NÉZŐTÉR
Molnár Flóra
A Figura Stúdió Színház Boldogtalanok című vendégjátéka Marosvásárhelyen1
„Szeretett Szerkesztő úr!” – kezdi a Nyugatban megjelent levelét Füst Milán, Boldogtalanok című darabjának ősbemutatója után. – „Kilenc évvel ezelőtt írtam, 1914. május 30-án fejeztem be (…) Egyetlen színház sem fogadta el, egyetlen könyvkiadó sem vállalkozott rá, hogy kiadja. (…) »Sivár, sivár« – ismételgette egy másik kitűnő író. – »Ó, kérem, lehet olyat írni, ami a közönségnek is tetszik, s amellett jó is« – tette még hozzá. Sok okos ember pedig egyszerűen csak fanyalgott, mikor véleménye felől érdeklődtem, más értékes emberek viszont csupán annyit kérdeztek tőlem, hogy hát vajon valóban ilyen sötét-e az én világszemléletem?”2
Füst Milán Boldogtalanok című darabját olvasva a befogadónak joggal támadhat tehát olyan érzése, hogy a mű borús hangulatával nem tud mit kezdeni. Az író kortársai közül is sokan így vélekedtek a szövegről, s részben emiatt fordulhatott elő, hogy a darabot csak kilenc évvel a mű befejezése után játszották először az Írók Bemutató Színházában. A szöveg keletkezés-körülményeit vizsgálva azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a darab az első világháború előtt készült el, a háború után közvetlenül pedig, amikor mintegy tucatnyi kabaré nyitotta meg kapuit Budapesten, nehezen talált volna magának közönséget ez a súlyos élettörténeteket bemutató dráma. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Boldogtalanok színreviteléhez olyan közönség is kell, aki meg tud birkózni e történetek tragikumával, aki azonosulhat egy-egy karakterrel, vagy átérezheti ezen emberi sorsok kilátástalanságát.
A darabhoz század eleji bemutatója óta számtalan feldolgozás kapcsolódik, ilyen például a Madách Színház 1962-es előadása, vagy Ács János 2005-ben bemutatott rendezése (melyben özv. Húbernét Törőcsik Mari játszotta). Erdélyben is több színház vállalkozott a Boldogtalanok bemutatására, gondolhatunk Tóth Árpád székelyudvarhelyi adaptációjára, Radu Afrim Szatmárnémetiben rendezett előadása Galló Ernővel és László Zitával a főszerepben, vagy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Bodó Viktor nevével fémjelzett, 2004-ben bemutatott produkciójára, amely máig eleven része a vásárhelyi színházi emlékezetnek.
Albu István és a Figura Stúdió Színház tehát egy viszonylag sokat játszott, mégis nagyon megosztó alapanyaghoz nyúl, amikor Füst Milán szövegét adaptálja. Egy olyan darabról van szó, ami az emberi lét legkiábrándítóbb, legméltatlanabb formáját tárja elénk. Morális és érzelmi fertőben gázolunk, a század eleji munkásosztály nyomorában. Egy olyan közönségnek, mint a marosvásárhelyi, akik közt sokan mindennap találkoznak az utcán hasonló nyomorral, különösen sok tétje van a vendégjátéknak. Ez a közönség ugyanis rögtön megérezheti a kilátástalanság hiteltelen ábrázolását, ha színházról van szó.
A rendező alapvetően nem is fukarkodik a kegyetlenséggel, ami a formai eszközöket illeti. Az előadás vizuális jellemzőit tekintve a fekete-fehér szín dominál, a színpadra nyers húsok tömkelege kerül, szexuális aktus, szinte szexuális erőszak tárul elénk a maga naturalizmusában. Mindezek mellett nagyon erőteljes formai megoldásként, a fekete-fehér filmek korszakát idézve, mindvégig kamerák segítségével rögzítik és vetítik ki a színpadon történteket, így rögtön két történési sík vetélkedik a néző figyelméért.
Úgy gondolom, ezen formai megoldások, bár segítenek megragadni a néző figyelmét, és valóban meghökkentők a rendezői koncepció világán belül, kevésbé izgalmasak, mint maguk a karakterek kidolgozása és a történetek variációinak lehetséges változatai. Mindezek mellett azonban, mivel egy olyan markáns keretszerkezetet látunk a színpadon, ami a karakterek megjelenítéséből kevésbé adódik, szánnék néhány sort magára a filmes intermedialitásra is.
A produkció több kamerával dolgozik, amelyek különböző szemszögből, olykor különböző plánozásban mutatják a színpad történéseit. A különös formai megoldás apropója Vilmos nyomdászatának produceri irodává vagy filmes szerkesztőséggé való átformálása, ezzel „aktualizálva” az előadást. Az azonban, hogy a darab aktuális-e vagy sem, a legkevésbé sem köthető ehhez a gesztushoz. Véleményem szerint a szövegben, mint ahogy a gyergyószentmiklósi előadásban is, nagy szerepet játszik a múlt század társadalmi rendszere, annak stigmái, amelyek miatt leginkább a női karakterek szenvednek. A házasságon kívüli szex, a lányanyaság, a homoszexualitás, amelyet Albu István kissé önkényesen a doktor karakterével emel be az előadásba, mind-mind a múlt század környezetében jelentettek igazán nagy problémát. Azzal, hogy a rendező egy olyan környezetbe emeli az előadást, mint a filmek „városias” világa, kissé ellene megy a szerzői törekvéseknek. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy a felsoroltak egy vidékibb, kispolgáribb európai környezetben ma is hasonlóan stigmatizált devianciának számítanak, mint Füst Milán idején, a filmes környezet megjelölése azonban határozottan tompítja a társadalmi nyomás meghatározó körülményét, hiszen a filmipar egyértelműen a nagyváros értékrendszeréhez kapcsolható.
Mindezek mellett a valóságmegkettőzés a laza és kellemetlen narratív indokolás ellenére jól működik, ha elidegenítésről van szó. A cselekmény drámaiságát tekintve nagyon jó ötletnek tartom a néző érzelmi bevonódásának ily módon való szabályozását, mely teret nyújt a darab gondolati szegmenseiben való elmélyülésre. A színészi játékot továbbá felfokozza, aprólékosabbá, természetessé teheti egy ilyen formai megoldás. A színészvezetés szempontjából azonban nem feltétlenül tűnik tudatos döntésnek a kamera ilyen módon való használata.
Játék tekintetében a Vilmát alakító Sosovicza Anna az egyetlen, aki finom gesztusaival rá tud hangolódni a kamerák képvezetésére. Jelenléte cseppet sem harsány, inkább hitelesen tragikus. A fiatal színésznő hagyja, hogy karakterének szélesvásznon való megjelenése értelemmel teljen meg. Néha olyan érzésem támad, mintha Vilma volna az egyetlen hús-vér ember a színpadon, aki nem tud mit kezdeni a körülötte lévők heves indulataival. Emiatt az előadás alatt leginkább az ő természetességéhez sikerült kapcsolódnom, amely könnyen idomul Füst Milán eredeti szövegéhez. Vilma az író és Albu István átgondolásában is egy olyan tisztaságot képviselő vidéki lány, aki keselyűk karmai közé szorulva meglátja züllésének valószínű kimenetelét: a társadalmi kitaszítottságot, a Sirmával (Kolozsi Borsos Gábor) való érdekviszony kialakulását, a félprostituált életmódot, az anyaság szentségének lezüllesztését. Mivel sem gyermeki, sem házastársi, sem anyai szerepét nem tudja beteljesíteni, Vilma végül az öngyilkosság mellett dönt.
D. Gulácsi Zsuzsanna Rózája sokkal erőszakosabban bizonygatja igazát a nézőnek. Reakciói hevesek, színpadiasak, a régmúlt iskoláit idézik. Esetében semmi funkcióját nem láttam az oly gyakori félközeliknek, hiszen jól látható gesztusokkal dolgozott. A karakterépítés terén is hiányosságokat véltem felfedezni. Róza sem áldozat, sem igazi ellenfél nem volt aznap este, sokkal inkább egy újabb „tipikus nő”, aki nem érti meg férje lelkét, annak szabadságvágyát. Úgy tűnt, a rendező értelmezésében Róza a férfi házisárkánya, akit szánunk, de valahogy meg is vetjük hisztérikusságáért. Felmerül bennem a kérdés, hogy szerencsés-e a huszonegyedik században ilyen nőábrázolásokban gondolkodnunk, ha annak látszólag semmilyen koncepcióbeli támasztéka nincs, hovatovább fekete-fehérré egyszerűsíti az eredeti szöveg lélektani lehetőségeit (is). Az előadást tekintve eszembe jutott a rendező általam látott két másik előadása is: a szatmárnémetiek Woyzeck című előadása, illetve a marosvásárhelyi Karamazovok. Mindkét előadásnál hiányoltam a női karakterek kidolgozottságát: Büchner darabjánál egy erkölcstelen, a halált megérdemlő Marie jelent meg, hiszen csak a férfi főszereplő személyes történetébe kaptunk betekintést, mintegy indoklásképpen a gyilkosságra. Közép- és Kelet-Európában, ahol a családon belüli erőszak rátája az eget veri, ezen bűncselekmények áldozatai pedig zömmel nők, különösen nagy felelősséget tulajdoníthatunk a színpadi nőábrázolásoknak. A Karamazovoknál véleményem szerint a női karakterek teljes profanizációjának lehetünk szemtanúi. Ebben az esetben nem arra gondolok érvként, hogy a darabban férfi szereplők játszanak női karaktereket, hanem arra, ahogyan ezen karakterek történetei hogyan (nem) jelennek meg, ellentétben az alsóneműjükkel.
Ellentétes volt továbbá Húber (Moşu Norbert-László) és Dr. Beck (Dávid A. Péter) kapcsolata, melyben értelmezésem szerint a homoszexualitás nem két férfi (vagy legalább az egyik) reménytelen szerelmét mutatja be, hanem a bűnt halmozza csupán. A doktor ugyanis rendkívül részvétlen, kevéssé tudom elképzelni róla a plátói reménytelenség tragédiájának megélését, karaktere pedig következetlen például az érintések tekintetében. (Hol irtózik az érintéstől és a fertőzésektől, hol indokolatlanul létesít testi kontaktust.) Összességében nem gondolom, hogy a két férfi kapcsolatának megjelenítése különösebb érzelmi amplitúdókkal gazdagítaná a produkciót, inkább a szexualitásról szól ez a kapcsolat is.
Székely Ferencet, a pap igazgatót (Faragó Zénó) ugyancsak nem kímélte a rendezői újragondolás, azonban pozitívan látom karakterének metamorfózisát: az adaptáció kihangsúlyozza Vilma és Székely kapcsolatát. Nem véletlen hát, hogy a férfi igazi gazemberként tűnik fel a színpadon: felsejlik Húber kisstílűsége, valamint az a gondolat, hogy a fiatalabbik lányt valójában nem is Vilmos, hanem maga Székely indította el az erkölcsi lejtőn. A szereposztás szempontjából így rendkívül jó lépésnek tartom a pap Faragó Zénó általi megjelenítését, ahogy egyébként Szilágyi Míra Rózsija is rendkívül autentikus volt. Rózsi ugyanis, ha Vilmos szemszögéből tekintjük, maga a felejteni kívánt múlt, a szégyen megtestesítője. A színésznő érzékletesen hozza Rózsi ezen variációját. Sajnos a prostitúcióra kényszerült Rózsi karakterívének kidolgozásához maga a szerző sem ad túl sok támaszpontot, ezek hiányát így valóban nem lenne elegáns felróni az alkotócsapatnak.
Az a benyomásom támadt azonban, hogy a négy fő női karakterből kettő csak Húber szemszögéből értelmezhető a feldolgozásban, ami bizonyos perspektívából tekintve nem túl korszerű értelmezés. A női test ábrázolása szintén kínos kérdéseket feszeget: vajon Vilma meztelen teste áll-e párhuzamban a nyers hússal, vagy a Sosovicza Annáé? Hatásosabb-e a gondolati párhuzam, mint a jelenet vizualitása, és egyáltalán érdemes-e a szexualitást kihangsúlyozni az összes felsorakoztatott „bűn” közül?
Meglátásom szerint csupán Tamás Boglár alakítása menti meg Húberné karakterét is a sztereotípia sötét vermétől: az özvegy kiszolgáltatottsága minden humorosnak szánt momentum ellenére újra és újra kiviláglik. Megdöbbentően hatásos volt a halála előtti utolsó mondat, amely egyszerre értelmet ad az egész karakternek: „Elmegyek oda, az én jó istenemhez, ahol jó lesz nekem. Elmegyek oda, ahol az öregasszonyt ápolja az Isten.”
Az utolsó felvonásban a két főszereplő nő öngyilkossági kísérlete is hasonlóképpen szívszorító, a képi ábrázolás rendkívül jól megoldott: az asztal alatt még valamelyest látjuk a két szereplőt, de az árnyék már megmenti a nézőt a halál kényelmetlen nyílt színi ábrázolásától. A vetélés pillanata tökéletesen kifejezi a kilátástalanságot, amellyel a hátramaradottaknak szembe kell nézniük. A zárlat így egy költőien szép metaforával dolgozik, a színészi játék azonban meglátásom szerint itt sem idomul a forma követelményeihez.
Mindazon szempontok miatt, amelyeket fentebb felsorakoztattam, felmerült bennem a kérdés – vajon mennyiben társadalmi felelőssége az alkotóknak, legyen szó íróról vagy színházcsinálóról, hogy a karaktereit, főleg ha a társadalom kitaszítottjairól van szó, hitelesen ábrázolja? Mennyiben lehet szembesítő a társadalmi megbélyegzés témájában egy ilyen szöveg, és nem azért nehéz-e befogadnunk, mert túl aktuális? Végsősoron pedig: van-e bármilyen hatása a sztereotip és átgondolatlan nőábrázolásoknak, gátolja-e valami az adott szöveg/előadás országos, vagy akár világszintű sikerét?
Füst Milán: Boldogtalanok. Rendező: Albu István. Szereposztás: Húber Vilmos, gyártásvezető: Moşu Norbert-László; Nemesváraljai Gyarmaky Róza, televíziós munkatárs: D. Gulácsi Zsuzsanna; Víg Vilma, televíziós munkatárs: Sosovicza Anna; Özvegy Húberné, Vilmos anyja: Tamás Boglár; Sirma Ferenc, hentesmester: Kolozsi Borsos Gábor; Dr. Beck Gyula, orvos: Dávid A. Péter; Székely Ferenc, igazgató: Faragó Zénó; Rózsi, Vilmos testvére: Szilágyi Míra; Pista, hentesinas: Fodor Alain Leonard; Öreg parasztasszony: Bartha Boróka; Mihály, operatőr: Molnár Zsolt; Televíziós munkatárs: Tálas Eszter; Árva gyerekek: Barabás-Tamás Vidor, Fodor Aida, Kozma Panka. Díszlettervező: Huszár Kató. Jelmeztervező: Sikó Doró. Zeneszerző: Kolozsi Borsos Gábor. Dramaturg: Keresztes Franciska. Operatőr: Forizs László, Molnár Zsolt, Kozma Péter. Vágó: Fehér Csongor.
JEGYZETEK
1 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, 2022. 11. 14.
2 Füst Milán: Levél a boldogtalanokról és Forgács Rózsiról. In: Nyugat, 1923/5.