenátor úr, hogy vegyek ki a hordókból kóstolókat, engedelmével ki is töltögetném őket.
– Egy cseppet se! – szakítottam félbe. – Itt nem töltögetünk. Az igazi élvezet a hordóból inni. Ha ez már nem adatik meg nekem, legalább a hordók társaságában ihassak. Gyere, öreg, hozd a kóstolóidat, én majd viszem a lámpát.

Percek óta figyeltem a vén szolga furcsa viselkedését. Hol engem nézett, és a torkát köszörülte, mintha mondani szeretne valamit, hol felvette az asztalról a kóstolós üvegecskét, és hatalmas zsebeibe süllyesztette őket, hol ismét habozva előkotorta mindet, hogy újra az asztalra tegye. Belefáradtam.

– Csináljon már valamit azokkal a fiolákkal!
Szigorú hangom bátorságra ösztökélte, viszonylag határozottan válaszolt:
– Nem lehet! Ma már semmiképpen sem lehet, uram!
Szabódását szokványos házmester-, portás- vagy pincértrükknek véltem. Markába nyomtam egy nagyobb címletű pénzérmét, és karjától fogva vonszolni kezdtem.
– Mit képzel, uram! – hebegte megbotránkozva. – Hogy is gondol ilyesmire?! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba: nincs olyan emberfia, aki engem szeptember elsején be tudna csalogatni az Apostolpincébe!
– Nem értem, miket hebegsz, öreg?
– Az Isten szerelmére, hát nem tudja, hogy ma van a Rózsa évfordulója! Ez az éjszaka itt nem az embereké! Kérem, azt gondol erről, amit akar, de nekem akkor is szent meggyőződésem, hogy a Rózsa évfordulóján nincs itt semmi keresnivalónk!
– Istenemre! – nevettem harsogva –, egész életem tele van mesebeli kísértetekkel, de borkísértetről még sohasem hallottam! Nem szégyelli magát kend, hogy tisztes ősz haja ellenére ilyeneket hord itt nekem össze? Na, de elég a tréfából! Itt a szenátus meghatalmazása; ma éjjel itt ihatok a pincében, itt, és sehol másutt. Így hát a tanács nevében felszólítom, hogy nyissa ki a Bacchus pincéjét.

Szigorú fellépésem, úgy látszik, használt, mert vonakodva bár, de fogta a gyertyákat, és intett, hogy kövessem. Ismét átvágtunk a nagy pincén, aztán kisebbek következtek, míg az út keskeny folyosóvá nem szűkült. Lépteink tompán dobbantak, a falakról visszaverődő lélegzetünk távoli suttogásnak tűnt. Végre célhoz értünk. A kulcsok megcsörrentek a zárban, az ajtó nyikorogva feltárult. Alig hatolt be a fény a boltívek alá, máris megpillantottam Bacchus komát egy hatalmas hordó tetején. Csodálatos látvány volt! A régi brémai művészek nem kecsesnek és törékenynek mintázták meg, nem finom vonású görög ifjúnak, és nem is öregnek és részegesnek, szörnyű pocakkal, kiguvadt szemekkel és lógó nyelvvel, mint ahogy az elsekélyesedett mítosz szokta istenkáromló módon ábrázolni. Ez utóbbi közönséges antropomorfizmus, embereket elvakító botorság csupán! Csak mert néhány, az isteni szolgálatba beleőszült papjának puffadt a teste, orrát sötétvörös folyam lángoló visszfénye színezi, és néma áhítattal felfelé fordított szeme kifordult, az istenre ruházzák szolgáinak díszeit!

Nem, a brémai férfiak nem ilyennek látták! A vén csibész vidáman lovagolt a hordó tetején. Kerek, viruló arc, apró, éber tekintetű, értelmet és gúnyt sugárzó szőlőszemek, számtalan kancsót megcsókolt, mosolygós száj, rövid, erős nyak. Az apró, tömzsi test majd kicsattan az élettől! Ám a legnagyobb műgonddal karjaidat és lábacskáidat formázta meg alkotód. Az embernek az az érzése, hogy akármelyik pillanatban megmozdul izmos kis karod, csettintesz egyet gömbölyded ujjacskáiddal, és szádat önfeledt kurjantásra nyitod: Juhejsza, hejsza, hej! Szinte látlak, amint borgőzös mámorodban behajlítod kerek térded, combod megfeszíted, és sarkadat a hordó szügyébe vágva, megtáncoltatod az öreg jószágot, hogy a Rózsa, az Apostolok és mindenféle rendű-rangú egyéb hordók élére ugratva, hajrázva végigvágtázzatok a pincén.

– Uramisten! – kiáltotta az öreg, és belém kapaszkodott. – Hát ez forgatja a szemeit, meg kalimpál a lábaival!
– Maga megbolondult, öreg! – mondtam, és bátortalanul a fából faragott boristenre sandítottam. – Csak a gyertyák fénye imbolyog! – Különös érzés kerített hatalmába, szó nélkül követtem menekülő társamat. Érzéki csalódás volt-e, vagy tényleg rám kacsintott? Nevetve felém bólintott-e kerek fejecskéje, felém nyújtotta-e kövér lábacskáját, vagy csak képzelődtem? Önkéntelenül az öreghez húzódtam, valósággal felzárkóztam mögéje.
– Irány a tizenkét apostol! – öleltem át remegő vállát. – Ott fog igazán ízleni a kóstoló!

Fejét csóválva, némán elindult. A nagypincéből néhány lépcső vezet fel a kispincébe, a föld alatti mennyboltozatba, a szentség székhelyére, a Tizenkettők lakhelyére. Régvolt királyok sírboltjai és kriptái, semmik vagytok ezekhez a katakombákhoz képest! Hiába halmoztok koporsót koporsóra, hiába foglaljátok fekete márványba a benne nyugvó férfi múló érdemeit, hiába állíttok gyászhuszárnak öltözött szószátyár cicerónékat, hogy zengjék egyik-másik porhüvely furcsa dicsőségét, vagy meséljenek valamilyen csatában elesett királyi sarj csodás erényeiről, netán egy hercegnő kecses bájairól, kinek szarkofágján a szűzies mirtusz a bimbózó rózsa köré fonódik – hiába ez mind, mert csak a múlandóságot fogja felidézni, legfeljebb könnyet csal szemetekbe! Mindez soha nem érhet fel azzal a megrendüléssel, amelyet egy századév eme hálókamrájának, a nagyszerű nemzetség nyughelyének látványa okoz. Íme, ott fekszenek sötétbarna koporsóikban, dísztelenül, minden sallangtól mentesen. Nem hirdeti ugyan márvány csendes érdemeiket, szerény erényeiket, kitűnő jellemüket, mégsincs olyan, az efféle erények iránt fogékony férfi, aki ne hatódna meg, amikor a katakombák felvigyázója, e föld alatti templom őre, a koporsókra állítja a gyertyákat, hogy fényük a nemes halottak fennkölt neveire essék! Koronás főkhöz hasonlóan ők sem viselnek hosszú rangokat és toldalékneveket; neveik egyszerű nagybetűkkel állnak barna koporsójukon. Ott András, itt János, abban a sarokban Júdás, emebben Péter. Ki ne hatódna meg attól, hogy: ott nyugszik a nemes nierensteini, született 1718-ban, itt pedig a rüdesheimi, született 1726. Jobbra Pál, balra Jakab, a jó öreg Jakab!

És az érdemeik? Még kérdezitek? Nem látjátok, ahogy teletölti kelyhemet, és az apostol pompás vérével kínál? Vörös arany csillog a pohárban. Amikor a Szent János dombján a Nap sugarai felnevelték, még világosszőke volt. Egy évszázad festette sötétre. Ez a zamatos illat! Minek nevezzem ezt a kehelyből áradó illatkavalkádot? Gyűjtsétek össze az erdők és mezők virágát, hozzátok ide India fűszereit, törjetek borostyánt kékes felhőcskékké, adjatok hozzá ámbrát, az egészet keverjétek össze, és vonjátok ki a legfinomabb illatokat, miként a virágból szívják ki a méhek a mézet – az is csak ócska utánzat lenne, méltatlan kelyhed nektárjához, a te illatodhoz: János és Nierenstein ezerhétszáztizennyolcból!

– Miért csóválod a fejed, öreg? Tán nem tetszik, hogy örömet lelek idős címboráidban? Nesze, itt ez a pohár, igyál te is a Tizenkettők egészségére! Koccintsunk! Egészségedre!
– Isten ments! Ma éjjel aztán egy kortyot sem iszok! Az ember ne játsszon az ördöggel! Ha mindet végigkóstolta, továbbmegyünk. Irtózok ettől a pincétől.
– Jó éjt, rajnai uraim! Jó éjt, és hálás köszönet a jóltartásért! Ha bármivel is viszonozhatom neked, komoly és tüzes Júdásom, szelíd Andrásom, vagy neked, kedves János, nyugodtan keressetek fel!
– Jóságos ég! – vágott szavamba az öreg, és becsapta az ajtót, majd kapkodva ráfordította a kulcsot. – Úgy látszik, már ez a pár csepp bor is a fejébe szállt! Minek festi az ördögöt a falra? Hát nem tudja, hogy ma éjjel feltámadnak a borszellemek, és meglátogatják egymást? Szeptember elseje van, ez az ő napjuk! Még egy ilyen megszólalás, s isten bizony elszaladok! Még ha az állásomba kerülne is! Közel az éjfél, bármelyik pillanatban előbújhat valamelyik hordóból a szörnyűség, hogy halálra ijesszen bennünket.

– Félrebeszélsz, öreg! De nyugodj meg, egy szót sem szólok többet, nehogy felébredjenek a borkísérteteid. Vezess végre a Rózsához! – Továbbmentünk, hogy kisvártatva belépjünk Bréma rózsakertjébe. És ott feküdt Ő, az öreg Rózsa, hatalmasan, parancsolóan, fenségesen. Micsoda iszonyatos hordó! És minden cseppje aranyat ér! Az 1615-ös évjárat! Hol vannak már a téged ültető kezek, hol vannak a virágzásodat leső szemek, hol vannak a Rheingau dombjain éneklő, vidám emberek, akik burkodból kipréseltek, hogy aranyló mustként a kádakba csordulhass? Odavannak, mint a dombjaid alatt hömpölygő folyam hullámai. És hol vannak a Hansa néhai urai, e vén város tiszteletreméltó szenátorai, akik Téged, az illatozó Rózsát lemetszettek, és beültettek ebbe a hűs terembe, unokáik gyönyörűségére? Menjetek ki az Ansgari temetőbe, látogassatok el a Miasszonyunk Templomába, és öntsetek bort a sírjaikra! Elmúltak, s velük múlt két évszázad!

– Emelem poharam ama 1615-ös esztendő uraira, és méltó utódaikra, akik ily vendégszeretően gondoskodnak rólam, idegenről! Egészségetekre!
– Úgy! És most jóccakát, Rózsa asszonyság! – tette hozzá az öreg szolga barátságosan, miközben összepakolta a kosarát. – Jóccakát és Isten veled! Erre tessék, erre van a pince kijárata, tisztelt uram. Induljunk! És vigyázzon, nehogy nekimenjen valamelyik hordónak, majd én világítok.
– Még csak az kéne! – feleltem. – Csak most kezdődik igazán az élet. Ez még csak a kóstoló volt. Hozz két-három palack huszonkettest, de a legjavából, oda hátra, a nagy terembe. Láttam érni, ott voltam, amikor szüretelték. Ha csodálattal adóztam a régieknek, az én korosztályom előtt is fejet kell hajtanom.
Tágra nyílt szemekkel bámult a szerencsétlen, mintha nem hinne a fülének.
– Uram – szólalt meg ünnepélyes hangon –, ne tréfáljon ilyen kárhozatos módon. A mai éjszaka itt befejeződött. Egy pillanatig sem maradok tovább.
– Ki mondta, hogy maradj? Hozd a bort, aztán eriggy Isten hírével. Ezt az emlékezetes éjszakát itt fogom tölteni, a pincédben! Nyugodtan elmehetsz, nincsen rád szükségem.
– De nem hagyhatom az urat egyedül a pincében – válaszolta. – Ne vegye sértésnek, jól tudom, hogy nem fogja meglopni a pincét, de hát ellenkezik a szabályzattal.

– Nos, akkor zárj be abba a szobába! Akassz akkora lakatot az ajtóra, amekkorát csak akarsz, hogy se ki, se be, aztán holnap reggel hatkor felébresztesz, és megkapod a jussod.
Látván, hogy hiába minden rábeszélés, a pince gondnoka végül kitett elém három palack bort és kilenc gyertyát. Megtörölte a boroskupámat, teletöltötte a huszonkettes legjavából, és láthatóan nehéz szívvel jó éjszakát kívánt. Kétszer ráfordította a kulcsot a zárra, és ráakasztott egy lakatot is. Sejtettem, hogy ezt inkább az irántam érzett gyengéd féltésből teszi, s nem a pincéje kedvéért. Éppen fél tizenkettőt ütött az óra. Még hallottam, amint elmormol egy imát, aztán elsiet. Léptei egyre messzebb kopogtak. A bejárati ajtó csapódása ágyúdörejként visszhangzott végig az elhagyatott termeken és folyosókon.

Végre magunkban vagyunk, kedves lelkem, mélyen a föld ölében. Odafenn már mindenki alszik és álmodik, idelent a bor szellemei szunyókálnak koporsóikban. Talán még álmodnak is, rövid gyermekkorukról, a távoli hegyekről, az otthonukról, és a jó öreg Rajna apóról, aki esténként altatót dúdolt bölcsőjük felett.
Vagy talán azokra a boldog időkre gondoltok, amikor szelíd anyácskátok, a Nap, csókkal ébresztett, hogy a friss tavaszi levegőben felnyitva szemeteket, elgyönyörködhessetek a fennséges Rajna völgyén? Emlékeztek-e még a német paradicsomba beköszöntő májusra, amint anyátok zöld lombruhácskát adott rátok, hogy megörvendeztesse a Loreley sziklája alatt vidáman zúgó, vén apátokat?

S te, kedves lelkem, gondolsz-e ifjúságod gyöngynapjaira, Svábföld zölden hullámzó dombjaira, kék folyamára? Oh, álmok ideje! Milyen gazdagon tele vagy aggatva képeskönyvekkel, karácsonyfákkal, anyaszeretettel, húsvéti tojásokkal és locsolkodásokkal, virágokkal és madarakkal, papír- és ólomkatonákkal, meg az első nadrágokkal és kabátokkal, amelyekbe először öltöztették fel méretére oly büszke porhüvelyedet? Emlékszel-e megboldogult apádra, amint térdein hintáztatott? És nagyapádra, aki lemondott a kedvedért aranygombos nádpálcájáról, mert az egyszer csak lovacskává változott alattad?

Ugorjunk a következő pohárral néhány évet előre! Emlékszel-e még arra a reggelre, amikor bevittek hozzá, a legkedvesebb férfiúhoz? Olyan sápadt volt az arca! Zokogva csókolgattad hideg kezét, bár nem értetted, hogy miért sírsz. Ahogy azt sem hitted el, hogy a testét fekete leplekbe takaró, kemény férfiak nem fognak többé visszatérni azzal a szűk ládával, amelybe belefektették. – Ne zavarjátok, hát nem látjátok, hogy elszunnyadt! És a nagyapád könyvtárszobájában eltöltött titokzatos ünnepeidre emlékszel-e még? Pedig akkoriban még nem is szeretted a könyveket, bőrkötéses támláikat csak azért kedvelted, mert biztonságos istállót építhettél belőlük kedvenc játékbarmaidnak.

Vagy ott vannak ifjúkori galádságaid a nemzeti irodalommal. Ahogy egyszer fivéred fejéhez vágtad Lessinget, mire ő alaposan elagyabugyált a Sophie utazása Memelből Szászországba egyik példányával? Akkoriban még nem is sejtetted, hogy egyszer te is írásra adod a fejed.

Vén kastély falai, tűnjetek ti is fel a múlt ködéből! Hányszor szolgáltak beomlott folyosóid, pincéid, fiatornyod, tömlöcöd a vidám siserehadnak játszóhelyül! Katonák és rablók, nomádok és karavánok! Még a kozák alantas szerepében is jól éreztük magunkat, míg a többiek tábornokok, hadvezérek meg Napóleonok voltak, és folyton verekedtek! Sőt, egyszer még a ló szerepét is elvállaltuk, csakhogy örömet szerezzünk barátainknak. Egek, milyen szép is volt az a játék!

Hová lettek gyermekkori pajtásaid, az aranykor cimborái, mikor még se rang, se rend, se tekintély nem számított? A grófok és bárók kamarások lettek valamelyik udvarnál, a pórok mezítlábas vándorinasként kóborolnak az országban, nehéz batyuval a hátukon, esőtől megbarnult kalapjukkal majomügyességgel kapkodva a hintókból kihajított fillérek után, s a szerelem jobban nyomja a lelküket, mint hátukat a súlyos iszák. A humaniórákon jeleskedő pajtásaid manapság reverendás lelkészek valahol, este hosszú hálóingben üldögélnek kedvesük ágya szélén. Másokból hivatalnok lett, patikárius, irodista vagy valami hasonló… Csak minket, kettőnket zökkentett ki a Sors a rendes kerékvágásból, hogy itt üldögéljünk a brémai városháza pincéjében, bortól mámorosan. Mi lett belőlünk? Doktor? Olcsó kis győzelem, akárki összehozhat egy nyomorult disszertációt.

Lélek, most akkor jöjjön a negyedik pohár! A negyedik! Hozzászokott-e már nyelved a borhoz? És a torkod? Bizony mondom néktek, itt van az útelágazás, táblával megjelölve. Az egyik felén az áll, hogy: a Gyomor felé! Széles, járható út ez, gyors, sikamlós lejtő! Minden közönségesebb anyag ezt az útvonalat választja. A másik irány: a Fej felé! A hordóban annyi jöttment anyaggal összezárt szellemeknek mi sem kell több, azonnal a nemesebb utat választják. S míg a tömeg megadóan lefelé gyúródik, addig ők buzgón felkapaszkodnak a Tobozmirigyhez címzett fogadóba. Békés, értelmes népek ezek a szellemek. Világosságot hoznak hajlékodba. De csak ha négyen-öten vannak. Többségükért már nem kezeskednék, mert verekedősek lesznek, és sületlenségeket művelnek agyadban.

Töltsük meg a negyedik poharat, s térjünk rá életünk negyedik, csodaszép ciklusára! Tizennégy éves lettél, ó lélek! Mi történt veled ez idő alatt? Már nem játszol kisded játékokat, már nem érdekel a katonásdi és hasonló gyermekségek, de annál többet olvasol. Rákaptál Schillerre és Goethére, valósággal falod őket, ha nem is érted minden sorukat. Vagy tán máris mindent értesz? Máris azt hiszed, hogy érted, mi a szerelem, csak mert a múlt vasárnapi teadélutánon lopva megcsókoltad Elvirát a komód mögött? Vagy mert visszautasítottad Emma gyöngéd közeledését? Barbár! Sejthetted volna, hogy az a tizenhárom éves szív is olvasta a Werthert, és beléd szeretett! Változik a szín: légy üdvözölve, Sváb-Alpok kék folyója, partjaidon lettem gyermekből ifjúvá! Üdvözlégy, kolostortető, és te is, halott apátok képeivel teleaggatott kerengő! Üdvözlégy, templom, csodás főoltároddal, a hajnali aranyfényben fürdőző képeiddel! Legyetek üdvözölve, sziklaormokon trónoló kastélyok, barlangok, völgyek, zöldellő erdőségek! Közöttetek nevelkedtünk, míg el nem érkezett a kirepülés órája, friss leheleteteknek köszönhetjük, hogy nem lettünk puhány mamlaszok.

Következzék az ötödik pohár, életünk ötödik korszaka. Olyan élvezettel szürcsölöm édes emlékeit, akár e pohár nemes rajnait. Szépséges illatotok versenyre kel kelyhem zamatával. Tekintetem elhomályosul, látod-e, lelkem, ahogy körém gyűlnek serdülő éveim pajtásai? Minek nevezzelek, emelkedett, nemes, durva, barbár, bájos, disszonáns, dallamos, elutasító és mégis oly gyönyörű legényéletem? Hogy rögzíthetném a testvéri szeretet aranyló pillanatait? Miképpen adjak hangot érzéseimnek? Hogy fesselek le, te soha meg nem értett káosz? Írjalak körül? Soha! A laikus is látja, hogy csak nevetséges külsőd nyitott könyv. Kedves belsődet csak a bányász ismeri, ki dalolva hág testvéreivel a föld mélyére, hogy aranyat hozzon fel, tiszta, színaranyat! Oly mindegy, hogy sokat-e vagy keveset. Mert nem csak ez a zsákmánya. Amit látott, azt kívülállónak képtelen elmesélni, túl különös és túl sok lenne az avatatlan füleknek. Élnek odalenn szellemek, akiket csak kevesen láthatnak. Zene csendül fel a tárnákban, higgadt füleknek üres és értelmetlen, de szent annak, ki átérezte, és együtt énekelt, még akkor is, ha a végén mosolyogva gyűrögeti a sikertelenség lyukas sipkáját. Öreg Nagyapó! Most már tudom, mit csináltál, amikor „az úr szökőnapot tartott”. Olyankor te is ifjúkori cimboráid között voltál, és könnycsepp gyűlt ősz szempilláidra, valahányszor emlékkönyvedben egyik-másikat eltemetted. Pedig élnek!
Ember, hajítsd el az üveget, és bonts újat az új örömökre. A hatodik! Kiszámíthatatlan vagy, ó, Szerelem!

Velünk is az történt, mint megannyi emberfiával. A szerelemről olvastunk, és azt hittük, hogy szerelmesek vagyunk. A legcsodálatosabb és legtermészetesebb az egészben az volt, hogy érzelmeink mindig az olvasmányainkhoz igazodtak. Árnikát és nefelejcset szedtünk G.-ben, hogy pár könnycsepp kiséretében szégyellősen átnyújtsuk a doktor lányának, mert éppen azt olvastuk, hogy: „Letarolná a rét virágát, Hogy szerelmére hintse mind.” „Könnyek fakadnak a szeméből.”  Igen, Wilhelm Meister módjára szerettünk, vagyis már azt sem tudtuk, hogy melyikük az édesebb, Emmelin-e vagy Kamilla, netán Otília? Hát nem ott kukucskáltak-e mindhárman, csinos kis főkötőben a redőnyök mögött, amikor a zimankós télben éjjelizenét adtunk nekik, s görbére fagyott ujjakkal szánalmasan vertük a gitárt? Hogy kiderüljön, gyarló, kokott mind a három, mire mi dőrén örökre lemondtunk a szerelemről, és megfogadtuk, hogy majd csak akkor fogunk megházasodni, amikor a sváboknak benő a feje lágya, vagyis negyvenévesen.

Beláthatatlan Szerelem, ki lenne képes lemondani Rólad! Felbukkansz kedvesünk tekintetében, csakhogy átlophasd magad szemünkbe, s onnan a szívünkbe fészkelődj. Mégis hidegen hagytak dalaim, egy pillantásra sem méltattad szerelmes közeledésemet. Hadvezér akarok lenni, csakhogy lássa az újságokban a nevemet, és összeszoruljon a szíve, ha azt olvassa, hogy: „Hauff tábornok a legutóbbi csatában kitüntette magát. Szívét nyolc találat érte, de sebesüléseibe nem halt bele.” Harci dobos akarok lenni, hogy ablaka alatt kidobolhassam fájdalmamat. Hogy amikor rémülten kinyitja az ablakot, fortissimóból fokozatosan pianóra válthassak, és adagio-pergéssel fülébe súgjam: – Szeretlek. – Híres akarok lenni, hogy ha rólam hall, büszkén mondhassa magában: – Egykoron szerelmes volt belém. – De fájdalom, kevesen ismernek! Holnap is csak legfeljebb legyinteni fognak: „Egész éjjel a borospincében tivornyázott!” Mi volna, ha suszter vagy szabó volnék? Még a gondolat sem méltó Tehozzád, Adelgunde!

Ilyenkor már csak ketten vagyunk ébren a városban. A legmagasabb és a legalacsonyabb: a toronyőr a dóm tetején, meg én a városháza pincéjében. A toronyba kívánom magam, hogy a szócsövet óránként számhoz emelve, hálókamrádba küldhessek egy dalt. Csitt! Botorság lenne felébreszteni angyalkámat szende, édes álmaiból. Idelenn nem zavarok senkit, jöhet egy dal. Lélek! Katona vagyok, honvágy szaggatja szívemet. Barátom költötte e dalt:

Hogyha strázsát adok éppen
Magányosan, a sötétben,
Rád gondolok, messzi rózsám,
Vajon hű maradtál-e hozzám?

Mikor mundért adtak reám,
Sírva csókolt az én rózsám,
Pántlikát tett kalapomra
Könnye hullott az arcomra.

Tudom, szeret, ettől menten
Boldogság gyúl a lelkemben.
Fagyban szívem forrón dobog,
Hogyha, kedves, rád gondolok.

Halvány fénnyel ég a lámpa,
Tudom, csendben lépsz szobádba.
És esti imádban kéred,
Hogy legyek újra tevéled.

Ha lelkedben bánat honol,
S féltő szíved értem bomol,
Ne félj: az égiek megóvnak,
Hűségemért pártfogolnak.

Szól a harang, virradóra,
Strázsaváltást üt az óra.
Aludj, édes, kis szobádban,
Gondolj reám álmaidban.

Vajon most rólam álmodik-e? A harangok tompa moraja kísérte énekem. Éjfél?! Titokzatos borzongással terhes óra. A Föld halkan megremeg, mert a rajta fekvő emberek a másik oldalukra fordulnak, s megnehezült paplanukat combjaik közé gyúrva, a hajnalra várnak. Milyen más az éjféli harang, mint a déli verőfényben, a tiszta légben felcsendülő! De mi ez? Mintha ajtó csapódott volna. Különös! Egyedül vagyok idelent, mégis mintha lépések zaját hallanám. Hallj oda! Valaki az ajtómhoz közeledik! Megragadja, megrázza a kilincset. De ajtóm zárva van, erős reteszek védik, ide ma éjszaka egyetlen halandó sem teheti be a lábát. Mi ez?! Az ajtó felpattan! Szörnyűség!

A két férfiú egymást megelőző udvariassággal igyekezett betessékelni a másikat magányos szobámba. Az egyik sovány, langaléta alak volt, nagy, fekete loknis parókával a fején. Sötétvörös, ófrank szabású kabátja telis-tele volt arany paszományokkal és gombokkal. Hihetetlenül hosszú, vékony combjain fekete bársonynadrág, térdénél arany csatokkal. Alatta vörös harisnya, cipőin megint csak arany csatok.

Porcelánmarkolatú tőrét nadrágzsebén átbújtatva hordta. Sűrű hajbókolása közben kis háromszögletű selyemkalapot lengetett, parókájának göndör fürtjei vízesésként omlottak vállára. Arca sápadt volt és megviselt, mélyen ülő szemekkel és hatalmas, tűzvörös orral. Társa, akit oly előzékenyen maga elé akart engedni, épp az ellentéte volt. Haja tojásfehérjével erősen a fejéhez volt ragasztva, oldalt pedig rollniba felcsavarva, akár két pisztolytartó. Hátán rőfnyi copf kígyózott. Acélszürke kabátkát viselt, veres hajtókával, alatta gazdagon hímzett, terjedelmes pocakjáról a térdéig lógó mellényt és nagy lovaglócsizmát. Derekára hatalmas kardot csatolt. Volt valami jóságos a hájas arcában, homárszerű, kiguvadó szemeiben. Hajlongásait kétoldalasan felhajtott hatalmas filckalappal kísérte.

Első ijedtségemet legyőzve, bőven akadt időm megfigyelni őket, hisz az uraságok hosszú percekig parádéztak egymásnak a küszöb előtt. A langaléta végül feltépte az ajtó másik szárnyát is, és társát karonfogva bevezette a szobámba. Felakasztották kalapjukat a falra, lecsatolták fegyverüket, és engem egy pillantásra sem méltatva, csendben helyet foglaltak az asztalnál. Mintha farsang éjszakája volna, állapítottam meg magamban, furcsa vendégeimet méricskélve. Volt valami kísérteties megjelenésükben. Nem tudtam mit kezdeni merev pillantásaikkal, némaságukkal. Már épp összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólítsam őket, amikor újabb zaj hallatszott a pince felől. Léptek közeledtek, feltárult az ajtó, és belépett négy úriember, az első kettőhöz hasonlatos jelmezben. A legfurább vadásznak volt öltözve, ostort és vadászkürtöt hordott, és igen emelkedett hangulatban volt.
– Adjon Isten, Rajna urai! – harsogta a veres kabátos langaléta dörmögő basszusával, miközben felállt és meghajtotta magát. – Adjon Isten! – kontrázott vékony hangon a tömzsi. – Rég nem találkoztunk, Jakab uram!

– Frissen és fürgén! Hejjsza és jó reggelt, Máté úr – rikkantotta a vadász a zömöknek –, és neked is jó reggelt, Júdás uram! Na de mi ez? Hol vannak a korsók, hol a pipa meg a dohány? A vén szamár nem ébredt volna még fel bűnös álmából?
– Micsoda álomszuszék! – kontrázott a kisebbik. – Haszontalan hétalvó! Még mindig odafenn horkol a Miasszonyunk temetőjében! Hétszentség, hogy kikolompolom onnan! – Azzal felkapott egy nagy csengőt az asztalról, és éktelen hahotával elkezdte rázni. Társai szó nélkül letették kalapjukat, botjukat, kardjukat, helyet foglaltak az asztalnál, és néma öleléssel üdvözölték egymást. András a vadász és a vörös Júdás között ült. Kecses, finom úr. Bájos, fiatalos vonásait titokzatos búskomorság uralta, de zsenge ajkai körül lágy mosoly játszott. Fején bodros, szőke paróka, különös kontrasztban hatalmas barna szemeivel. A vadásszal szemben jól táplált férfiú terpeszkedett, borvirágos orcával és bíbor színű orral. Alsó ajka mélyen lefittyedt, ujjaival szórakozottan dobolt jól megtermett hasán. A többiek Fülöpnek szólították.
Harcos kinézetű, vastag csontú fickó ült mellette. Sötét szemeiben a bátorság tüze lobogott, orcáját kicsattanó pír borította. Szájára sűrű bajusz vetett árnyékot. Péternek hívták.

Bor híján még a régi ivócimborák között is csak döcögve indult a beszélgetés. Míg egyszer csak reszkető lábú, ősz öregecske jelent meg az ajtóban. Feje csontvázfej, koponyára feszülő bőr, fekete üregekben ülő szemek. Hatalmas kosarakat cipelt, és lihegve, alázatosan üdvözölte a vendégeket.

– Hajrá! Légy üdvözölve, Baltazár, vén pincemesterünk! – ujjongták a vendégek. – Csak frissen, öreg, add elő a korsókat, és hozz pipát mindenkine