[2017. április]

---

1. Fenyicska türelmes (’50 ősz)

Elindul a fazekaskorong, és a puha vályog táncba kezd Fenyicska ujjai alatt.
A nő szülőfalujában, Oljokminszkben élő jakut lányok oroszellenessége nem a Birodalom európai részéből beköltözők által hozott új ideológia és szokások miatti felháborodásból eredt. Őket az orosz gyévocskák karcsú dereka, hosszú nyaka dühítette. (Ami persze mágnesként vonzotta a jakut legényeket.) Fenya aztán, egyetemistaként a Bálsójban megtapasztalhatta, mit képesek művelni ezek a szőke szláv balerina-lányok a testükkel.
És most ő ugyanazt műveli. Ha nem is az egész testével, de a kezével.
– Adjatok szabadságot a kezeteknek! A fejeteknél jobban tudja, hogyan kell a holt anyagot élővé formálni – mondta egyszer tanára és mentor-ba­rátnője (egyetlen magyarországi barátnője) Kovács Margit, és akkor Fenya megértette, a keramikus eufóriája, katarzisa az ujjbegyekben érzett bizsergés. És még azt, hogy az anyag kiégetésével nem a pillanatnak, a színpadon ülő kiválasztottaknak, hanem ezredéveknek nyújtja át művészetét.
Kovács Margit a legutóbbi munkáját vizsgálva elragadtatással súgta neki a főiskola műhelyében:
– Fenya, ha így folytatod, nem a munkáim miatt fog fennmaradni a nevem, hanem mert a tanárod voltam.
És Margit nem hazudik. Nem teheti. Hisz a barátnője.
A kapu nyikorogva kinyílik. Az ablak zárva, az autóbejárat feljebb van, onnan még egy nagy kanyart kell tennie a járműnek, hogy a villához érkezzen, Fenyicska mégis meghallja, ha nyitáskor nyikorognak az egymáshoz érő vaslemezek. Egy álma miatt:
A villa alatti atombiztos bunkerben ülnek. Kezükben pezsgő és zsíros kenyér. Ezt kapták fel a konyhaasztalról, amikor menekülni kellett. Bármilyen vastag is a plafon, hallják, ahogy az épületben randalíroznak, lövöldöznek a bitangok. Félve néznek a szűrő-szellőző rendszerre, de az nyugodt zúgással ontja az őszi erdő frissítően nedves illatát hozó levegőt. Tulajdonképpen minden kényelmük megvan itt, amit egy rabságban lévő kívánhat. Egészségügyi szoba, könyvtár, élelmiszerraktár, mosdófülke, tőzeges toalett. És parancsnoki iroda. Mert az ország vezetőjének még a földfelszín alá kerülve is irányítania kell az ország hajóját. És akkor robbanás. Felemelkednek a székek, s külön ők, a széken ülők. Hason fekve térnek magukhoz. A gyógyszeres tégelyek, az ivóvizes palackok, a sonkakonzervek még mindig egymást rezegtetik. A légszűrő berendezés egyre magasabb hangon zúg és lüktet. Mint a szaporábbá váló pulzus. A szétesett beton zárópanel roncsain zseblámpás, szürke lények mozognak. Kutya is van velük. Szürke kutya. Fenyicskáék már az étkező fala mögül lesik, ahogy a behatolók vasfűrészekkel veszik kezelésbe a rácsot és rajta a zárat. Még csak egy rudat hajlítanak ki, de a vezetőjük már préseli be magát a támadt résen. A lámpát az öklébe szorítva és homloka mellé tartva járja sorra a helyiségeket. Persze hamar megtalálja a rejtőzőket. És Fenyicskáék látják: Rajk az. Láthatóan megviselte a sírgödörben eltöltött idő, de a férgek roncsolta arcbőrén is uralkodik a kárörvendő vigyor.
Nyikorogni kezd a bunker rácsos bejárata, mert közben sikerült teljesen szétroncsolni a zárját. Tódulnak be a szürke emberek és a kutyák. És a vas csak nyikorog és nyikorog… Az álom így ér véget, de a nyikorgást még sokáig, ébren is hallani.
Fenyicska szólt már a gondnoknak, hogy olajozza meg a nagykaput. Hiába, ez a valódi nyikorgás sem szűnik. Kicseréltethetné a bejáratot, de akkor el kellene mesélnie Matyusának az okot, vagyis hogy mit álmodott. És ezt nem akarja. Még rá is ráragasztaná a félelmet.
Matyusa Cadillacje, talán a kapunyikorgást szégyellve, már hangtalanul gurul be Fenyicska Chryslere mellé. Egymás mellett két egymást szerető ember két szeretett és egymást szerető automobilja. Jelképet érez ebben az asszony. Az egész életükben jelképet érez. És büszke erre. De fél is emiatt. Tudja: a jelképek építeni, de rombolni is tudnak. És főleg okot szolgáltatni.
A ház (és az ország) ura leveti cipőjét, kabátját, kalapját, vált pár szót a házvezetőnővel, és bevonul a hálószobájába. Ami természetesen nem lehet azonos Fenyicska hálószobájával. Mert a nagyság helyet kíván. Fizikailag is. Alvás közben is. Igaz, régebben sokszor volt kivétel. Olyankor egymás karjában ébredtek. Még most is van ilyen. De egyre ritkábban.
Matyusa rádől az ágyára. A kis testet feldobja a jó rugózású fekhely, a férfi, ha gyakorolná, bukfencet is vethetne a levegőben. Most sóhajt, és egy percig sajnálja magát. (Nagyon érzékeny ember. És napközben ezt nem mutathatja ki, lecsapnának gyengeségére.)
Fenyicska kivárja a percet, aztán belép a szobába.
Köntösben. Ez fontos. Ez egy jelzés. Felhívás. Mert a köntös azonos azzal a kínai selyemköntössel, amelyben először pillantotta meg őt Matyusa a Fenyőfácskában, a Moszkva környéki pártüdülőben. A nő tudja, ha ismét felveszi ezt a vörös alapon sárga és kék, kígyózó meg tüzet okádó sárkányokkal díszített ruhadarabot, megmozdul valami a férfiban. A fejében. A szívében. A gyomrában. Néha lejjebb is.
(Azon a gyönyörű-végzetes délutánon Matyusa Vas Zoltánnal sétált az üdülőben. A két hős, miután ’48-as honvédzászlókért cserébe kiadta őket a Horthy-Magyarország, a barvihai pártszanatóriumban átestek egy alapos kivizsgáláson, majd a Fenyőfácskába mentek aktívan kipihenni tizenöt év – a szegedi Csillagban eltöltött – passzív, kimerítő pihenését. A munkásmozgalom mártír-szupersztárjainak rögtön nagy híre kerekedett. Vas Zoltán ezt arra használta fel, hogy sorra lefektette az üdülő női személyzetét. Matyusa csak Kun Béla lányának meg Trockij unokahúgának csapta a szelet. Nem nagy elánnal. Csak éppen hogy megtapasztalja, milyen férfiként fellépni nők előtt.
Vas Zoltán akkor, séta közben ránézett a köntösben érkező, ferde sze­mű, kis jakut nőre, és gondolatban rögtön levetkőztette.
Matyusa akkor, séta közben ránézett a köntösben érkező, kövérkés, mosolygós szibériai nőre, és gondolatban rögtön felöltöztette.
Anyja ruháit adta rá. Meglepődött, mennyire hasonlít a nő a mutterhoz. Aztán levette róla a göncöket, s elképzelte, milyen lehetne ennek a kis nő­nek a mellei közé dugni a fejét, miközben a combját csapkodja. Fellelkesült ettől a képtől. Végül visszaadta rá a köpenyt. Így is igazán elragadó volt. Elhatározta, megismerkedik vele.)
Az ágyon térdelve nehezen éri át egymást a két korpulens ember. De ezen lehet segíteni. Nem derékmagasságban próbálkoznak, nem hasukat összenyomva ölelkeznek, hanem előre hajolnak, és ballal a másik jobb válla fölött, jobbal a másik bal válla alatt áthajolva találják meg tenyerükkel saját tenyerüket.
– Most! Itt! – mondja Fenyicska, pedig a nappali szeretkezést mindig is kerülték, mivel nevelt fiuk, Vologya vagy valamelyik háztartási alkalmazott bármikor megjelenhet.
– Pisilnem kell – feleli Matyusa, mert tényleg pisilnie kell. (Más ingert lenn nem érez.)
Az étkező asztalán sült jérce gőzölög. Szép sárgás a bőre, az ilyen tanyasi baromfi a saját zsírjában is megsül. Jakutföldön főleg halat és rénszarvashúst ettek. A csirkehús ünnep volt. Lenin meg a Papa születésnapját és az Októberi Forradalmat tisztelték meg vele. Állítólag már Magyarországon is ünnep, ha csirke kerül az asztalra. Pedig érkezésükkor Fenyát meglepte, hogy a háborús dúlás ellenére az emberek csak módjával éheznek. A földosztás utáni második évben pedig megszűnt az éhínség. Ilyet el sem tudott képezni. „Ország éhezés nélkül? Mik vannak!”
Fenya a foga között rekedt csontszilánkokat piszkálja. Rosszak a fogai. Orvoshoz kéne menni, de azok közt sok a trumanista meg titoista ügynök. Akik az injekciós tűvel egy pillanat alatt bérgyilkossá tudnak átváltozni. Igaz, a Birodalomban is célszerű volt az áruló elvtársat méreginjekcióval a másvilágra küldeni. Délben kap egy kevéske ciánt a borscsba keverve, rosszul érzi magát, bemegy a kórházba, a belgyógyász perforációt állapít meg, és sürgős műtétet rendel el. A páciensnek beadják az altatóinjekciót. És soha többet nem ébred fel. Gyanúra nincs ok, hiszen aki már egyszer a műtő­asztalra került, azzal bármi megtörténhet.
A Párt lelkiismerete is nyugodt lehet. Mindent megadott az elvtársának: pártlakás, pártétkezde, pártkórház s végül párttemetés párttemetőben. Esetleg a Kreml falánál. Ha igazán jelentős elvtárs volt. (Bár akkor az árulása is súlyosabb. De arról persze nem tud a nép.)
Fenyicska nemrég orvos kezei közé került. A gyomra rakoncátlankodott. Az Üllői úti klinikán államfői fogadtatásban részesült. Ám ez sem mentette meg attól, hogy le kelljen vetkőznie. Szégyellte magát. Pedig Jakutföldön is divat az orosz fürdő. A belgyógyász főorvos végigtapogatta a testét, és a nő piros lett dühében. Az ő teste csakis a kedvesének jár. Behunyt szemmel tűrt. A gyomorröntgenhez a gipszkását azonban végképp nem akarta meginni. Előkóstolót kerítettek. – Bozse moj! Bozse moj! – hajtogatta hazafelé menet a limuzinban. Nem lett semmi baj. A gyomorpanaszai megszűntek, és a gipsz, visszagondolva, nem is volt rossz ízű. Vágyott újból inni belőle. A kálciuméhség egyszer már hatalmába kerítette. Amikor Ljovát hordta a szíve alatt. „Terhes volnék megint?” – futott át rajta a gondolat, s bár éppen menstruált, megpróbált hinni ebben. Nagyon szeretnének egy gyermeket, egy kis Matyusát. Mert van ugyan két fia, de egyiken sem tudja kiélni anyai ösztöneit.
Ljova, az első férjével közös gyermeke Moszkvában maradt, kollégiumban. Remélhetőleg katonatiszt lesz, mint az apja. Ez igen szép távlat. És esetleg mellékesen, titokban a politikai rendőrség ügynöke. Mint az apja. Ez is igen szép és jövedelmező (bár veszélyes) távlat. De hiába a kecseg­tető jövő képei, ha fiának az arcát is csak képeken és képzeletben láthatja. Ruharendezgetés, kertészkedés, scsífőzés közben néha megfeledkezik magáról, és simogatni kezdi a levegőt. Attól fél (és reméli is), egyszer beszélni kezd Ljova árnyképe. Imádkozik fiáért és magáért. Bár persze meggyőző­déses kommunista, a sámánista-keresztény Jakutiában már megtanulta és megszokta, hogy a hitek és képzetek keveredhetnek egymással. Ahogy az oljokminszkiek is (amíg lehetett) egyformán áldoztak a templomban a Mindenhatónak, majd az erdőben a föld és a tűz szellemének, úgy Fenya is őszinte hittel tiszteli Jézust, Lenint, a Papát. És persze Matyusát.
Fenya másik fia Vologya. Együtt élnek. Szeme láttára teljesedik ki a fiú személyisége, értelme. Jól tanul, szófogadó. Engedi és vágyik Fenya testi közellétére, és őszinteséggel, ragaszkodással viszonozza a nő szeretetét, gondoskodását. Pedig vér szerinti kapcsolat nincs közöttük. Bár erről még képes is megfeledkezni az asszony. Arról viszont már nem, hogy a fiút nem a szabad választás és vágy, hanem a kényszer és bűntudat hozta közéjük. (Vologya Hajnalkának, Matyusa Auschwitzban maradt húgának a gyermeke. Matyusa bűntudatot érez, amiért ő megmaradt, míg három testvére odaveszett.)
Fenya gyógyszerrel próbál segíteni magán, de a gyermekáldás eddig mégis elmaradt. (Gondolt arra, hogy esetleg nyugati kapcsolatai vannak a nőgyógyásznak, és nem ártana beutalni egy időre Recskre. Aztán lemondott erről. Nem akar ő bántani senkit.)
– Mi a baj kedvesnek? – kérdi Fenyicska a férjétől, mert az megállt az evésben, és csak néz maga elé. – A családod?
– Igen. De most régi, még az első háború előtti dolgok jutottak eszembe.
– A mutterről?
– Tóbiásról.
– Unokatestvér volt neked?
– Csirke volt. A tyúk azon a tavaszon húszat költött ki. Az utolsó csibe beleesett a meszesgödörbe. A mutter kivette. Nem tudom, szánalomból-e vagy számításból. A mész leégette a bőrét. Sosem nőtt ki többé a tolla. De ő felépült. Gizi nővérem, aki akkor már segédkezett egy szabónál, ruhácskát varrt a csöppségnek. Egy olyan felöltőfélét. Lyukak voltak hagyva a nyakánál, a lábaknál és a szárnyaknál. Még kis divatos kalapot is kapott. Hozzászokott a ruhához, viszont a kakas meg a tyúkok nem fogadták be. Így hozzánk csatlakozott. Jött utánunk, ha mentünk a Tiszára fürdeni vagy az ökörlegelőn száraz tehénlepénnyel dobálózni. Van, hogy a tehénlepény felszíne már kemény, de benn még folyós. Ha valaki olyanba nyúlt, nagyon röhögtünk.
– Mi lett vele Tóbiás csirkével?
– A mutter levágta és megsütötte. Csak ebéd után tudtuk meg.
A férfi vizesedő szemei csillogni kezdenek, s mikor elszabadulna az első könnycsepp, inkább kérdez:
– Nem ment el az étvágyad?
– Énnekem az étvány? Én ’41 decemberét Moszkvában voltam. Én már sohasem fogok tudok teljesen jóllakni. Kell mindig enni. Nagy a fenekem. De te mondtad azt szereted.
Matyusa bögrényi kávét kavargat a nappaliban. Pedig ezzel nyugodt éjszakai álmát veszélyezteti. (Bár mikor volt neki utoljára zavartalan pihenése?) De a kávé délben váratlanul olyan oldalát mutatta meg, ami meglepte és reménnyel töltötte el. Bízik benne, hogy most is hatni fog.
Az MDP vezetői a kávéra még az utolsó ferencjóskás évek Budapestjén szoktak rá. Divat volt kancsóból, eszméletvesztésig inni magukat a „fekete léből”. Igazi polgári allűr volt ez, amit a sörpárti, esetleg fröccsista munkásnép gúnyolt. (De hát a magyar proletariátus vezetőinek többsége csak könyvből ismerte és távolról eszményítette a képviselni szándékozott osztályt, nem vegyült vele.) Moszkvában inkább teáztak a bennszülött káderek. A magyarok igazodtak hozzájuk. Magyarországra visszatérve azonban újra rávetették magukat a brazil koffeinre. S hogy ne érje szó a ház elejét, jut kávé a presszókba, üzemi büfékbe is. Többnyire.
A nappali selyemhuzatos bútora meg a Titótól kapott, keleti mintás sző­nyeg képviselnek nagyobb értéket a berendezési tárgyak közül a villában. Matyusa még emiatt is szégyenkezik.
Hozat a pártellátóból puritánabb holmikat, határozza el most. Csak az a baj, hogy a Rózsadombról kitelepítettek otthonaiból csupa luxuscikk került az ÁVH birtokába. „Nehéz szerénynek maradni.”
A kisebb gond után megint eszébe jut a nagyobb. Nem érez változást.
Délelőtt Nagy Imre volt benn nála. „Szokása szerint beszélt, beszélt, de nem mondott semmit. Pedig tele van a feje reakciós tervekkel, ez biztos. Elcsípni egy pártellenes kijelentését mégsem lehet. Az ember csak felhergeli magát tőle. Ő tisztában van ezzel, és éppen ezért jártatja a száját. Meg hogy éreztesse velünk: ő tud magyarul. Tényleg úgy beszél, mint egy somogyi paraszt. És tulajdonképpen az is. Ezért ért a parasztok nyelvén. Hiba volt engedni, hogy ő vezényelje a földosztást. Learatta a dicsőséget. A szövetkezetesítést persze gáncsolja váltig. A maga ravasz módján azt híreszteli, egyetért vele, de lassan, fokozatosan kell megvalósítani, erőszak nélkül, meggyőzéssel… És a többi marhaság. Behajtási minisztert kéne csinálni be­lőle, akkor majd meglátjuk, meg tudja-e győzni a gazdákat, hogy az ő érdekük a beszolgáltatás. Kár volt Rajkot kivégezni. Nagy Imrét kellett volna. Vagy leginkább mindkettőt. A fene megette az egészet. Mindig megjárja az ember, ha túl könyörületes. Ha nagylelkű.” Ebéd után a PB ülésezett. Ez sem volt kellemesebb időtöltés. „Nagy Imre a nép rokonszenvére meg a moszkvai kapcsolataira támaszkodva fúrna meg engem, Gerő, Hegedűs és Révai pedig egymással szövetkeznek ellenem. A három piszok zsidó! Főleg Gerő. Talán jó lenne az egyikkel látványosan kivételezni, az utódommá fogadni, hátha a másik kettő ellene fordul.” Ilyen gondolatokkal mérgezte magát Matyusa az ülés alatt, s közben, észre sem véve, egyik csésze kávét a másik után öntötte magába. És a koffeinmámorban váratlanul, mert ilyen már régen történt, dagadni kezdett a hímvesszeje. Elterelő hadműve­letként húzogatta az övét, igazgatta a széket, s közben háromszor is megvizsgálta ágyékát. Semmi kétség nem fért hozzá: merevedés. Gigantikus. Felmérte a helyzetet. Ha gyorsan véget vet a tanácskozásnak, húsz perc múlva otthon lehet. Még az irodában, majd a szolgálati autóban egy kis kézimunkával rásegít, így harci készültségben érkezik meg. A magyarázkodás lelohaszthatná, de ha csak megáll Fenya előtt, és szó nélkül letolja a nadrágját, az bizonyosan kapcsol. Nem buta nő az, hogy elszalassza a nagy le­hetőséget.
– Elvtársak, mára elég lesz ennyi, legközelebb… – kezdte Matyusa a zárómondatot, amikor Haruska, az a kis zabigyerek, aki csak azért van a PB-ben, hogy elmondhassák, a fúziót annak idején támogató szocdemek is vezető pozícióba kerülhetnek, az nyújtotta a kezét, és a szó megadása nélkül is beszélni kezdett. Vagyis felolvasta, amivel a szakszervezeti kutyaütők megbízták: szociális juttatások, a szakszervezet ellenőrző szerepe a proletárdiktatúrában, az ideológiai felvilágosítás időszerű kérdései. És mire Matyusa az egészet végleg megunva durván legorombította, már érezte, minden hiába, oda az ihlet, oda a készenlét.
Matyusa hiába kortyolja a kávét. Most nem segít. Egy reménnyel kevesebb. „De mivel Fenya nem tudja, mire megy ki a késői kávézás, ez nem igazi kudarc” – vigasztalja magát Matyusa. (Pedig Fenya tudja.)
Vologya már alszik a szobájában. Kihallatszik a szuszogása. A ház ura nagyot ásít, bár még csak fél tíz, és nemhogy éber, de ingerült is, és látványosan bevonul a hálószobájába. Fenyicska gyorsan utánamegy, megigazítja a párnát, megcsapkodja a paplant. Csapkodja és csapkodja. Megfordítja. Úgy is megcsapkodja. S közben mélyen előrehajolva, látványosan kitolja a farát, hátha ő is kap néhány pacsit. És a férfi adna neki számtalant, csókolná, harapdálná, markolgatná az asszony hátsó felét szívesen és élvezettel, ám ez mégsem biztosíték arra, hogy újra beindul a merevedés. És félbehagyni valamit rosszabb, mint el sem kezdeni. A nő ráugrik az ágyra, kezével feltolja magát, lábát szétfeszíti. Első férjének ez volt a kedvenc pozitúrája. És a másodikkal is megkedveltette.
– Matyi bácsit csak a tiltott gyümölcs izgatja. Arra gerjed – felelte Moszkvában Kun Ágnes Matyusa közeledésére. Nem volt igaza a ’19-es hős-áruló vezér lányának. Mert Matyusa igenis tudott politikailag tiszta, veszélytelen nőkért is lelkesedni. Női fenekek, mellek, csípők, köldökök, lábközök látványa önmagában is felpezsdítették a vérét. Legfőképp Fenyicska testhajlatai.
Például abban a bájos ribinszki pártnyaralóban eltöltött első éjszakán a férfi olyan ágaskodó férfiassággal nyűgözte le Fenyát (aki akkor még Pahomova volt), hogy a duzzasztómű által elárasztott falvak felszínre törő harangtornyai szégyenkezhettek mellette.
Most csak a Lóránt utcai villát övező fenyők ágaskodnak. Közöttük, mint késői szentjánosbogarak, ávós legények vizslatják zseblámpával a kertet.
– Holnap ennék egy jó borjúpaprikást – mondja Matyusa a feleségének, aki megérti, hogy nincs már mire várnia.
– Szólok szakácsnőnek ezért – s megcsókolja a férfit, mielőtt kimegy a szobából.
Főiskolai jegyzeteivel az ölében fekszik Fenyicska. Tanulnia kellene. Hamarosan vizsgaidőszak. Hinni akarja, s ezért azt hiszi, attól még, hogy az ország vezére a férje, és a főiskola egyik vezetője a barátnője, őt még ugyanúgy megbuktathatják a kollokviumokon, mint bárki mást. A tankönyveket lefordíttatta oroszra, és felelet közben is átválthat erre a nyelvre (amit egyetlen vizsgáztató sem ért), ha szükségét látja, de ő nem akar ezzel élni. Nem kiváltságokért harcolnak ők, hanem éppen egyenlőségért.
A tanulás nem megy. Természetesen szerelmei vannak folyton a fejében: Matyusa és Szibéria. Szülőföldjén évek óta nem járt, néha kételkedik, létezik-e egyáltalán az a kontinensnyi fenyőfás ősdzsungel. Távolodik tő­le. Fájdalmasan. És, főleg a testi érintkezések ritkulása miatt, távolodik Matyusa is. Ezzel szembe kell néznie. Még ha könnyfakasztóan nehéz is.
Oljokminszkben egy obskurus szektáról szkopcinak, vagyis „herélteknek” nevezték az impotenseket. A szektatagok állítólag azért csonkították meg – ördögtől kapott – nemi szervüket, hogy így elkerüljék a legfőbb bűn­nek számító nemi érintkezést. Fenya emlékszik, találkozott egy csoport ilyen férfival. Éppen a kolimai halállágerbe hurcolták őket. Magasak voltak, soványak és undorító hangon csiripeltek. Amikor szerelme fogyatékosságára gondol, mindig ezek a förtelmes lények jutnak eszébe. De edzi magát. Erőt gyűjt. Hisz tudja, azok sötét vallási tanok áldozatai voltak, míg Matyusa az igazság és a fény embere. Azok vézna, kártékony sáskára hasonlítottak, míg Matyusa a boltozatos homlokával, zömök testével, mosolygós szemével, sztentori hangjával egy bölcs édesapára. Egy nép bölcs édesapjára. Azok fogyatékossága örökös érvényű volt, míg az ő embere csak átmenetileg, az új világ építésének megfeszített munkája miatt küzd vele. De hamarosan sínen lesz már az állam sorsa, s akkor az ő életükbe, a király és a királynő életébe is visszatér a régi harmónia.
S ez a gondolat olyan boldogsággal tölti el Fenyicskát, hogy légzése megszaporodik.


2. Fenyicska türelmetlen (’52 nyár)

A villa napozóágyban fekvő úrnője felemeli a henger formájú koktélos poharat, és keresztülnéz rajta. A folyadék (limonádé) megtöri és széthúzza a tájat. Mintha egy hatalmas, vigyorgó arc volna előtte. Az út az orr, a kapu a száj, a két garázs a szemek, a homlok az úszómedence. Ami egyúttal tenger is. Hajó van rajta: a jégkocka. Süt fölötte a nap: a citromkarika. A nap tényleg süt. Valódi nap, a fák és a tető felett. 
Jakutföldön is van nyár, ott is lehet napozni. A jurta elé bőrt dobnak, és kitakart nyakkal, csupasz karral, lábszárral heverészve szívják magukba a fényt. Felkészülnek a nyolc hónapig tartó télre, a mínusz ötven fokra. A januári hófúvásban majd ezeknek a drága napoknak a melege (és a vodka) fogja megóvni szívüket a dermedéstől.
Fenyicskát nem maga a forróság tikkasztja, hanem hogy nem akar véget érni. Szenved a nő. Még ha kellemes is ez a szenvedés.
A magyarok viszont, akik legalább annyira szeretnek panaszkodni az időjárásra, mint az angolok, most egyáltalán nem foglalkoznak vele. Az olimpiával foglalkoznak. Aki csak tudja, a rádiót hallgatja. „Ahány bejelentkezés, annyi érem” – biztatják egymást. Ez azonban nem igaz. Mert van olyan, hogy Szepesi három új éremről számol be. A bizalmas jelentések szerint mindenki azért drukkol, hogy a Szovjetet (amely, a kapitalista versenysport-szellemet mégsem kapitalistának minősítve, most először szánta rá magát a részvételre) megelőzzék az éremtáblázaton. Fenyicska nem haragszik ezért a magyarokra. Velük együtt drukkol. És szorít a szovjetekért is. A szerencse fiának érzi magát, amiért két ilyen csodálatos ország a hazája. Boldogabb már csak akkor lehetne, ha egy jakut sportoló is indulna a játékokon. Fenyicska tudja, egyszer ez is be fog következni.
Kortyol a limonádéból. Cukrot harap hozzá. Megigazítja fodros fürdő­ruháját. Megnyújtja a combjára feszülő gumipertlit. Elengedi. Csattan. Megcsinálja párszor, bár észre sem veszi. Matyusa van a fejében. Akinek viszont most csak a fejét látja. Dolgozószobája íróasztalánál ül.
– Kedvesem… Mit csinálsz? – szól be neki.
Nem jön válasz. Matyusa tehát dolgozik. Vagy úgy tesz, mintha dolgozna.
A nő sóhajt, és újságot vesz a kezébe. A Népsport címlapján ki lehetne más, mint a második olimpiai aranyérmét megszerző Papp László. A fényképen éppen összerogyni készül az ellenfele, s a magyar csodabokszoló már nem üti meg, csak mutatja, hogy ott, a ring sarkában legyen szíves elterülni. Fenyicska felfedezi, hogy Papp Lacinak keleties szeme van. Akár jakut is lehetne. Az izmai pedig munkásmuszklik, nem görbülnek, csavarodnak, mint a látvány-izompacsirtáké, hanem egy tömbben állnak, megrendíthetetlenül, akár egy T-34-es. A nő érzi, egyre nő az izgalma. Pedig már amúgy is elég izgatott volt. Hiszen ma végre egyedül vannak Matyusával. (A bokrokban rejtőző ávós legényeket leszámítva.) A házvezetőnő, a takarítónő és a szakácsnő is kimenőt kapott. Sóhajt. És lapoz az újságban.
Matyusa is lapoz az újságban. Az amerikai Life magazint parodizáló német Death frontmagazin van előtte. A náci propagandagépezet léggöm­bökről szórta ezeket az angolszász haderők megzavarása céljából készített kiadványokat. A címoldalon mindig egy meztelen nő látható. Felkelteni a szövetséges katonák érdeklődését, fokozni az otthon, a feleség, a szerető utáni vágyakozásukat. Aztán kiábrándító képek következnek. Hájas pénzemberekkel vagy testes, majomarcú négerekkel üzekedő katonafeleségek, a háború miatt elszegényedett amerikai munkások és farmerek, a fronton maradt gyermeküket sirató szülők. Az utolsó oldal rendre egy elesett jenkit vagy egy angol rohamsisak alatt vigyorgó koponyát mutat.
Matyusát csakis a pucér nős képek érdeklik. Az egyik meztelen szépség széken ül, és decens kacérsággal néz felé.
Matyusa képzeletben újra akadémista, Csukánszki fogorvos rendelője előtt várakozik (mint tette is sokszor), és szemezni kezd egy úri hölggyel. Aki gondol egyet, és ledobja ruháit. Aztán visszaül, és decens kacérsággal fordul a fiatal Matyusa felé. Az elképzelt helyzet bizsergést szül Matyusa mellkasában. És hímvesszejében. De ez még nem az igazi. A következő címlapnő éppen az ágyból kelt ki, s ruhátlanságára rádöbbenve párnát kap maga elé. Nem látszik ki mögüle csak a lábszára, a nyaka, a mellei és az ágyéka. Matyusa nem látott még (se képen, se a valóságban) ilyen bozontos szeméremkörnyéket. Egy kis fejet tart tán a nő a lába között. A férfi elképzeli, ahogy tátogni kezd ez a másodlagos fej. Megremeg. És újra elképzeli. Émelyíti és jókedvre deríti a látvány. Aztán saját fejének gondolja, és már érzi is a női nedvek ízét és illatát. A következő pucér szépség elő­rehajolva húzza magára köpenyét, mely még csak bal karját takarja. A nő okos homloka, álla, mellbimbói és szeméremdombja sorba rendeződve kínálják magukat. Nincs mire várni tovább. A villa ura kigombolja sliccét, le­tűri alsónadrágját, és keresni kezdi hímvesszejét. A bő bőrcsomagolásban nem könnyen találja meg. De mikor végre megvan, vadul rángatni kezdi.
Fenyicska tudja, az ’52-es év nemcsak az aranyolimpia miatt lesz örökké emlékezetes a magyarok számára. Ez évben, március 9-én töltötte be Matyusa a hatvanat! Az egész ország ünnepelt. Jó volt látni a gyermekarcokat, az éljenző munkásokat, a meghatottságukban a bajuszukkal babráló parasztokat és az őszinte öröm ezernyi más jelét. A születésnapi kiállításra rekonstruálták a legnagyobb élő magyar államférfi börtöncelláját. Virággal borították be a látogatók a priccset, melyen Matyusa tizenöt éven keresztül tervezte az új világot. A Rákosi Mátyás Művek munkaversenyt hirdetett a nagy nap tiszteletére. A tatabányai bányászok „Termelj ma többet, mint tegnap” jelszóval indítottak mozgalmat. Az MTA „Rákosi Mátyás és a magyar tudomány” címmel rendezett tudományos ülésszakot. A felnőt­teknek vándorkiállítást és irodalmi antológiát állítottak össze, a gyerme­keknek diafilmet készítettek a nagy harcos életéről. Matyusa szülőfalujáról, Adáról csokoládét neveztek el. (A rákosi viperának viszont rákosréti viperára változtatták a nevét.) És özönlött, özönlött a sok ajándék: Matyusa arcképével díszített zászlót, üvegvitrint, gumilabdát, díszhordót, díszdobozt, frottírtörülközőt, zsebkendőt, paplant, aktatáskát készítettek az üzemek. A kiskunhalasiak pedig egy másfél méter átmérőjű halasi csipketerítőt. (Külön ezért háziipari szövetkezetet hoztak létre.) A dolgozó nép tudott ezek­ről, hiszen az újságok mindig leközölték az éppen aktuális ajándéklistát. Azt viszont kevesen tudták, hogy vágyakozó nők bugyogójukat, melltartójukat, hálóköntösüket, fürdőruhájukat küldték el imádottjuknak. Fenya mindet a villába szállíttatta. Itt már tekintélyes fehérnemű-gyűjteménye volt, mely állt a Birodalomból magával hozott (moszkvai valutás boltból származó) és a villa korábbi lakója, Muráti Lili színésznő által itt hagyott darabokból. Közéjük integrálta az új szerzeményeket. Igazán boldogságot okozott nézegetni, markolászni őket.
A kedvence idővel egy kék alapon piros virágos, fodros, gumis fürdő­dressz lett. Ebben van most. Először. Matyusa látta rajta az előbb, amikor kijött meginni egy kávét. De nem kapcsolt. Segíteni kell a dolgon.
Az első nekibuzdulás nem hoz eredményt. A pénisz bőrfoglalata szinte üresen mozog le-föl. A következő viszont végre kelt egy kis bizsergést. Aztán, sokadikra, izzasztó munka árán sikerül előcsalogatni a falloszfeleme­lő ingert. Matyusa a szegedi kuplerájokban és a londoni munkásklub vendégszobájában megtanulta, háromféle nemi inger jelentkezhet a hímvessző­ben. Az első megkeményíti azt. A második előkészíti az utat a spermának. Ez a merevedés csúcsa. Ezt az ingert kell tartósítani, vagy egymás után újra és újra előhívni. A harmadik a visszafordíthatatlan kilövellés ingere. Erre is nagy szükség van természetesen, de csak a legvégén, amikor a férfiember már megtette a kötelességét.
Matyusa újra nekilát. Ráng a keze, a válla, a feje, s ettől rezegni kezd a szék, az íróasztal, a padló, az ágy, a kép a falon. Az egész helyiség egy egyre gyorsuló lüktetés, s ott benn visszhangra talál mindez: kéjes lassúsággal, mint ahogy egy elefánt felemeli ormányával az idomárt, nyújtózik, izmosodik Matyusa férfiassága, erőre kap, felszegi fejét.
Szünet. Homloktörlés, nagy levegő, nyakkörzés, a vállba állt görcs kitornázása, majd megint a munka. És végre sikerül elérni, hogy a következő inger még a merevedés megszűnte előtt jelentkezzen. Kalapáló szívvel sikerült.
– Nem is vetted észre új enyém fürdőruhámat – mondja tettetett haraggal a szobába benyitó Fenyicska, s nem törődve vele, mivel foglalkozik a férje, jobbra-balra fordul, kinyomja combját, mellét. Pózol.
Matyusa gyorsan ledobja a pucérnős újságot, majd nagylábujjával a falhoz sodorja.
– Szép. Igazán.
– Örülök annak. Fogjad meg az anyagot! Nagyon puhás.
Matyusa megvizsgálja. Nedves a nő izzadságától. Ez érdekes szagot ad neki.
– Révainé azt mondta, festessem szőkére enyém hajamat.
– Minek? A jakutok nem szőkék.
– Honnan tudod te azt?
– Még nem láttam olyat.
– Nem láttál te jakutot, csak engem.
– Ez igaz.
– Matyusa! Menjünk el velem Szibériába! – s a hirtelen, de nem először támadt ötletet nyomatékosítandó, letérdepel férje elé.
– Minek? Voltam már ott eleget. Nincs ott csak a nagy hideg meg a sok fa.
– Nem igaz.
– A csitai táborban megfagyott a nyelvem, ha kidugtam.
– Csita nem Jakutijá! Matyusa, mennénk pihenni. Megmutatnám neked Jakutiját. Laknánk jurtában. Ülnénk rénszarvasra. Együtt lennénk, pihennél. Segítene neked.
– Ne emlegesd Szibériát, mert még elküld oda a Papa!
– Papa nem küld téged sehova. Itt vagy te jó.
– Majd ha nyugdíjba megyek…
– Nem mész. Maradsz vezető mindig.
– Rendben. Elmegyünk. De nem most. Majd ha itthon nyugodtabb lesz a helyzet. Hé, te, mit csinálsz?
A nő beleül férje ölébe. Szembefordulva vele. Átkarolja nyakát, homlokát a homlokához szorítja. Most az következne, hogy kacéran borzolni, húzogatni kezdi a férje haját, de az olyannal nem rendelkezik. (Egy hollywoodi világsikerben látta a jelenetet. A koalíciós időkben még sok amerikai film ment a mozikban. Fenya imádta őket.)
– Vegyek fel apácaruha? Hogy állna nekem?
Matyusa ugyanis mesélte neki, hogy a Szegedi Főreáliskolában állandóan a fiatal apácákról fantáziált, akik az osztályterem előtt vonultak át a klastromukból a Nagytemplomba. Egyszer a latintanára, Babits Mihály el is kapta, amint órán őket bámulta. Le akarta teremteni, de aztán meglátta egy fiatal apácának az arcát, és úgy meghatódott, hogy inkább verset írt róla.
– Te meg öltözöl vadásznak. Puf, puf, lelősz engem.
– Nincsenek ferde szemű apácák.
– Nyúlj be kezeddel, vizes vagyok! – és Fenyicska Matyusa kezét bevezeti fürdőruhája alá, a szeméremtesthez.
Kellemes melegséget érez a férfi.
Fenya az ágyhoz húzza. Lefekteti, teljes testével ráfekszik, s szabadon hagyott ágyékát a férfihoz dörzsöli. Lenyúl Matyusa sliccéhez. Olyan vastagságot és keménységet tapint, hogy felkacag boldogságában. De rájön, az a férfi csuklója. Benyúl és keresgélni kezd. Nem könnyen találja meg. Csalódottan lefordul a férjéről.
– Te engem nem szeretsz!
– Miért mondasz ilyet?
– Ha szeretnél, foglalkoznál engem!
– Most sok a dolgom. Fáradt vagyok.
– Te mindig vagy fáradt. Kurvákhoz nem vagy fáradt!
– Ne beszélj hülyeséget!
– Nem beszélek. Moszkvában is jártál gyévocskákhoz. Tudom! Meg Kun Ágneshez.
– Ez már régen…
– Menj innen! Menj! Uhagyí ot menyá! Uhagyí! Uhagyí! – és Matyusa arcát karmolva, csapkodva, hisztérikusan kiabálni kezd.
A ház ura, kivert kutyaként a konyhában telepedik le. Kávét iszik. Nem mintha bízna a hatásában, de valamit csak kell csinálnia. Keserű a kávé. Cukrot tesz bele. Így is keserű.
A bokrok közül látja kilépni a villaőrség egyik tagját. Fülel. Nyilván meghallotta Fenyicska kiabálását, és azon gondolkodik, közbe kell-e avatkozni. Valaki int neki az utca felől, hogy nincs támadás, mire visszaint, hogy rendben. Azért vár. Nem lép vissza. Hincsák vagy Hirnyák a neve. Matyusa szokott vele társalogni, mert fontosnak tartja, hogy a fiúk érezzék, ők nem egy pökhendi bárót vagy herceget őriznek, hanem a népi demokratikus állam egyik vezetőjét. Aki velük egyenrangú. Munkás, akárcsak ők. „Ez a Hirnyák hatalmas egy fickó. Valóságos Góliát. Állítólag az ilyeneknek a szerszámuk is nagy. Fiatal. Nyilván majd szétrobban az erőtől és az indulattól. Talán beszélni kéne vele. Meg Fenyával. Hirnyák alkalmanként meglátogathatná. Megnyugodna. Nem jó. Szégyenbe kerülünk, ha eljár a szája. Biztos eljárna. A dolog után likvidálni kell, és passz. Ez sem jó, mert újra szükség lehet rá. Megint egy újat beszervezni… Áh, marhaság!”
Az ÁVH-s visszamegy a bokrok közé. A Lónyai-villával szomszédos kerítésen üldögélnek, és cigarettáznak a fiúk. Azért komolyan veszik a szolgálatot. Néha túl komolyan. Az ünnepelt költő Lónyai Lajos apja tavaly nyáron sétálni indult. A sorompónál belelőttek a lábába. „Bárki álcázhatja magát öregembernek” – védekezett az őrség. Arra viszont már nem tudtak mentséget találni, hogy nem sokkal ezután lelőtték a költő macskáját is. Matyusa parancsára vettek neki egy új macskát. „Még jó, hogy nem az apját durrantották le, azt nehezebb volna pótolni” – gondolja Matyusa, de nem tudja még csak