[2017. november]
Méltóságteljes, kimért, bozontos fehér szakállas öregúr, választékosan, türelmesen magyaráz. Az interjú végén a nyelvet nem értő kameraman is mindent ért, elbűvölve forgatja a kamerát, olyan felvételeket készít, amilyeneket csak modell-lányokról szokott. Mélykéket hoz ki a szem tekintetéből, a ránc helyett a mosolyt villantja elő...
Fehér köpenye alól kivillan a zakó hajtókája, a kékesszürke ing alatt jól látható a nyakkendőt helyettesítő, egyszerűnek tűnő, választékosan elegáns selyemkendő. Hosszú ujjai tánca kíséri világos magyarázatait. A kérdésekre pillanatnyi csend után impozáns szóbőséggel, mégis a tárgyra irányulón, pontosan válaszol. Olykor félmosoly vibrál a szája szögletében, láthatóan nem kell gondolkodnia, erőlködnie, amikor fogalmaz, mintha eleve és réges-rég készen állna minden válasza. Katonás fegyelemmel. A feladat kötelező.
Ül a laboratórium közepén a természetellenesre magasított széken, tűri a homlokát hirtelen púderrel érintő sminkeslány lebbenését, az állhatatos, olykor firtató, olykor a szavába vágó kérdéseimet. A kamera olyan ember képét rögzíti, aki száz százalékig beleveti magát az épp előtte álló feladatba. Egyebet nem lehet leolvasni a szikár arc vonásairól.
Forgatunk, szabályszerűen sorjázom az előre leszögezett kérdéseket, nyugtázom a válaszokat. Az agyam értékeli a feleletek eleganciáját. Szellemes. Olykor éles irónia süt át a szakszerű válaszok tudományos egyneműségén.
Nézem a tisztes, őszes fürtök közül elővillanó fémes csillogású szemet. Belefeledkezem, szinte élvezem a beszélgetés ritmusát. Bevon a bűvkörébe. S akkor felvillan nagyanyám emlékezéstől eltorzuló arca. Szája körül százezer ráncba gyűrődik a fájdalom. Nagyanyám tudja a világ leggyöngédebb meséit. Amikor az erőszaktevő, katonaruhás férfiről mesél, hangja a gyűlölet százféle színárnyalatán szól. A történetet sose mondja végig. Ahogy elkezdi, a bőre mállani kezd, és büdös lesz a szoba a kiáradó indulattól. Ezerbe szakad olyankor nagyanyám fenséges alakja. A szobába, a pincében berendezett kis alvóhelyre betör egy csapat vágyaktól lucskos kiskatona. A dermedt csendben csikorog az ajtó, a megmentő érkezik, vélik, amikor belép a tiszt. A szikár arcból áthatóan kék szem villan nagyanyámra. Menekülés helyett megnyílik a pokol. A szomszédasszony még rákiált, nevén szólítja, a fiatal tiszt éles iróniával felel, egy pisszenéssel elhallgattatja. Elborul a világ, csak az állati őrjöngés és üvöltés tölti be a pince légterét.
Hallgatom a magas szintű eszmefuttatást. A stáb örül, rég nem készült ilyen könnyed, jó felvétel. Kiváló az interjúalany! Nincs makogás, nem kell ismételni, ritka élvezetes a munka. Hallgatom a tudós válaszait, közben nagyanyám ráncaiból kicsap, elborít a zsigeri indulat. Izmaim görcsben, a gyomrom mély bányató, kavarog benne a rémület, a hányinger. Markolom a papírt, arcizmaim gépies mosolyra húzódnak. A páréves gyereklány hallja nagymama édes meséjében a kínt. A búgó, meleg hang szirénává élesedik. Az esti mese rémtörténet. Nézem a fehér köpenyt, és látom az egyenruhát. A szem fémkékje csattan. Az utolsó, szellemesen tálalt tudományos mondat végére is pont kerül, megköszönöm, a kamera kattan, a fényt lekapcsolják, én meg mint kiskatona ugrom nagymama védelmére. A tudós mögötti polcon már jó ideje látom a vegyszerek sorát, köztük ott a sósav. Ahogy kialszik a piros lámpa, rendes riporterhez illő gondossággal összehajtogatom a papírjaimat, kimért lépésekkel közelítek a polchoz, előhúzom az üveget, kezem szorosan rátapad a vegyszert rejtő kémcsőre, ujjaim kifeszítik az alaposan rácsavart dugót. Kimondom a nevét, ahogy egykor a szomszédasszony. Nagyanyám bennszakadt ordítása tör fel a torkomból, egyszerre az ő torkából, amikor biztos kézzel loccsintom arcába a halálos marást. Eggyé forr a sokféle torz üvöltés, az akkor és a most. A szenvedés feloldás nélkül kering a pince, a laboratórium, a vidéki kisváros, az univerzum légterében.
