[2016. május]
Lefogom a kezét, hogy ne üssön meg senkit, miközben ébredezik. Az elején még ficánkol, halkan szitkozódik egy nyelven, amit szerencsére nem értek, aztán lassan felnyitja a szemeit.
– Mit láttál? – kérdezik tőle egyszerre hárman.
– Víz… tó… tenger… – suttogja rekedten.
– Víz? Végre találunk vizet? – tanakodnak egymás között, miközben buzgón jegyzetelik Sonja szavait. – És még? Mi van körülötte?
– Halott emberek… és állatok. Minden elpusztult.
Hallom a grafit sercegését, ahogy a papíron táncol. Egy ceruzahegy eltörik a heves jegyzetelés közepette. Újból káromkodnak: most már a saját nyelvemen. Sokat káromkodunk manapság.
– Még valami?
– Fel akarok kelni.
– Még nem lehet. Ez túl kevés.
– Nem érdekel. Napok óta nem voltam kinn… sétálni akarok.
Én nem hiányolnám ennyire a sétákat. Csak a munkásemberek járnak ki. Nekik muszáj. Én asszisztens vagyok. Egyelőre.
– Kinn elviselhetetlen a hőség – mondom neki.
– Mondjak még valamit, ami elviselhetetlen? Ez a szoba. Túl kicsi. Érzem, hogy fojtogat.
Körülnézek. Valóban aprócska szobát kapott. Csupán egy ágy fér el benne, a szekrényt sem lehet kinyitni. Nem mintha nagy szükség volna rá: nincs benne semmi.
– Adj neki még altatót! – parancsolja nekem az egyik jegyző, mire Sonja hozzávágja a párnáját.
– Nehogy még egyszer bealtassatok! Azt mondtam, nem!
– Napról napra rövidebbek az álmaid.
– Napról napra rövidebbek a napjaim. Hogyan várjátok el, hogy érdekes álmaim legyenek, ha az egész napom abból áll, hogy… alszom?
Hosszú, kínos csöndszag lebeg a fülledt levegőben. A jegyzők felállnak, kimennek a folyosóra. Látom, ahogy a füzeteiket lapozgatják: összehasonlítják az álmokat. Amikor Sonja idekerült, oldalakat töltöttek meg az álmaival. Mostanra ezek pár sorosra fonnyadtak.
Ő legalább emlékszik rájuk. Ez mentette meg az éhhaláltól. Ettől lett érdekes. Ettől érte meg életben tartani. Az álmaiból akarják kitalálni a jövőt.
Az embereink vizet kerestek, amikor rábukkantak a családjára. Sonja épp aludt. Álmában kiabált, ezért felébresztették. Amikor megkérdezték, miért kiabált, ő elmondta: szürke egyenruhás emberek üldözték, és el akarták szakítani a családjától. Nagyjából egy hete került ide. Egyedül.
Ennél többet soha nem meséltek a múltjáról. Egyszer esőt álmodott (három hónapja nem esett), azóta jobban figyelnek rá. Állítólag ő az egyetlen reménységünk.
– Annyi kell, hogy beadj egy rohadt nyugtatót – morogja nekem fenyegetően. Valamiért utál. Valamiért mindenkit utál.
– Csak akkor, ha muszáj.
– Attól függ, kinek muszáj, ugye? – kérdezi gúnyosan.
– Ez sokkal fontosabb, mint te vagy én – válaszolom nagyot nyelve. – Az emberiség sorsáról van szó.
– El ne kezdd már megint! Hányok az emberiség sorsától.
Végre visszatérnek a jegyzők. Gondolatban hálát adok nekik, amiért már nem egyedül kell elviselnem Sonját.
– Na? Meg tudnak válni tőlem egy napra?
– Úgy döntöttünk, hogy kapsz egy óra pihenőt.
Furcsa módon Sonja nem panaszkodik azért, mert csupán egy óra jár neki. Gyanús ez a beletörődés, de inkább nem teszem szóvá.
Az egyik jegyző a kezembe nyomja a füzetét, és a lelkemre köti, hogy írjam le, ha még eszébe jut valami, aztán kimennek a szobából. Nagyot sóhajtok, és megpróbálok segíteni Sonjának, hogy kikeljen az ágyból, de visszautasít.
– Muszáj velem jöjj? – kérdi lebecsmérlően.
Én sem örülök neki jobban – gondolom magamban, mégis mást mondok:
– A parancs az parancs.
– Ahhoz képest, hogy én vagyok „az utolsó reménységetek”, az én parancsom számít a legkevésbé.
– Csak a javadat akarjuk.
– Az enyémet biztos nem. Ha nem emlékeznék az álmaimra, már rég kinn rohadnék a családom mellett.
– Nem szeretem, amikor csúnyán beszélsz.
– Én sem.
Fel akarom rá adni a fejfedőjét. Nem szabad napszúrást kapnia, kinn pedig nagyon süt a nap. Természetesen lehord, amiért ennyit „babusgatom” (a babusgatást csúnyábban mondta), majd kiront a szobájából. Meg se várja, hogy bezárjam az ajtót, és utolérjem.
– Hová akarsz menni? – kérdezem, miután végre utolérem.
– Majd megálmodom.
– Tényleg?
Fintorog. Innen tudom, hogy még véletlenül sem gondolja komolyan. Semmit sem gondol komolyan.
– Mit zavar az téged, hogy merre járunk? A te dolgod úgyis csak annyi, hogy lejegyezd, ha valami eszembe jut, nem?
– Csak nem akarom, hogy bajba kerülj.
– Nem akarod, hogy te bajba kerülj.
Erre nem válaszolok semmit.
– Amúgy eszedbe jutott még valami?
– Nem. És akkor se fog, ha percenként megkérdezed. Inkább élvezd, hogy most nem kell állandóan a kedvemben járnod.
– Lehetetlen a kedvedben járni. Túl finnyás vagy – szökik ki a megjegyzés a számon, mire Sonja elneveti magát.
– Na, végre! Alakulsz.
– Ezt hogy érted?
– Kezded levetkőzni ezt a röhejes megfelelési kényszert.
– Nincs semmilyen megfelelési kényszerem.
– Engem nem versz át. Látom, milyen vagy, amikor bejönnek a jegyzők. Ha arra vársz, hogy előléptessenek, elárulom, nem fognak.
– Honnan tudod? Megálmodtad?
– Egyértelmű. Túl sok a szomjas száj. Ha mindenkit előléptetnének, ki végezné a piszkos munkát? Ugyanazt csinálod, mint mindenki más. Ameddig ott van mindenki más, miért lenne nagyobb szükség rád?
Nem akarom tovább hallgatni. Nem azért, mert bántó lenne, amit mond: igazából már sejthettem volna magamtól is. Mégis zavaró ezt pont Sonjától hallani, akit mindenki körbeugrál, valahányszor lecsukja a szemét.
– Álmodtál még valamit?
– Ennyire beletrafáltam, hogy máris tereled a szót?
Átlát rajtam. Már megint. Nem tudom, hogyan csinálja, nem is érdekel. Nem akarom, hogy átlásson rajtam.
– Hagyjuk! – legyintek.
– Ne vedd a szívedre! Ha kitalálnád, hogy emlékszel az álmaidra, egyből előléptetnének.
– De te tényleg emlékszel az álmaidra, nem csak „kitalálod” – mondom, hangom erős meggyőződést sugall, pedig most bizonytalanodtam el igazán.
Sonja hangos nevetésben tör ki.
– Szerintem ez egyáltalán nem vicces.
– De. Sajnos túlságosan is az… ti tényleg ennyire hülyék vagytok?
– Nem értelek.
– Vizet akartok találni, mert fogytán vannak a tartalékaink. Ha becserélhetnétek az életben maradt embereket ivóvízért, már senkit sem érdekelnének az álmaim. Valószínűleg ezért nem álmodok esküvőket. Meg azért, mert mostanában senki sem tart esküvőket.
– Most sem értelek.
– Én is azt hiszem. De már megszoktam, hogy senki sem ért. Megtisztelő.
Hatalmába kerít egy furcsa érzés. Kezdem megsajnálni a mellettem álló, ízig-vérig ellenséges Sonját. Sosem képzeltem magam az ő helyébe.
Hamar elhessegetem a furcsa érzésemet. Nem is fogom. Nem az a feladatom, hogy együttérző legyek.
– Szükségünk van rád. – Nem tudom, ez pontosabban kinek szólt, kit is akartam átverni, de valami azt súgja, egyikünket sem sikerült. Sonja rezzenéstelen arccal néz rám. Megpróbálom menteni a menthetőt: – Szükségünk van arra a varázslatos belső szemre, amivel egyedül csak te látsz tisztán. Szükségünk van arra, hogy megértsünk.
– Vízre is szükségetek van, mégsem találjátok. Amiért szükségetek van valamire, nem biztos, hogy megkapjátok.
– Ezért kellene segítened nekünk.
Újból hangosan felnevet.
– Szerinted tényleg rajtam múlik, hogy megtaláljátok a vizeteket? Meg akarsz érteni? Rendben, kezdjük az első leckénél: az egész egy átverés!
– Hogyhogy?
– Az álmok? Szép lassan cserben hagytak. Az eső? Kitaláltam. Szerencsém is volt vele, belátom. És olvasd már fel, mit álmodtam tegnap!
Gyorsan visszalapozok a jegyzetfüzetben.
– Azt, hogy menekülsz. Előtted pázsit, alattad vékony fűszálak, csiklandozzák a talpad. Valahol egy patak csordogál. Sétálsz, hirtelen belelépsz egy hangyabolyba. A hangyák összecsípnek. Elájulsz, elsüllyedsz a földben. A testedből kinő egy fa, amit kivágnak, és hajót készítenek belőle.
– És ez szerinted mit jelent?
– Hogy valahol jó termőföld van, fűvel, állatokkal…
Meg sem lepődöm, amikor újból elneveti magát. Az elmezavar első jelei mutatkozhatnak meg rajta. Sosem volt teljesen normális, de nem is az eszéért tartották.
– Erről van szó – sóhajtja, majd gyorsít a lépések ritmusán.
– Miről van szó?
– Arról van szó, hogy fogalmatok sincs, miről van szó.
Nagyot nyelek.
– Nehéz téged követni.
– Vissza akarok menni.
– A szobádba?
– Oda, ahonnan hoztatok.
– Sonja, a családod nincs többé.
– De én még vagyok. Még egy nap itt, és megőrülök!
– Már megőrültél.
– Mondtam én, hogy alakulsz – vágja rá mosolyogva. – Büszke vagyok rád.
Nem tudom eldönteni, hogy ezt bóknak vegyem, vagy sem.
– Tudod, hogy nem fognak elengedni a parancsnokok.
– Ki akarta megkérdezni őket?
– Engem meg kivégeznek, ha megtudják, hogy szökni hagytalak.
– Akkor ne hagyj.
Gondolkodás nélkül a karjába döföm az altatót. Nem hagyom. Elegem van belőle. Mindenből. Megvárom, amíg szép lassan (válogatott szitokszavak közepette) elengedi a valóságot, és elveszti az egyensúlyát. Már majdnem eldőlne, ha nem fognám meg félúton. Az ölembe veszem (nagyon nehéz), visszaviszem a szobájába, és befektetem az ágyba.
Másnap ugyanaz kezdődik elölről. Sonja magához tér, káromkodva üdvözöl mindenkit.
– Mit láttál? – kérdezik.
– Vizet… sok-sok vizet. Egy tó… tenger. Körülötte halott emberek és állatok. A vízen valaki hajózik.
– Ki az?
– Ő – válaszolja Sonja, és remegő kézzel felém mutat.
Nagyot nyelek. A jegyzők újra tanakodnak. Gyanakvóan méregetnek engem, mintha hirtelen az ellenségükké váltam volna.
– Beszélgettem vele – folytatja Sonja. – Azt mondta, fél maguktól. Azt mondta, el akar szökni. Kezd megőrülni.
– Csak kitalálja az egészet! – védekezem. – Nem is emlékszik az álmaira!
Lényegtelen mindaz, amit mondok. A jegyzők rezzenéstelen arccal néznek rám. Hajthatatlanok, Sonja szavai kimosták belőlük a józan gondolkodást.
– Túl sok a szomjas száj… – suttogják egymás között.
– Kérem, ne tegyék ezt velem! – A hangom elcsuklik a mondat végére. – Én egész életemben maguk mellett…!
Mindhárom jegyző Sonja felé fordul.
– Ő az egyetlen reménységünk.
Előttem minden elsötétül.
Nem érzek fájdalmat, nem érzek megkönnyebbülést: semmit sem érzek. A távolban Sonja nevetését hallom, vígan azt dúdolja, ő megmondta. Sovány fény váltja fel a sötétséget. Pázsitot látok. Esik az eső. Lábaimat vékony fűszálak csiklandozzák, mellettem egy patak csordogál…
Megnyugszom.
Nemsokára tényleg megtaláljuk azt a vizet. És én ott leszek az elsők között.
A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.
