(zsoltárparafrázis 88.)

Nem tőled, ki rejtőzködsz előlem,

és nem azoktól, kik szembejönnek,

majd hátam mögött visszanéznek,

és azokért sem, kik mosolyognak,

de egymás között kinevetnek,

és azokat sem, kik nyíltan bírálnak,

vagy csak rosszat gondolnak rólam,

azokra sem, akik azért segítenek,

hogy mielőbb orra bukjak, elvérezzek –

én azoktól, akik ismerik a nevemet,

és miattuk, kik árnyak egy várban,

szakadék fölött lebegő sötétlő foltok,

kik nem szólnak, nem szólítanak-terelnek,

úgy tesznek, mintha nem tudnának rólam,

mert látják, egyértelműen feléjük tartok,

hogy nem fordulhatok vissza soha már.

Egy nap magukkal rántanak, kitakarnak,

rám borul hidegük, sötétjük, csendjük,

a feledés földjén magamra hagynak.