Számomra a Szilágy megyei Zsibó városka egy olyan toposz, melyet 38 évnyi tanárkodás után sajátítottam el. A földrajza, szabálytalanságaival és mágikus helyeivel kérlelhetetlenül nyomódott a költészetembe, mint valami száraz bélyeg. Az ottani lények és tárgyak majdnem lírai arcélet kaptak. Így hát ne csodálkozzon, ha egyes válaszaimnak költői hangja lesz. Személyi nélkül laktam Zsibón, és csak annyira ismertem meg a belső életét, amennyi ideig egy nyíló, majd rögtön csukódó ajtón keresztül belát az ember. Tíz kilométernyire élek, Szurdokban.

1. Melyik a kedvenc fád a városból?

Akárhol is nő, a fosythiát választom, azt az aranyló esőt, mely lírámban majdnem bűntudatot jelképez. Egy fekete márvány fal mellé napokon át kijártam, hogy nézzek egy bokrot, mely abban az évben elfelejtett virágozni.

2. Mi volt a legutóbbi felfedezésed?

Egy fémhíd, melyen többezerszer átmentem, és soha nem vettem észre rajta semmi vonzót – amíg egy napon aztán haikuban örökítettem meg: „fekete macska / a híd alól jön ketté- / vágja a napot”.

3. Melyik a kedvenc sétálóhelyed?

Több olyan félreeső utca van, amelyeken sétálni szoktam: egyesek az enyhén hangsúlyozottabb emelkedőjükkel vonzanak, mások azzal, ahogyan bizonyos órákban rátűz a fény a fűre a házak udvarán, megint mások néhány rejtélyesebb házzal. De örömmel járok egy nagyon nagy botanikus kertbe, mellyel a legrégebbiek a kapcsolataim. Akkoriban ismertem meg, amikor az alapjait lerakták, 1969-ben, líceumi tanulóként két vagy három hetet töltöttem a környékén, és olyan emlékeim vannak, melyeket érdemes lenne elmesélnem egyszer.

4. Kivel íratnád meg a város regényét, és miért?

Franz Kafkával. Csak Franz Kafka tudná megragadni azokat az energiákat és azt a rejtélyt, amelyet egy 18. század végi kastély sugároz a melléképületeivel együtt, amelyeket annyi éven át figyeltem egy kávéház ablakán át. Amúgy pedig minden, ami e körül az „axis mundi” körül forog, majdnem bárkiben megtalálhatja krónikását.

5. Melyik épület jut eszedbe, miért?

Ismét csak a Wesselényi-kastély.

6. Mi a csúnya a városodban?

Az emberi táj. Egyesek morális lecsúszása, képmutatása, cinizmusa, az eszmények hiánya, melyek teljes mértékben összefonódtak a pénzhajszával és esetenként a szentségtöréssel. Ezeket az aljasságokat már az iskola falai közt is észrevettem, mielőtt a nyugdíjazás révén elhagytam volna.

7. Hol búsulsz?

Az lenne a normális, ha a temetőkben tenném: kettőt közülük gyakran felkeresek. Én azonban ott sírok, ahol fiatal éveim minden percét hagytam:

esik az eső

a gyerekek korbácsa

suhog a betűn

8. Számodra mi vagy ki a város középpontja?

Számomra a város központja egy zöldellő piramis, egy domb, melyről úgy tűnik, a Szamosból az égbe szökik, s melynek tetején a halállal szemeztem. Hihetetlen volt, amikor megtaláltam a kép hasonmását egy közismert szereplőket ábrázoló festményen: „öreges fényben égi fiókokból / az érem másik oldala jelenésnek tűnik / mint Hackert vásznán a címe / Goethe Rómában a Colosseumhoz látogat / két szereplő látszik rajta / az egyik nekünk háttal áll / az ő szavait alig halljuk ha messziről követjük / nincs semmi kifogásom a halál ellen gondolja / annyira természetes / csak bár a szemem maradna kint / a lépcsősoron és a romok csúcsán / (nincs semmi kifogásom a halál ellen mondja / annyira természetes / mi épp az ő szemével látjuk / a Tiberis partján / a nyárfákat / sőt úgy tűnik / hogy néhány magányos gladiátor is / bolyong az amfiteátrumban / ahogy a Szamost látnánk küldi a csillogását / egy tükörből / miközben Eckermann kinyújtott karjával / a csúcs felé tolná Rákóczi Hegyét / amit nálunk a Róna hegyének is neveznek / nem a Róma hegye // igen / annyira természetes / csak a szemünk maradna kint”.

9. Mit szeretnél átélni a városod eddigi történetéből, illetve mit nem?

Ha lehetne, akkor annak a hegynek a lábánál azt a pillanatot élném át, amelyet ebbe a haikuba temettem: „ló jár a mezőn / lovasa lent a fűben / felhőket számol”.

Demény Péter fordítása