[AnyaLátó, 2016. augusztus-szeptember]

---

Fordította: Biró Réka, Pálffy Zsófi, Potozky László, Sugó Erzsébet. Kurátor: Albert Mária.
A fordítás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a New York-i Lark Play Development által szervezett Nemzetközi Drámaíró Tábor 2014-es kiadására készült.

Los Angeles. Éjszaka. Üres színpadon a következők: LEBEGŐ ÁGY a színpad fölött, kissé ferdén, a fejtámasz része magasabb, mint az ágy vége. Elöl ÜVEGFAL. Víz csordogál rajta. Autóbuszmegállót jelképez viharban. Az üvegfal mellett egymástól néhány lépésre két MIKROFON, állványokon.

PROLÓGUS

A prológus bolerózenével kezdődik: Los Panchos „Por El Amor De Una Mujer”.
CELESTINA DEL SOL a buszmegállóban áll. Eső hangja. Celestina csuromvizes. Kezében kisebb bevásárlószatyor. Lenge kismamaruha van rajta; reszket. Kimerült, mintha napok óta gyalogolna. Lehetetlen megállapítani a korát. Lehetetlen megállapítani, hogy gazdag-e vagy szegény. Nagyon, nagyon várandós.
Miközben a boleró szól, Celestina stoppolásra emeli a kezét, de mintha ma este nem volna forgalom Los Angelesben. Zsebéből sós kekszet vesz elő, mohón eszi, minden kis falatkát élvez. Autó fényei pásztázzák végig Celestinát. Magasabbra emeli a kezét. A fények továbbhaladnak. Csalódottan Celestina újabb kekszet vesz elő.
Várjuk, hogy véget érjen vagy elhalkuljon a boleró.
Pillanatnyi csend, majd újabb autó fényei jelennek meg Celestinán. Ezúttal megállnak rajta. Várakozva felemeli a hüvelykujját. Rádudálnak, ő boldogan ellép a faltól, és az egyik mikrofonhoz megy.
A mikrofonokat hirtelen vörös fény önti el.
ANÍBAL DE LA LUNA belép, és a másik mikrofonhoz megy. Aníbal 30 körüli, kellemes megjelenésű férfi, az American Airlines földi személyzetének egyenruháját viseli. Aníbal és Celestina a mikrofonok előtt játssza a követ­kező jelenetet. Egy pillanatig sem tesznek úgy, mintha autóban volnának.
A Prológus alatt Aníbal Los Angeles-i Echo Park-béli házát rendezik be. A díszletezés pont annyit tart, mint a prológus.

CELESTINA (reszket): Hálásan köszönöm.
ANÍBAL: Jézusom, csuromvizes! Van egy dzseki a hátsó ülésen.
CELESTINA (felveszi a dzsekit): Köszönöm.
Rövid szünet.
ANÍBAL: Nem hiszem el, hogy valaki kint áll ebben az özönvízben. Azt mondják, az évszázad vihara.
CELESTINA: Hol vagyok?
ANÍBAL: Los Angelesben.
CELESTINA (zavartan): Los Angelesben?
ANÍBAL: A Virgil és Santa Monica sarkán.
CELESTINA (semmit sem jelent neki): Ó!
Celestina hallgat. Simogatja a pocakját, és előre bámul. Hallgatása kissé nyugtalanítja Aníbalt.
ANÍBAL: Láttál már ilyen esőt L. A.-ben? Coño! Dühöngő árvíz Fairfaxben... holttestek lebegnek a Los Angeles folyón... lezárták a repülőte­ret... ha ma lenne a nagy földrengés, lőttek neki, a fél város elpusztulna. Nesze neked, Los Angeles, minden sarkon egy-egy katasztrófa. (Aníbal nevet. Celestina nem szól semmit) Éltem New Yorkban. Mindegyik negyedében, kivéve Staten Island-et. És Brooklynt. És Queenst. Az a helyzet, hogy New York egyesével öli a lakóit, érted? Egy kés, egy pisztoly, verekedés a bankautomatánál, aprócska, számontartható halálok. De itt? Los Angelesben? Tömeghalál, tömegmészárlás. Egy rosszkor jött szörnyű árvíz, és százak halnak meg... a légkör elnehezedik a saját szennyeződésétől, és ezrek pusztulnak... ha a nagy földrengés eljön, százezreket fog felfalni reggelire. És az erdőtűz-szezonról még nem is beszéltem!
Celestina először néz Aníbalra.
CELESTINA: Miért nem mész vissza New Yorkba?
ANÍBAL: Viccelsz? Imádok itt élni. Itt van a házam. Az égből potyognak a kibaszottul csinos szupernők! Coño, ez nekem kell!
Celestina nem válaszol. Halkan majszol egy kekszet, elmélázik. Aníbal hosszasan nézi.
ANÍBAL: Jól vagy?
CELESTINA: A kamionos, akivel eddig jöttem, folyton a térdemet fogdosta, és én sikoltoztam.
ANÍBAL: Mennyit álltál kint az esőben?
CELESTINA: Nem tudom.
ANÍBAL: Nem tudod?
CELESTINA: Nincs órám... nincs órám, nem hordok órát... nem tartom számon az „időt”... nem jövünk ki egymással, az IDŐ meg én!
ANÍBAL (nem érti): Ó! Hova vihetlek?  
CELESTINA: Nem tudom.
ANÍBAL: De hová stoppoltál?
CELESTINA: Sehova. Nem megyek sehova. Nem tudom, hova megyek, sajnálom.
ANÍBAL: Csak úgy stoppolgatsz? Hurrikán idején? Terhesen? Szórakozásból?
CELESTINA: Sokat fogsz még kérdezősködni?
ANÍBAL: Ne vigyelek kórházba? Hogy valaki megvizsgálja a gyereket.
CELESTINA: Nem! Nem! Azt ne! Nem szeretném, hogy valami orvos kér­dezősködjön!
ANÍBAL: Talán a rendőrség...
CELESTINA: A rendőrséget ne! Kérlek! A rendőrséget ne! Nem akarok rendőrségre menni!
ANÍBAL: Nincsenek barátaid vagy rokonaid Los Angelesben?
CELESTINA: Senki. Senkim sincs. Csak te vagy nekem.
ANÍBAL (úgy tesz, mintha nem hallaná): Hát, valahova csak el kell hogy vigyelek, ha már az autómban ülsz...
CELESTINA: Vigyél a gyerek apjához. A gyerek apját keresem. A neve Rodrigo Cruz. Ismered? Nagyon jóképű és aljas ember.
ANÍBAL: Nem, nem hiszem...
CELESTINA: Senki sem ismeri. Mindenkit megkérdezek. A kamionos végigjárt velem minden államot, hogy megtaláljuk Rodrigo Cruzt!
ANÍBAL: ... sajnálom...
CELESTINA: Montauk Pointból indultam: picike szoba egy házban, Pápi turistahajókat kormányozott, valamikor régen... de elvesztettem az „idő” fonalát... utálom ezt a szót, „idő” – de csak ez az egy szó van rá, ugye?
ANÍBAL: Coño, ezt nem értem...
CELESTINA: Részletesen le tudom írni Rodrigo Cruzt. Pápinak segített hajókat javítani. A szeme óceánkék volt. A háta ráncos. De nem tudom megmondani, hogy mikor volt ilyen, érted? Nem tudom megmondani a korát. Tudod, milyen nehéz megtalálni valakit, ha nem tudod megmondani a korát?
ANÍBAL: Hát, velem még soha nem...
CELESTINA: Az egész utazás olyan zavaros! Akkora ez az ország! Soha nem lett volna szabad elhagynom Mountauk Pointot! Biztonságban voltam otthon! Pápi és Mámi jól kitalálták nekem! Eltüntettek minden órát!
ANÍBAL (semmit nem ért): Az órákat?
CELESTINA: De aludtam, amikor az a csodás gazfickó, Rodrigo Cruz a szobámba jött. És teherbe ejtett. És elment! Nézz rám! Éhezem, és eltévedtem, és unom már ezeket a kibaszott vizes sós kekszeket... és elegem van a terhességből!
ANÍBAL (aggódva): Nyugi...
CELESTINA: Itt már le is tehetsz, ne haragudj!
ANÍBAL: De még nem is haladtunk. Még mindig piros a lámpa.
CELESTINA (felnéz): Ó! Értem.
Celestina megpróbálja visszatartani a sírást. Aníbal ránéz.
ANÍBAL: Jól vagy?
CELESTINA Bocsáss meg, nem akarlak zaklatni többet.
ANÍBAL: Én meg nem szeretném, hogy kint aludj a szabad ég alatt. Gyereket vársz.
CELESTINA: Aludtam már szabad ég alatt!
Az eső kitartóan veri az autót, míg Aníbal a lehetőségeket mérlegeli.
ANÍBAL: A fenébe, oké, figyelj ide: ha megígéred, hogy nem vagy baltás gyilkos, én is megígérem, hogy nem vagyok baltás gyilkos, jó? Ma éjjel a házamban alhatsz, jó? De csak ma, jó? Itt lakom Echo Parkban, jó? 
CELESTINA: Megtehetem? Nem tehetem meg.
ANÍBAL: Megígérem, hogy nem tapogatom a térdedet, jó?
Celestina Aníbalra néz.
CELESTINA: Hogy hívnak?
ANÍBAL: Ó, bocs. Aníbal de la Luna. Örvendek.
CELESTINA: Celestina del Sol. (Kezet nyújt. Aníbal és Celestina kezet fognak. A lány mosolyog) Oké. Menjünk hozzád.
A lámpa zöldre vált. Fények le Aníbalról és Celestináról. A díszletezők épp befejezték Aníbal házát. Aníbal és Celestina ki.

VÉGE A PROLÓGUSNAK

Aníbal háza a második világháború előtt épült, szerény hodály, inkább munkásosztálybéli, semmint hollywoodi. A házban sötét.
A nappali, a konyha és az aprócska étkező valójában egyetlen helyiség, ami telis-tele van érzelmes családi fotókkal és másod-, illetve harmadkézből származó bútorokkal. A nappali ajtaja az elülső verandára nyílik, egy másik pedig a fürdőszobába vezet. A falon helyenként repedések, a legutóbbi földrengés nyomai. A mosogatókagyló, a tévé, a hifitorony, a hűtőszekrény, a mikró, a videolejátszó, a kályha mind-mind működőképes. Van egy vízautomata is a konyhában, de a tartály üres. Az egész házban mindössze a gépek digitális órái világítanak. Az idő: 20:05.
Az üvegfal is be van építve a házba. A galériaágyhoz létrák vezetnek, hogy fel lehessen jutni a nappaliból.
Léptek zaja. Kulcs csördül a bejárati ajtónál. Az ajtó kinyílik. Hirtelen az összes digitális óra kialszik, majd amikor újra bekapcsolódnak, pontosan éjfélt mutatnak. Az idő egész jelenet alatt 00:00.
Celestina és Aníbal a veranda felől jönnek. Mindketten bőrig ázva. Celestina most vékony bőrkabátot visel. Aníbal tízliteres teli vizespalackot cipel. A nyitott ajtón át szirénák távoli zaja szűrődik be, melyek azonnal elhalkulnak, amint Celestina becsukja az ajtót.

ANÍBAL: Ügyelj, nehogy megbotolj!
CELESTINA: Szép ház.
ANÍBAL: Csupa kézi munka. A negyvenes évekből.
CELESTINA: Annyira régi?
ANÍBAL: Los Angelesben ez már középkornak számít.
CELESTINA (nem érti): Ó!
Aníbal a konyha padlójára teszi a vizespalackot, mialatt Celestina kihámozza magát az átnedvesedett kabátból. Mindketten leveszik víztől cuppogó cipőiket.
ANÍBAL (a cipőkről): Hagyd őket bárhol!
CELESTINA (körbenéz, mosolyog): Ezt soha nem felejtem el, amíg élek.
ANÍBAL: Hadd kapcsoljam be a fűtést! Belövöm a villanyokat is.
Aníbal bekapcsolja a fűtést, és felkattintja a villanyokat. Aníbal Celestinára néz – most először méri végig tetőtől talpig. Sokkal nagyobb a hasa, és ő maga is sokkal szebb, mint amilyennek azelőtt látta. Celestina melegen mosolyog Aníbalra.
CELESTINA: Elképesztően szép a házad, Aníbal.
ANÍBAL: Legalább nem csuromvíz. Veled ellentétben.
Aníbal kimegy a fürdőszobába, kezében törölközővel tér vissza, odadobja Celestinának, aki megtörli vele az arcát, a kezét és a lábát.
CELESTINA: Te vagy a legkedvesebb és legszebb férfi a világon! Ez életem legboldogabb éjszakája!
ANÍBAL (mosolyog): Kérsz valamit inni?
CELESTINA (mohón): Vizet. Kérlek.
Aníbal kimegy a konyhába.
ANÍBAL: Szóval, érezd magad otthon. Ülj le! Lazíts!
Aníbal ráhelyezi a teli palackot a vízautomatára. Az üres tartályt kiviszi a verandára: amint kinyitja az ajtót, ismét szirénák hallatszanak, amik rögtön el is némulnak, amint becsukja az ajtót. Celestina túlságosan boldog ahhoz, hogy leüljön, elkezd járkálni a házban, megvizsgálja a képeket az asztalon, a könyveket a könyvespolcokon stb.
CELESTINA: Minden olyan szép. Minden olyan rendezett.
ANÍBAL: Debbie szokott rendet rakni.
CELESTINA: Az én szobácskámban Montaukban sosem volt rend. Nem volt nagy, de nekem az volt maga a világ. Szanaszét voltak a dolgaim, egymás hegyén-hátán: ruhástól aludtam, ágyban ettem, detektívregényeket olvastam, alig aludtam egy-egy szemhunyásnyit, s akkor is végig ébren álmodtam, olyan terveket szőttem, amik sosem valósultak meg, néztem az érkező viharokat, nevettem a hold idegbajos fázisain, hallgattam, ahogy a csillagok végigkarcolják az eget, táncoltam, bolerókat énekeltem, szeretkeztem önmagammal újból és újból, teljes éle­tet éltem egyetlen szobában!
Celestina nevet, miközben átöleli önmagát, és táncikál egy keveset a szobában.
ANÍBAL (rápillant): Kérsz egy quesadillát?
CELESTINA: És az anyukám meg az apukám olyan sokat dolgoztak értem. Olyan nagyon szerettek engem. Azt hitték, hogy el vagyok átkozva. Komolyan. Mindent a megfelelő helyre tettek nekem.
Aníbál hosszasan nézi Celestinát, nem nagyon tudja hová tenni a hallottakat.
ANÍBAL: A szüleid azt hitték, el vagy átkozva?
CELESTINA: Ja. Meghaltak. Jólesne egy quesadilla.
ANÍBAL: Várj csak!
CELESTINA: Pápi mindig keresztet vetett, ha rám nézett. Mámi nem volt hajlandó szoptatni. Tizennyolc Jézus-szobrot tartottak a szobámban!
ANÍBAL: Várj csak! Miért éltél te egyetlen szobában?
Celestina Aníbalra néz, látja a döbbenetét. Nevet.
CELESTINA: Nem vagyok őrült. Hé! Nincs mitől félned, idegen. Csak nehezen tudok elmesélni egy történetet. Összefüggően.
ANÍBAL (a babát félti): Csak nyugodj meg! Mindkettőtök érdekében.
CELESTINA (megérinti a hasát): Biztos ez a baba is azt hiszi, hogy őrült vagyok!
ANÍBAL: De én nem hiszem.
CELESTINA: Vajon mit hall? Úristen! Ez a baba biztosan hallotta, amit azzal a kamionossal beszéltem. Hogy annak milyen mocskos szája volt! Undorító, ronda ember!
Celestina hirtelen fájdalmasan kétrét görnyed. Aníbal odamegy hozzá, és megfogja a kezét.
ANÍBAL: Celestina, kérlek... esetleg ha... ha leülnél, én sokkal jobban érezném magam...
CELESTINA (fájdalmasan): Miért?
ANÍBAL: Mert ha felizgatod magad, akkor... úgy értem, nem szeretném, ha összevissza szülnéd a padlómat ma este...
CELESTINA: És a padlód olyan tiszta!
ANÍBAL: Igen... Úgy értem, vagyis, coño, ugye nem ma este kell szülnöd?
CELESTINA (a fájdalom enyhülőben): Nem tudom.
ANÍBAL: Nem tudod?
A fájdalom szűnik, és Celestina újból felegyenesedik. Úgy mosolyog, mintha semmi sem történt volna.
CELESTINA: Nem hiszem.
ANÍBAL: Várj csak! Mennyire vagy terhes? Pontosan.
CELESTINA (védekezve): Hogy érted?
ANÍBAL: Hányadik hónapban vagy?
CELESTINA: Nem nagyon vagyok biztos benne.
ANÍBÁL: Nem vagy biztos benne?
CELESTINA: Ez a legmelegebb, legelbűvölőbb ház, amiben valaha...
ANÍBAL: Várj! Szokás tudni, hogy hányadik hónapban vagy, nem? Mint ahogy azt is, hogy hány éves vagy?
CELESTINA: De... de az... de nem jó megkérdezni egy nőtől, hány éves, mert nem biztos, hogy tetszeni fog, amit hallasz! (Mosolyog) Megkaphatom a vizemet?
Aníbal ránéz Celestinára, majd odamegy a vízautomatához, és egy nagy pohár vizet tölt Celestinának. Odaadja. Celestina egy hajtásra kiissza a poharat, szinte megfullad, mintha réges-rég nem ivott volna vizet. Aztán maga elé tartja az üres poharat: még kér. Amint Aníbal elveszi a poharat, és elindul, hogy újratöltse, Celestina észrevesz egy bekeretezett képet az asztalon, ami egy fiatal nőt ábrázol.
CELESTINA: Szóval sok kibaszottul csinos szupernő van az életedben, Aníbal?
Aníbal odaadja Celestinának a vizet.
ANÍBAL (a fényképre utalva): Hát nem. Vagyis egy. Ez az egy.
CELESTINA: Szép.
ANÍBAL: Ő Debbie.
Celestina hosszasan bámulja a fényképet. Aníbál arra vár, hogy végre megszólaljon.
ANÍBAL: Most az irodájában van. Gyakran alszik ott. A Disney-nek dolgozik. Telefonokra válaszol. Gyönyörű. Ő is Puerto Ricó-i de megváltoztatta a nevét Epifania Niguayona Gonzalezről Debbie Shapiróra. Mégsem tisztelik. Ő azt hiszi, hogy igen. De csak áltatja magát. Tudom. Ismerem a pasasokat. Tudom, milyen az, amikor egy pasasnak pinán jár az esze, és a Disney-nél minden pasasnak pinán jár az esze. Debbie szerint az eszéért értékelik. De nem fogják igazgatóvá előléptetni, hiába reméli. Recepciós lesz egészen harmincéves koráig, akkor szépen kirúgják, és felvesznek helyette egy fiatalabb, szebb és fehérebb latino lányt.
CELESTINA: Nem fog megharagudni, hogy itt vagyok?
ANÍBAL: Marhára idegesítené, de terhes vagy. Deb nem hisz a nemek közti barátságban, ő a nemek közti nemiségben hisz. Mivel terhes vagy, nem jelentesz veszélyt.
CELESTINA (meglepve): Biztonságban vagyok?
ANÍBAL: Azt hiszem.
Celestina leteszi a fényképet, kiissza a poharat, Aníbalra néz.
CELESTINA: Te miben hiszel? A szexben vagy a barátságban?
ANÍBAL: Én abban hiszek, hogy a nemek közti barátság nemcsak lehetséges, hanem javallott is. Átláthatóbbá tesz mindent. Viszont én nem a filmiparban dolgozom. Bőröndöket pakolok a reptéren. Abban a melóban nincs szex.
CELESTINA (döbbenten): Semennyi?
Szünet. Aníbal nem biztos benne, milyen messze akar menni ezzel a beszélgetéssel, de van valami különleges Celestinában. Nem tehet róla, muszáj megnyílnia.
ANÍBAL: Legfeljebb olyankor… Van, hogy néha felnézek egy New Yorkba induló repülőre, és néha sikerül elkapnom egy nő pillantását, aki az ablak mellett ül az első osztályon. És ő álmodozva lenéz rám, talán fél a repüléstől, és arra gondol, hogy ezek élete utolsó percei, és vajon úgy élt-e, ahogy kell, eléggé merész volt-e, eleget evett-e. És körülötte már mindenkit halottnak lát... És a lezuhanástól való félelem előhívja benne az összes elfojtott szexuális vágyat, és egészen felizgul a saját képzel­gésétől. És itt vagyunk mi ketten, egy villanásnyira találkozik a tekintetünk, és egyből szeme lesz annak az arctalan férfinak az álmaiból… sugárzó szemek, Puerto Ricó-i szemek, az én szemem, Celestina.
Rövid hallgatás. Celestina odalép Aníbalhoz. Közel húzódik hozzá, olyannyira közel, hogy hatalmas pocakjával finoman hozzáér Aníbalhoz, majd a szemébe néz. Aníbal kissé ideges lesz.
ANÍBAL: Mit csinálsz?
CELESTINA: Megnézhetem?
ANÍBAL: Hogy megnézheted-e? Mit? Mit akarsz?
CELESTINA: Azt a sugárzó Puerto Ricó-i szemed, Aníbal, megnézhetem?
ANÍBAL (idegesen): Miért? Nem.
CELESTINA: Csak. Engedd!
ANÍBAL: Coño, én jóhiszeműen hoztalak ide, na. Mert, hogy nem vagy gyilkos. Pszichopata. Vagy valami hipnotizáló, vérszívó szcientológus…
Celestina mélyen Aníbal szemébe néz.
CELESTINA: Egyfolytában a szexen jár az eszem, pedig csak egy szeretőm volt egész életemben, és az is csak egyszer. Rodrigo Cruz. De szinte kettő lett. Az a szemét kamionos, aki egyfolytában a térdemet fogdosta. De elszaladtam előle, ki, egyenesen az esőbe. De még tőle sem múlt el a véget nem érő álmodozásom a szexről: Rodrigo ráncos hátáról, a lábam körbefonva az arca körül… ez a megszállottság… ez a dagály, ami akkor kezdődött, amikor még fiatalabb voltam, amikor abban az egy szobácskában éltem. Amikor Pápi biciklit hozott nekem, hogy végre másvalamin is gondolkozhassak, mint a testemen, és egy szép napon még azt is megengedték, hogy körbe-körbe kerekezzek a ház körül, mert az én Pápim azt akarta, hogy megtanuljak számolni, hogy számoljak, újra és újra és újra. Azt mondta, így majd megértem az idő természetét, és én próbáltam és próbáltam, én tényleg igyekeztem, de nem tanultam semmit sem, egyszerűen csak hálás voltam azért, hogy kint lehetek. (Szünet) Aztán Pápi felvette Rodrigót dolgozni a hajójára, a Celestinára. Az ablakból bámultam őt, ahogy dolgozott. Gyönyörű volt. Azon gondolkoztam, vajon szerelmes vagyok-e? És ő visszanézett rám és bámult és a haja olyan hosszú volt, és fekete. És én azon gondolkoztam, vajon így néz ki a szerelem? És nem tudom, hány év telt el… Azt a szót akkoriban, hogy évek, nem ismertem. Az úton tanultam meg, amikor a kamionos egy csomó új szót tanított nekem, mint például évek és most és tegnap és perc és évszázad… és biztosan évek voltak… mert az évek hosszabbak, mint a napok, ezt megtanultam… és Rodrigo haja hosszú volt, és szürke, és ő belopózott a szobámba, és mocskos dolgokat csinált velem, és otthagyott… és a szüleim meghaltak a másik szobában, és én kimentem, mert olyan csend lett a házban, és ott voltak abban a kicsi ágyukban, fogták egymás kezét, a zöld takaró félig fedte a ráncos testüket, meztelenek voltak és sápadtak és hosszú, szürke haj borította őket, és nagyon, nagyon halottak voltak. Akkor az egyszer hagytam abba a szexről való álmodozást, amikor felhívtam a rendőrséget, és megmondtam nekik, hogy Mámi és Pápi meghaltak, aztán felöltöztem, és elvesztettem az időérzékemet, és megijedtem és kiszaladtam az esőbe, mert biztos voltam benne, hogy engem hibáztatnának, és amíg a szobámban üldögéltem végtelen hosszan, addig nem nagyon tanultam semmit, de azt tudtam a detektív­regényeimből, hogy amikor valaki meghal, akkor kijön a rendőrség, és elvisz és megöl egy villamosszékkel. Akkor vettem a nyakamba az utat, terhesen, Rodrigo Cruzt keresve, dühösen és izgatottan, mert ő volt az egyetlen ember, akivel valaha szexeltem, és egyfolytában a szexre gondolok Rodrigóval, és szeretem azt a szót, hogy szex, és ha tehetném, egész nap csak basznék, basznék és basznék!
Aníbál vadul, gyorsan megcsókolja Celestinát. Celestina zihál. Aníbal elfordul.
ANÍBAL: Hadd készítsem el azt a quesadillát!
Aníbal gyorsan bekapcsolja a sütőt, és foglalatoskodni kezd a konyhában.
CELESTINA: Mennem kéne.
Celestina a bejárati ajtó felé indul.
ANÍBAL: Nem akarom, hogy elmenj.
CELESTINA: Nem tartasz furcsának?
ANÍBAL: Furcsának tartalak. De nem akarom, hogy elmenj.
CELESTINA: De nem tudom, mennyi ideje vagyok itt. Lehet, hogy túl sok ideje vagyok itt! Mennem kéne!
ANÍBAL (a csókról): Ne haragudj az előbbiért! Nem szoktam ilyesmit csinálni.
CELESTINA: Vajon csak percek óta vagyok itt? Vagy napok óta? Francba! Tudtam, hogy ez lesz!
ANÍBAL: Maximum fél órája! Húsz perce. Nem napok óta.
CELESTINA: Biztos vagy benne?
Aníbal ránéz az órájára.
ANÍBAL: Megállt az órám.
CELESTINA (tudta, hogy ez fog történni): Tényleg mennem kell, mielőtt még Rodrigóból felismerhetetlen öregember lesz, és meghal!
Aníbal végignéz a digitális órákon, mind 00:00-t pillognak.
ANÍBAL: Megálltak az órák…
Celestina hozzálát, hogy felhúzza a cipőjét, és felvegye az átnedvesedett kabátját.
CELESTINA: Nem késhetem le az alkalmat, hogy ez a mocsok gazember jóvátegye, amit velem művelt. 
Celestina az ajtóhoz megy, kinyitja. Szirénák. Aníbal karon ragadja, és nem engedi, hogy elszaladjon.
ANÍBAL: Celestina, várj egy pillanatig…
CELESTINA: Nem tudok várni egy pillanatig... Nem értem, mit mondasz!
ANÍBAL: Csak pár perce vagy itt. Csak percek óta. Holnap reggel, amikor feljön a nap, csak egy pár órája leszel itt.
Szünet. Celestina Aníbalra néz.
CELESTINA: Órák? Az sok?
ANÍBAL: Coño… Azt hiszem, valami történt veled, Celestina, valami trauma, nem nagyon értelek…
CELESTINA (megsértődve): Nem ment el az eszem.
ANÍBAL: Kérlek! Vacsorázz itt! Aludj egyet a kanapén! Holnap reggelizünk egy nagyot, és adok neked pénzt. Elviszlek, ahová csak akarod, oké?
Aníbal kimegy a konyhába, és újabb pohár vizet hoz. Odanyújtja Celestinának, aki még mindig szomjas, ezért visszajön az ajtóból, és elveszi a poharat.
CELESTINA: Aníbal, a szépséged lenyűgöző.
Aníbal becsukja az ajtót. A szirénák elnémulnak. Celestina leveszi a cipő­jét és a kabátot. Miközben végig a vizet ivó Celestinát figyeli, Aníbal kimegy a konyhába, kinyitja a hűtőt, tortillát, sajtot, szószokat vesz elő. Vacsorakészítés közben sem tudja levenni a szemét Celestináról, csodálattal bámulja.
ANÍBAL: Ki vagy te, Celestina?
Celestina elmosolyodik az elkerülhetetlen kérdés hallatán, aztán elgondolkodik egy pillanatra. Hozzálát megteríteni az asztalt, mialatt Aníbal a forró sütőre teszi a tortillákat és a sajtot.
CELESTINA: Hogy érzed az időt, Aníbal? (Aníbal egy pillanatra ránéz) A testedben? Érzed, nem? Ahogy megszorítja a szívizmaidat. Ahogy megpiszkálja az agysejtjeidet. Néhányat kikapcsol, néhányat be. Ilyen érzés az idő? És hol van az idő? Mi az idő szerve? A szív? Vagy a hátgerinc, az az ezüstszínű ideg és emlékvizesés? Ott bent van az idő? Vagy az ivarmirigyekben? Van az időnek hangja? Milyen harangjáték, milyen húrok virtuóz vibrálása kíséri az idő múlását? Vajon kék? Vajon olyan íze van, mint a sült húsnak? Talán meg is tudod baszni? Vagy az idő csak egy láthatatlan tehervonat, ami nap mint nap átmegy rajtad… és kisebbnél kisebb darabokra tör… olyan kicsi darabokra, hogy már nem is tudod magadban tartani a lelked, és ezért halsz meg? Gyere, Aníbal, segíts megérteni!
ANÍBAL: Egyszerűen csak érezzük. Így működik.
CELESTINA: És akkor… mi van, ha valaki úgy születik, hogy nem érzi? Mert hiányzik belőle az a belső óra, ami jelzi, hogy ismét eltelt egy pillanat, vagy elkezdődött egy újabb, hogy mi a különbség egy nap és egy év között? Mit mondanál neki?
ANÍBAL: Coño, a te fantáziád…
CELESTINA: És mi van, ha valaki nem ugyanúgy halad keresztül téren és időn, ahogy te? Mi van, ha nem öregszik rendesen? Ha sokkal több időbe telik neki. Ha a napok ritmusa nem jelent semmit. Ezért néha hetekig alszik szünet nélkül. A telet pedig ébren tölti, halálra rémítve a szüleit. Két héten keresztül szeretkezik megállás nélkül.
ANÍBAL: Nem tudom.
Szünet.
CELESTINA: Nem. Persze hogy nem. Hogy is tudhatnád?
Kész a vacsora. Az asztal megterítve. Celestina elismerően néz az asztalra.
    Kezet kéne mosnom.
ANÍBAL (a fürdőszoba felé mutat): Arra van.
Celestina elindul. Aztán ránéz Aníbalra. Odamegy hozzá, arcon csókolja és megöleli. Aníbal közel húzza magához.
CELESTINA: Pápi azt mondta, huszonöt éves volt, amikor megszülettem. A hetvenkilencedik születésnapját ünnepeltük, mielőtt meghalt. Amikor a kamionos felvett a város határában, terhes voltam, és már eléggé látszott. Amikor átjöttünk a határon Los Angeles felé, mielőtt elkezdte volna fogdosni a térdem, két gyertyát tett egy kicsi tortára és azt mondta, a kétéves évfordulónkat ünnepeljük. (Szünet) Szóval ez vagyok: ötvennégy éves nő, Aníbal, és két éve hordom magamban ezt a babát.
Celestina kimegy a fürdőbe, és becsukja az ajtót. Aníbal egyedül marad. Odamegy a telefonhoz a nappaliban. Felveszi. Nincs tónus. Aníbal lecsapja.
ANÍBAL: Coño.
Aníbal odamegy a tévéhez, és bekapcsolja. Hiába vált csatornát, a képer­nyő csak bolházik. Bekapcsolja a rádiót. Ugyanaz a fehér zaj. Aníbal visszamegy a konyhába, és elrejti az összes kést. Valaki kopog az ajtón. Aníbal aggódóan odanéz. Még egy kopogás. Aníbal odamegy és kinyitja. Szirénák. Aníbal öccse, Nelson de La Luna őrmester áll az ajtóban. Huszonöt éves, magasabb és szélesebb vállú, mint a bátyja. Babaarcú, rövid haja és kurta bajsza van. Katonai esőkabátot és bakancsot visel.
ANÍBAL: Nelson?
NELSON (nagy mosollyal): Bátyám!
Kacag, felkapja és jól megszorongatja Aníbalt. A testvérek összepuszilóznak, és hátba veregetik egymást.
ANÍBAL: A kurvaanyád, Nelson, mi a fenét keresel itt?
NELSON: Meglepetés! Szép kis ház!
Nelson belép, leveti az esőkabátját. Alatta kaki színű katonapólót visel, dögcédulával stb. Aníbal még mindig nem hiszi el, hogy a testvére itt van. Becsukja az ajtót. A szirénák elhallgatnak.
ANÍBAL: Nézzenek oda! Azt a kurva... Egyedül vagy?
NELSON: Dehogy, a fél század kint van a Grand National-ben, seggfej. Nézzenek oda, ember! Öreg vagy.
ANÍBAL: Baszd meg! Mekkora seggfej, fel se hív…
NELSON: Meglepetés, meglepetés, mennyit fizetsz ezért a viskóért?
ANÍBAL: Mekkora faszfej! Na, mi a helyzet? Azt hittem, Németországban vagy.
NELSON: Már nem, tesó. Hat hónapja átpakolták a seggem Fort Benningbe, Georgiába. Aztán vagy két napra ideküldték a seggemet.
ANÍBAL: Kiképzésre jöttél, vagy mi? Lerohantok valami gyámoltalan harmadik világbeli országot?
NELSON: „Gyámoltalan”… Mekkora buzi. Van söröd?
Nelson a hűtőhöz megy, kiszolgálja magát egy sörrel.
ANÍBAL: Szolgáld ki magad!
NELSON: Most a faszomba kint vagyok Death Valley-ben. Azt hittem, a napsütötte déli Kaliforniában élsz, te faszverő.
ANÍBAL: Itt is szokott esni, seggfej. Coño, jó látni téged, Nelson.
Újra összeölelkeznek, egymás hátát veregetve.
NELSON: Hát így, lepasszoltak Death Valley-be, kész vagyok, tesó, sivatagi kiképzés Közép-Keletre, vagy valami olajra épült tornyos szarfészekre… az egész tele kibaszott tankokkal, mindent felrobbantanak, ami elég hülye, hogy elébe álljon – főleg kóborló juhok és prérifarkasok – mert mi férfiak vagyunk, Aníbal, nem kis picsák, mint te: férfiak, FÉRFIAK!
ANÍBAL (kacag): Ne szarozz velem!
NELSON: Verném én is itt egész nap, mint te. Szóval itt laksz, ez a házad, nekem is kell egy ilyet szereznem. Csak megéri ez a csomagrakodás, vagy benne vagy valami drogos szarságba’?
ANÍBAL (nevet): Mennyit maradsz?
NELSON: Ember, meg vagyok baszva. Reggel öt nulla nullára vissza kell érnem Death Valley-be egy kibaszott szar találkozóra a parancsnokommal, ami vagy öt percet fog tartani. Így csak kb. egy órát tudok maradni, szar lesz ma éjjel utazni.
ANÍBAL (csalódottan): Egy órát? Hat éve nem láttalak, Nelson.
NELSON: Repül az idő, te faszfej!
ANÍBAL: Nem tudod felhívni a fickót?
NELSON: No chance. Ott kell lennem. Oda kell vonszolnom a seggem a parancsnok elé. Mekkora faszság!
ANÍBAL: A katonaság pont neked való.
NELSON: Te meg mekkora egy here vagy. Egyre csúnyább és egyre butább leszel.
ANÍBAL: Csak dühös vagy, hogy anyánk jobban szeretett engem, mint téged.
Neslon a fürdőszobát keresi.
NELSON: A francba, hol a budi, ember? Nem ettem mást, csak szárított marhát, kell szarnom egy nagyot.
ANÍBAL: Költő vagy, Nelson, tudod? Korunk nagy költője.
NELSON: Kapd be!
ANÍBAL: Van valaki a fürdőben. Egy nő.
NELSON (meglepődve): Egy nő van a fürdőszobádban, Aníbal?
ANÍBAL: Celestinának hívják. Ma szedtem fel.
NELSON (nagy mosollyal): Tesó! Mégsem vagy teljesen lúzer! (Ad egy ötöst Aníbalnak.)
ANÍBAL: Terhes, Nelson, és… azt hiszem… kicsit zakkant is, vagy valami… vagy álomvilágban él, nem tudom.
NELSON: Nők.
ANÍBAL: Huszonötnek néz ki, de azt mondja, ötvennégy.
NELSON: Ilyen ez a kurva L. A., tesó.
ANÍBAL: És azt mondja, hogy két éve terhes.
NELSON: És te felszedted? Nem is vagy te seggfej!
ANÍBAL: Stoppolt. Ebben a viharban. Nem hagyhattam ott.
NELSON: Milyen tündér! Igazi libsi. Legalább szép?
ANÍBAL: Gyönyörű.
NELSON: Na, az fasza. Meg tudnék dugni egy őrült terhes csajt, ha gyö­nyörű.
ANÍBAL: Ne légy disznó, Nelson!
NELSON: Mi van? Úgy megbaszom, vonyítani fog a kurva!
ANÍBAL: Ő nem egy…
NELSON: Hé, kilenc hetet ültem egy tankban, kész vagyok elcsábítani egy kecskét is. Esküszöm, anyámat valami sugárzás érte, mikor születtél.
ANÍBAL (kacag): Baszódj szájba!
NELSON: Te vagy az évszázad kibaszott poétája! Seggfej! Hülye libsi! Úgy földhöz baszlak!
Nelson hirtelen nekitámad Aníbalnak. Aníbal védekezik. Szétbirkózzák a nagyszobát, felborítják a bútorokat, nevetnek. Nelson elkapja Aníbalt. A feje fölé emeli, és készen áll a földhöz vágni testvérét.
ANÍBAL: Nelson – NEEEE!!
Bejön Celestina. Fegyver van a kezében. Nelsonra céloz. Mindkét férfi lefagy.
NELSON: A picsába!
ANÍBAL: Celestina…?
NELSON (máris csodálattal): A kiképzésem és a megérzés azt mondja nekem, hogy az egy fegyver.
CELESTINA: Engedd el!
Nelson gyorsan leteszi Aníbalt. Celestina még mindig Neslonra céloz.
ANÍBAL: Celestina. Megtennéd, hogy leteszed – minden rendben van…
CELESTINA: Ki ez?
ANÍBAL: Ő a testvérem, Nelson. Ő Nelson, minden oké…
Celestina vonakodva a zsebébe teszi a fegyvert. Mindkét férfi megkönnyebbül. Nelson idegesen röhög.
NELSON: Húú! Baszd meg! Imádom L. A.-t!
ANÍBAL: Nem tudtam, hogy fegyver van nálad. Jesszus!
CELESTINA: A kamionostól loptam, amíg aludt.
NELSON: Húú!
ANÍBAL (még mindig reszket): Jesszus!
CELESTINA: Ne haragudj, Aníbal, én…
ANÍBAL: Minden oké. Csak – coño. Szívroham.
CELESTINA: Meg akartalak védeni.
NELSON (Aníbalhoz): Meg akart védeni, seggfej!
ANÍBAL (Nelsonhoz): Nem vagyok oda a fegyverekért.
NELSON (Celestinához): Én igen. (Halkan Aníbalhoz) Ember, ez gyönyörű. Mutass be!
ANÍBAL (óvatosan): Francba! Nelson, ő Celestina. Celestina, ő az öcsém, Nelson.
Celestina Nelsonhoz lép, hogy kezet fogjanak.
CELESTINA (Nelsonhoz): Örvendek.
NELSON (nagy, bájos mosollyal): Nos, Celestina, mizu?
ANÍBAL (Nelsonhoz halkan): Nelson… lassíts…
NELSON (visszasúg Aníbalnak): Hátrálj, vagy földhöz váglak…
ANÍBAL (halkan Nelsonhoz, visszautalva Celestinára): … kissé zakkant, rémlik?...
NELSON (Celestinához): Házas vagyok, jó? De. Külön élünk. A kurva otthagyott. Egy este bebaszott, s azt mondta: „Tudod, Nelson, ha belegondolok, a szívem mélyén egyszerűen utállak titeket, ti kicsi, kibaszott, undorító Puerto Ricó-iak!”, erre én: „Baszódj meg, kurva!”, és megdobtam egy kézigránáttal.
CELESTINA (derülten): Megdobtad egy…?
ANÍBAL (elborzadva): Kézigránáttal?
NELSON (védekezve): Nem sült el. Beadtuk a válást. Annak a kicsinek van apja?
CELESTINA: Őt keresem. A neve Rodrigo Cruz.
NELSON: A férjed?
CELESTINA: Nem, de az lesz!
NELSON: Szereted?
CELESTINA: Nem tudom.
NELSON: Hát, ha nem találod meg, szólj. Imádom a gyerekeket. Megértem őket. Gyönyörű szemeid vannak.
CELESTINA: Köszönöm.
ANÍBAL: Mindjárt hányok.
NELSON: Nem tudok sokat maradni, Celestina. A hazánkat szolgálom az Egyesült Államok hadseregében. Megvédünk mindenkit a… ööö… nem a kommunisták… ööö… az illegális alienektől, a drogvezérektől és az araboktól. Veszélyes meló. Minden egyes nap kockáztatom az életem. De jó vagyok benne! S az a helyzet, hogy ma estére vissza kell érnem Death Valley-be – milyen találó, nem? Death Valley – nagyon fontos találkozóm van egy magas rangú tiszttel – majd Georgiába, Fort Benningbe megyek, hogy hétfőn véglegesítsem a válást a jenki doodle feleségemmel. Aztán két év múlva leszerelek. Amit mondani akarok… Nem jövök vissza egy ideig. De két év múlva visszajövök, és megkereslek, oké? S ha még nem találtad meg az apját, talán megkérem a kezed, mert egyetlen nő se szabad egyedül felnevelje a gyerekét. Rendben? Ez így okés neked, Celestina? Megkérhetlek?
CELESTINA (nem tudja, mit mondjon): Ööö. Megkérhetsz.
NELSON: Ez az! Rendben! Na, ezt is elintéztem. Viszlát.
Nelson az esőkabátjáért megy, felveszi.
ANÍBAL: Hogy érted? Mit csinálsz?
NELSON: Vissza kell érnem Death Valley-be. Hív a kötelesség.
ANÍBAL: Most azonnal?
NELSON (ránéz az órájára): Ne! Bedöglött az órám! Picsába! Igen. Mennem kell. Majd ürítek az úton. Rábaszok, ha nem érek oda időben.
ANÍBAL: Ez túl gyorsan történik…
NELSON: Mi? Az élet? Egy kibaszott pillantás. Szokjál hozzá! És kösz, hogy bemutattál életem nőjének, haver.
Celestina mosolyog. Hirtelen belehasít a fájdalom a hasába.
CELESTINA: Jaaaaaaaj!
Nelson és Aníbal gyorsan Celestinához mennek.
ANÍBAL és NELSON: Jól vagy?
CELESTINA (még mindig görcsben): Minden oké. Köszönöm. (Még egy rúgás) Miért csinálja ezt a baba? Miért fúrja a gerincemet a kis ujjaival? Milyen kód ez? Milyen nyelv?
Nelson a terhes hasra néz.
NELSON: Szabad?
Celestina bólint, Nelson letérdel, és súrolgatni kezdi a hasát. A fájdalom lassan elmúlik. Celestina megkönnyebbülten mosolyog.
CELESTINA: Köszönöm, Nelson.
Nelson a hasára teszi a fejét, a belső hangokat hallgatja.
NELSON: Figyelj csak! Hallom a tengert! Ahogy átsuhannak a csillagok az égen!
CELESTINA (derülten): Tényleg?
NELSON: Egy kis testet hallok, ahogy a kiutat keresi. Kicsi csontok. (A hasához) Hahó, ott bent. Várok rád, kisember! Álmaid apukája leszek. Ha kijössz abból a sötét éjszakából, ijo de mi alma, és meglátod a kurva nagy mosolyomat, tudni fogod, mi az a napsütés! Okés? Mondd meg a gyönyörű anyukádnak, hogy várjon meg, oké, kicsim?
Nelson megcsókolja Celestina hasát. Elérzékenyülve, Celestina gyöngéden megcsókolja Nelson homlokát. Nelson feláll. Nelson és Aníbal hosszan megölelik egymást.
ANÍBAL: Hat év, Nelson. Kibaszott hat év.
NELSON: Ez életem legszebb estéje!
Nelson kinyitja az ajtót. Szirénák. Eltűnik az esőben. Aníbal az ajtóhoz megy.
ANÍBAL: Sosem érsz Death Valley-be ebben az esőben…
NELSON (a távolból): Ne félts te egy férfit!
Aníbal végignézi, ahogy Nelson elhajt, háttal a közönségnek. Aníbal szomorúan integet. Celestina Aníbalt nézi. Aníbal becsukja az ajtót. A szirénák elhallgatnak. Celestina Aníbalt nézi, aki hosszasan csendben marad, gondolataiba merülve.
CELESTINA: Jól vagy?
Szünet. Mosolyogni próbál. Elkezdi letakarítani a konyhaasztalt.
ANÍBAL: Tényleg várni fogsz rá? Két évet?
CELESTINA: Aníbal, nem tudom, mi az, hogy „két év”.
Aníbal megsúrolja fáradt szemeit – az órájára néz – rájön, hogy nem mű­ködik.
ANÍBAL: Azt se tudom, hány óra. Lehet, hogy már a jövő hét. Nem emlékszem a ma reggelre. Nem emlékszem, hogy megcsókoltam volna Debbie-t, vagy elmentem volna dolgozni, vagy ettem volna, vagy eljöttem volna a LAX-ból, vagy felvettem volna egy stoppost az évszázad viharában. És az én kibaszott öcsém tényleg itt volt? Nem hiszem el, hogy igaz