[Látó, 2009. július]

(O medo)

Igazán félünk.
Sötétben születünk.
A létforma kevés:
Postás, diktátor, katona.
Sorsunk hiányos.
Félelemre neveltek.
Félelem-virág, amit szagolunk.
Félelem-szövetet öltünk magunkra.
Vörös félelem-folyókban
Gázolunk.
Alig vagyunk csak emberek, a természet kijátszott.
Vannak a fák, a gyárak,
Galoppozó betegségek, az éhség.
Szerelembe menekülünk,
E hírneves érzésbe,
S a szerelem megcsal; esett,
Szél fújt, hideg volt Sa~o Paulóban.
Hideg volt Sa~o Paulóban…
Havazott.
Köpenyével a félelem
Beburkol minket, és elernyeszt.
Féltem tőled,
Sötét hajú társam.
Tőlünk, tőletek, és mindentől.
Féltem a becsülettől.
Polgárok így neveltek minket.
Utunk ki van jelölve.
Minek meghalni mind?
És hogyha mind megélnénk?
A félelem harmóniája:
Jön az utcai terror,
Az éjjeli rémület, borzadás
Szennyezett víztől. A magányos ember
Támaszai.
Segíts, laudánum.
Lassú a hatása.
Míg a félénk dal megtörik,
Elbomlik és elhallgat.
Félelem-házat építünk majd,
Kemény félelem-téglát készítünk,
Félős gerendákat, pilléreket,
Utcákat csupa félelemből s csendből.
S mint bátortalan szárnyak,
Mint gyáva fények,
Érjük el óvatos
Emelkedésünk csúcsát.
Fizikájával a félelem
Ennyit produkál: börtönőröket,
Épületeket, írókat,
E verset,
Másfajta életet.
Rettegjünk rettentően.
Megértjük a legöregebbeket.
A félelem alakította őket.
Bölcs szobrok, Isten áldjon.
Isten áldjon: megyünk előre,
Megválunk lángoló szemektől.
Oly boldog fiaink…
Hű örökösei a félelemnek,
Ők népesítették be ezt a várost,
A város után a világot,
A világ után a csillagokat,
Eljárva a félelem táncát.

 Jánosházy György fordítása