[2010. március]

„Rövid képsorok: Michael Jackson. A tökéletes báb. Mekkora adag virtuozitás kell ahhoz, hogy az ember kevesebbnek mutatkozzék!” Ennek az Andrei Pleşu-gondolatnak a bűvöletében éltem sokáig, s mit tagadjam, ebben élek most is. Ha már mégsem annyira, az annak köszönhető, hogy a Transindexen elolvastam Péter László kolozsvári szociológus egyik blogbejegyzését erről a sztárról, aki számomra addig a műanyag ember par excellence megtestesítője volt. Rájöttem akkor, hogy teljesen függetlenül attól, mit gondolok róla, Michael Jackson kulturális jelenség (nem mindig voltam hajlandó elfogadni ezt): bizonyos értelemben a vízválasztó két kultúra között, s ha úgy tetszik, öregedésem tünete. És rájöttem újra arra is, ítélkezni mindig könnyebb, mint szemügyre venni és megérteni vagy legalábbis megkísérelni a megértést.
Hogy jobban sikerüljön, amire vágytam, felkértem Keszeg Annát és a blogbejegyzés szerzőjét, írnának kisesszét a jelenségről. Előbbit azért, mert ismertem könyvét, a Párizs-rekonstrukciókat (Komp-Press, Kvár 2006), s abban is azt tartottam érdekesnek, ahogy a kultúra „kicsijére”, szélére figyel a „nagyja”, a középpontja helyett; vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, arra figyel, ami egy konzervatív lélek számára nem látható és nem érthető; az utóbbit már elmagyaráztam. Mindketten örömmel és pontosan vállalták és teljesítették a felkérést – az írásokat alább közöljük. Nem akartam gondolatjeles megjegyzéseimmel felbontani az esszé duktusát, ezért itt jegyzem meg: a Keszeg Anna gondolatmenetében levő, sokak előtt tán ismeretlen név, Norma Jean Baker, Marilyn Monroe születési neve.