„A Világ nem más, mint univerzális Sehol. Ezért soha sincs, ahová elmenned.”

(Emil Cioran: Gondolatok alkonya)

 

a

Mit is kezdhetnének ennyi év után mit kezdhetnének már fölöslegessé 

idejétmúlttá és idegenné válva egymásnak elviselni e hömpölygő lét 

lassú áramlásait egy ágyba egymás mellé bújni majd onnan kelni akkor 

is amikor már nem is vonzzák csak lökik taszítják egymást – 

És lekapcsolják a villanyt még egy utolsó pillantást vetve aznapi 

mindennapi életükre mielőtt végleg sötétbe borul és hintázni 

és lebegni kezd körülöttük a világ s a hol közelebbről hol távolabbról 

érzékelhető zajokból neszekből annyi marad csupán szétrajzó 

gondolataik hátterében hogy ott vannak egymás mellett a vaksötétben 

s a paplan alatt némán lapulókat a szótlanságuk az egymást hallgatással 

büntető szándék ringatja egyre közeledő egyre biztosabb megszűnésbe 

– egymástól pár centire csak a sötétben nem összefonódva nem egymáshoz

bújva hanem távol egyik a másiktól látszólag együtt de valójában már 

egymástól teljesen függetlenül –

 

a/b

Mint aki már valahol ott túl van az alkonyba kékülő dombok 

túloldalán a száraz venyigék a kiszikkadt fű és a rettentő némaság 

honában valahol ahol már csak alig süt fel a nap alig kel fel az isteni 

szellő és nincsenek patakok fák nincsenek mezők sem madarak csak 

a semmi van a kápráztató pusztaság a kápráztató alkonyatban mint az 

életük sivársága is az elmenések elrohanások visszakérezkedések 

a hazatalálások és elmenekülések és ennek a bomlasztó és megállít-

hatatlanul terebélyesedő fásultságnak a beszivárgása a napjaikba mint 

kockacukorba a kávé sötétjének ami megrontott mindent lassan

ami volt és ami lehetett volna ha már most... legalább igen most... 

ab/c

 

Minthogy úgy ült vele szemben egyenes derékkal térdénél kislányosan 

összezárt lábbal elutasító kissé megvető tekintettel a helyiség sűrű 

zsivajában olyan feszült gyanakvással figyelte olyan távolságtartó

taszító sőt ellökő tovalökő borzongással a tekintetében és oly riadtan 

és oly makacs gyanakvással szorította magához kis fényes retiküljét 

minthogyha attól tartana hogy valaki is ráveti magát feldönti a székéről

leteperi és kicsavarja kezéből egyetlen kincsét egyetlen vagyonát az utolsó

fogódzót amibe vele szemben még kapaszkodhat úgy érezte nincs a 

világnak az a melege nem létezik az a kedves szó amely felolvaszthatná 

a szemben ülőt átsegíthetné a komor torlaszokon őket átvághatná ezt 

a gátat miközben pillantásai egyre csöndesedő záporában hagyja végképp 

egyetlen árva jel vigasztaló reménykeltő napsugár nélkül… 

 

abc/d

Mint majdnem minden induláskor majdnem mindig amikor elmegy

kátrányszag és korom meg füst dübörgő szerelvények fékező gőzölő 

fújtató mozdonyok szennyes talpfák koszosbarna zúzalékkövek

a sínek acéljának a bundák a zsíros báránysapkák átható szagában

hirtelen minden felvezetés előkészületek előjelek nélkül váratlanul 

hasít bele az érzés mint aki egy új tudást kap cserébe egy másikért 

hogy igen beláthatatlan káosz és rendezetlenség van benne 

s hogy dönteni kéne csak annyit kéne mondani hogy soha többé 

hogy elmenni és soha többé ne jönni meg már neki egymásnak

a volt életüknek annak a sok-sok évnek soha soha többé…

 

abcd/e

Ha tudta volna hogy ez a valami ami most köztük van hogy ez 

évekkel ezelőtt megszületett ha észrevette volna még időben

az apró változásokat de nem tudta nem érzékelte vagy egészen 

másképp értelmezte a dolgokat ott abban a városban ami az ő 

kisvárosuk volt ahol még mindig – gondolta – számukra távlatok 

nyíltak s amelyet lassan hány évtizede úgy laktak hogy sehogy 

sem laktak de mégis úgy gondolta hogy az övé hogy az övék 

és mind az összes együtt töltött év sajgott most benne egyenként 

hasított bele éles fájdalommal a bordái közé a poros kisváros

ahol önnön tehetetlensége fásultsága és esendősége virágzott 

és nőtt és sarjadt teljes pompájában és már mindent ideiglenesnek

érzett és távolinak mint ezt is ezt az ezt amely csupa folt hátán 

folt mismásolás stoppolás és javítgatás mellébeszélés és önámítás 

ha tudta volna hogy nincs változás csak sodródás van s hogy el-

rontotta valakinek hogy elrontotta valaki neki a… ha tudta volna 

ha beletörődhetett volna, s hogy de miért?

 

abcde/f 

Hogy felugrik hogy rohanni kezd mint aki a dolgoknak még csak 

az elején a legeslegelején tart leszalad a lépcsőkön a felvillanó 

lámpa alatt ki a sötét ég alá mely elrejti most a csillagok irdatlan 

reszkető tömegét és már semmi pislákoló fény mert már a kezdetétől 

nem volt az egésznek ilyenféle ékessége csak valamilyen bolond 

összefüggéstelen ritmusa kotyogó fortyogó setét egy kettő négy 

egy kettő négy és továbbgyűrűző végtelen monológ végtelen 

beszéd innen is onnan is ami rászakad mindkettejükre rászakad 

ismét a levezető és a feljáró lépcsők között húsz másodperc és 

elalszik a fény és megint sötét...