[2019. november]

---

Ahogy a férfi kilépett az émelyítő illatú lilaakác zuhatag alól, a napfény olyan erővel tűzött a szemébe, mintha ezernyi apró tűvel szurkálná a szemgolyóját. Akár a lámpa. Minden áldott éjjel az az átkozott éjjeli lámpa! Képtelen volt megérteni, miért kell minden egyes éjszaka olvasni, amikor nappal is megtehetné. Akkor az áram sem fogyna, és ő is nyugodtan alhatna. De hiába kérte már vagy százszor, a fény azóta sem hagyja aludni. Szüntelenül belemarkol a szemébe. Esküdni merne, hogy amikor hátat fordít neki, és lehunyja a szemét, akkor a fal változik tükörré, hogy aztán onnan is elvakíthassa.
Nem bírta már tovább.
Először a nappaliba költözött át, de a világosság oda is vele tartott. Asszonyának minduntalan kellett valami a hűtőből, vagy a szükségét ment végezni.
Végül a fészer lett az otthona. Második éjszakája aludt a kényelmes szalmaágyon. Kényelmes? Az istenit! Ugyanolyan szúrós, mint az imént az indák között beszökő napfény. A szalmaszálak a napsugarak fizikai kivetülései, amelyekbe a forró nyarakon beköltöznek a legerősebb, legtűzőbb sugarak, hogy aztán az év hátralévő részében se hagyják nyugton az embert. Akár egy szöges ágy.
És a fény most már nappal is bántja a retináját. Éjjelente a ragyogó szalmaszálak, ilyenkor pedig a vakító napsugarak.
Elege volt! Sötétséget akart. Nyugalmat.
Izzadó tenyere rátapadt a puska átlangyosodott markolatára. Mutatóujja hol megérintette a ravaszt, hol eltávolodott tőle, mintha tétovázna.
De tudta, mit akar. Tudta, mit kell tennie. Akkor ébredt rá, mikor a hajnal első napsugara megcsillant egy pókhálón megülő vízcseppen. Azonnal döntött.
Öreg puskája a fészer egyik sarkába támasztva pihent. Kitisztította, megtöltötte, keresztülvágott a fészert a házzal összekötő akáclugas alatt, és most itt állt.
Eddig nem tétovázott, ám most mintha keresztülsuhant volna az agyán egy kósza gondolat, egy halovány kétely, hogy talán mégsem ez a helyes út, hogy talán mégis jó az a napfény, talán még a lámpa is, ám akár a kis akácvirágokat megmozgató fuvallat, a gondolat is csak tovasuhant, nem időzött nála. Ahogyan ő sem próbálta maradásra bírni.
A kilincs hűvösen simult nyirkos tenyerébe. Könnyen engedett. Az ajtó némán nyílt, a befüggönyözött ablakú nappali szinte csalogatta. Belépett. Úgy érezte, a nyugalom már visszaköltözött, csak neki kell rátalálnia.
Egyenesen a hálószobába ment. Felesége a virágmintás paplan alatt szuszogott, mellette az éjjeliszekrényen a lefordított könyv feküdt, balra tőle az éjjeli lámpa nyújtogatta a nyakát. Odasétált, torkon ragadta, és dühösen a földhöz vágta.