[Látó, 2009. november]

„Szánalmas az ember néha. S hogy
ezt már írtam, nem probléma.”

e rések az asztalon, ezek engedik
lábaim látni, miközben írok.

Minden külső hatás nélkül hasadozott
meg a fa. A papír folyton kilyukad
felette. Rothad a lábam alatta.

Nemsokára kimegyek, és főzök egy
teát, így döntöttem. Szánalmas, hogy
ennyire fontos az ember. Mérlegel,
számba vesz, megállapít olykor,
körülnéz még utoljára,
és dönt.

A többi meg utána, ha egyáltalán.

 Hol befogadtattok, szűkek ott,
 s csak ritkán nyílnak a rések.
 Szervusztok, mondom így viccesen,
 szervusztok, ti kedves felismerősök,
 tanítsatok helyes viszonylátásra.
 
A viszontlátásra!