[2013. augusztus-szeptember]

---

ELSŐ FELVONÁS

1. JELENET

ZSUZSI (szobalány. Jön az első ajtón, és kinyitja a második ajtót. Pukedlit csinál az érkezőknek): Kezüket csókolom!
Gizi bejön. Utána kézenfogottan Csibi, majd Áron. Gizi körülnéz.
ZSUZSI: Ajtay nagyságos asszonyék tetszenek lenni?
GIZI: Igen. Hol van a nagyságos asszony?
ZSUZSI: A nagyságos asszony azt üzeni a nagyságos asszonyéknak, hogy mindjárt jön, feltétlenül tessék megvárni, és ne tessék haragudni, ő majd megmagyarázza. (Lesegíti a Gizi kabátját. Közben Áron és Csibi is levetik a kabátjukat) Azonnal itthon lesz A nagyságos asszony nagyon pontos szokott lenni.
GIZI: Jól van, fiam, ne fecsegjen annyit, vigye a kabátokat! Maga nélkül is megleszünk valahogy.
ZSUZSI (megy ki a kabátokkal, már a második ajtónál van)
GIZI (utánakiált): Hogy hívják magát?
ZSUZSI (megfordul): Zsuzsi. (El)
GIZI: Zsuzsi! Zsuzsikaa!
ZSUZSI (visszajön a kabátok nélkül)
GIZI: Hozza csak ide egy pillanatra a nagyságos úr kabátját... a fekete az övé!
ZSUZSI (kimegy)
GIZI (vizsla szemekkel körültapogatja a szobát. Gyorsan): Még ebben a laká­sában nem voltam, minden lakásában csak egyszer voltam, nem értem ezt a Katalint, mindegyre változtatja a lakását.
ZSUZSI (jön a kabáttal)
GIZI (belenyúl a kabát belső zsebébe, és kivesz onnan egy pénztárcát): Visszaviheti. (Megvárja, amíg Zsuzsi kimegy) Áron! Már megint a nagykabátod zsebiben hagytad a pénztárcádat! Hányszor megmondtam neked, hogy nekem ne hagyd a pénztárcát a nagykabátod zsebiben; jó lenne, ha egyszer már megfogadnád a szép szót, nézd meg, hogy egyszer meglopnak téged! (Megvizsgálja a tárca tartalmát) Szerencséd, hogy mindig kiürítem. Mi is lenne belőled nélkülem! Mi lenne belőled, ha én nem volnék, rossz rágondolni is! (A tárcát Áronnak adja, aki elteszi) Üljetek le!
Áron és Csibi leülnek. Gizi az egyes bútordarabokhoz megy, vizsgálja azokat; a kredenc ajtaját ki akarja nyitni, nem sikerül; az ablakhoz megy, kinéz rajta; az ablak melletti asztalka terítőjét vizsgálja stb.
ÁRON (eközben Csibihez): Aranyasszony, barátom, gyémántasszony. Mi lenne belőlem nélküle, én erre nem is merek gondolni. Vagy akár ha csak pénz lenne nálam – nem is merek gondolni rá! –, mi lenne! Kocsma, Csibi fiam, kávéház! (Egyre lelkesebben) Éjjeli mulatóhelyek, züllött, kedves, vidám barátok!, bor!, pezsgő!, nők!, barátom, micsoda nők vannak a Palace bárban, egyet ismerek!... illetve ismer egy barátom...
GIZI (tulajdonképpen nem is hallotta): Mi?
ÁRON: Illetve annak a barátomnak egy barátja ismeri.
GIZI: Melyik barátodnak?
ÁRON: Annak a barátomnak, amelyik ismeri, illetve amelyik nem ismeri... amelyiknek van az a barátja, amelyik ismeri... na, annak a barátja... az a barátja, amelyiket én nem ismerem... az ismeri... hírből... Én? Á! Gondolni se merek rá!
GIZI: Mire?
ÁRON: Hogy mi lenne belőlem nélküled. (Csibihez) Házasodj meg, barátom, mihelyt teheted, ennél jobb tanácsot nem adhatok.
GIZI: Azt bízd csak Csibire; egy joghallgatónak más gondja is van egyelő­re; ez a minta csodaszép, ezt le fogom venni, elkérem Katalintól, Juci rajong az ilyen édes filéterítőkért. Nem mondom, azért jó, ha tudja, hogy házas élet: boldog élet, legényélet, kutya élet; de nem kell erőltetni, arra ő magától is rájön. Igen, ezt elkérem, hogy Juci levegye róla a mintát, Juci imádja a kézimunkát, én imádom Jucit, oly házias; ha én férfi volnék, mást nem is vennék feleségül, kérdés, hozzám jönne-e? Oly válogatós, jelzem, igaza van, oly ritka a jó férj. – Ha én vendéget hívnék, semmi pénzért nem mennék kóricálni, hogy várjanak reám; találod?
ÁRON: Nem szabad olyan szigorúan venni a dolgot, biztosan nem tehet róla, mással is megtörténhetik. Emlékszel, te is, mikor a kicsi sógornő huszonkilencedik születésnapját ültük...
GIZI: Ne emlegesd mindegyre Jucikát, jelzem, csak a huszonötödik születésnapja volt...
ÁRON: Véletlenül tisztán emlékszem, arról a születésnapról beszélek, mikor a főjegyző is meg volt híva, de kimentette magát, a tavalyelőtt.
GIZI: Először is tavaly volt, mondhatnám, az idén, mert még nincs egy esztendeje, másodszor pedig Juci ki nem állhatta a főjegyzőt, harmadszor pedig ne emlegesd annyit Jucit; Csibi azt találja hinni, hogy rá akarod terelni a figyelmét, micsoda tapintatlanság ez tőled! Különben is, nincs rá semmi szükség, mert Csibi a te figyelmeztetésed nélkül is tudja értékelni Jucit, nem igaz?
CSIBI (szórakozottan, hirtelen): Természetesen.
GIZI (diadalmasan Áronhoz): Na látod! Egy oly ügyes, házias, intelligens művelt leánynak igazán nincs szüksége reklámra, mert anélkül is észreveszik a férfiak; igaz, Csibi?
CSIBI (mint fent): Természetesen.
GIZI: Nono, fiacskám, ez a dolog még korai volna egy kicsit; arra nem lehet mérget venni, hogy megvár téged, de... sohase lehessen tudni. Ábrándozni mindenesetre szabad.
CSIBI (mint fent): Természetesen.
GIZI: Gyere csak ide!
CSIBI (odamegy Gizihez)
GIZI (megköti a Csibi nyakkendőjét): Addig a nénik elgondoznak téged, megkötik a nyakkendődet; na, eredj csak vissza, ülj le szépen!
CSIBI (leül)
GIZI: Állj fel!
CSIBI (feláll)
GIZI: Hogy ülsz le? Húzd fel a nadrágodat, hogy ne menjen ki a vasalás!
CSIBI (felhúzza a nadrágját)
GIZI: Most ülj le.
CSIBI (leül)
GIZI: Úgy. (Sóhajt) Istenem, mennyi mindent kell még megtanulnod, amíg tökéletes férj-anyag lesz belőled!
CSIBI (szégyenkezve): Ez az első hosszú nadrágom.
ÁRON: Hagyj békét szegénykének; mi örömed telik abban, hogy zavarba hozod?
GIZI: Zavarba hozom! Neked elmentek hazulról? Foglalkozom vele, mert úgy veszem észre, hogy túlságosan el van gondolkozva, csak persze, te nem látod meg az effélét; te és a figyelmesség! Mind gondolkozol olyan mélyen, Csibi?
CSIBI: Természetesen.
GIZI (Áronhoz): Na látod!
CSIBI: Pardon, nem szoktam.
GIZI: Nem szoktál gondolkozni? Nahát, jópofa vagy!
CSIBI: De igen, szoktam, természetesen, most is éppen azon gondolkozom... Mit akarok mondani... bocsánat, nem figyeltem... Juciról tetszett beszélni?
GIZI (boldogan): Már megint Juci! Mindig Juci!
CSIBI: Bocsánat, nem figyeltem; nem róla volt szó? Azt szeretném tudni, de ne tessék kikacagni, olyan ritkán jártam társaságba, valamit szeretnék megkérdezni... Mit gondol, Áron bácsi...
ÁRON: Na?
CSIBI: Vajon illik-e, hogy érdeklődjem Katalin néninél a kis fia egészsége után?
ÁRON: Miféle kérdés! Magától értetődik.
CSIBI: Gondoltam, esetleg nyomorék, vagy valami... Szóval lehet. Hát akkor érdeklődni fogok. És azt megkérdezhetem-e – mondom, nagyon járatlan vagyok az effélékben –, hogy hogy van, Katalin néni, a kedves leánya?
ÁRON: Hát persze hogy megkérdezheted. Örvendeni fog.
GIZI (élénken figyelte a beszélgetést): Nem muszáj éppen.
CSIBI: Nagyszerű! Olyan boldog vagyok, hogy végre tisztában vagyok ezzel a kérdéssel! Szóval, Katalin néninek van egy fia s egy leánya, azt mondja Áron bácsi.
ÁRON: Mondja a jóféle fene!
GIZI (idegesen): Mikor fogod már leszokni ezeket a kocsis tempókat?!
ÁRON: Én azt mondom, hogy, ha valakinek van egy fia, akkor attól az il­letőtől meg lehet kérdezni, hogy hogy van a kedves fia, vagy ha van egy leánya, meg lehet kérdeni, hogy hogy van a kedves leánya. Én nem mondom, hogy Katalinnak van egy fia meg egy leánya!
CSIBI: Szóval nincs. Nekem mindegy. Szóval Katalin néninek nincsenek gyerekei, azt mondja Áron bácsi.
ÁRON (fenyegető nyájassággal): Kedves barátom, mondd meg nekem igaz lelkedre: megvadultál?
GIZI: Az istenért!
ÁRON: Én nem mondom, hogy nincs! Én azt mondom, hogy nem mondom, hogy van.
CSIBI: Ja? Szóval Áron bácsi se tudja. (Kétségbeesetten) Édes istenem, most már kinek az egészsége után érdeklődjem?
ÁRON: A Katalin nénédé után.
CSIBI (előrehajol, Áron felé, bizalmasan): Kicsoda az a Katalin néni?
ÁRON (egy pillanatig némán mered Csibire, majd ordít): Zsuzsi!
ZSUZSI (jön az első ajtón): Tessék parancsolni.
ÁRON (a zsebéből Zsuzsinak adja a pénztárcáját; sürgetőn): Szaladjon, édes fiam, a patikába, de azonnal, és hozzon brómot!
ZSUZSI (kiszalad a második ajtón)
GIZI: Mit csinálsz?
ÁRON: Ennek az ifjúnak idegcsillapítóra van szüksége. Vizitbe jön a Katalin nénjéhez, s aztán megkérdi, hogy az kicsoda. Ugrassa az öregapját!
GIZI (mintha a fogát húznák): Csak beszélj finomabban!
ÁRON: Otthon nem hallottál róla?
CSIBI (mentegetőzve): Sohase hallottam róla. Azt se tudtam, hogy rokon, azt is csak Áron bácsiéktól hallottam. Éppen meg is akartam kérdezni, hogy milyen réven rokonom...
ÁRON (azzal a hangsúllyal: hogy lehet ilyent nem tudni!): Milyen réven rokonod! Na, tiszteltetem apádékat, csinos nevelésben részesültél!
CSIBI (várja a választ)
ÁRON: Persze, most azt várod, hogy megmondjam. Gizi nénéd jobban tudja az effélét...
GIZI: Véletlenül a te rokonod.
ÁRON (kis szünet múlva): Te, apáddal vagy anyáddal vagyok-e én rokonságban?
CSIBI: Anyukával.
ÁRON (diadalmasan): Hát persze! Ez az! Látod, ezért nem tudom! Nekem nem is rokonom, ezt te jobban kell hogy tudjad; az apádnak rokona a te Katalin nénéd!
CSIBI: Hát legalább azt mondja meg Áron bácsi, hogy ki a Katalin néni férje.
ÁRON (hangsúly: hogy lehet ezt nem tudni!): Ki a férje?! Mért nem kérdenéd mindjárt, hogy ki a te anyád! Ki a férje! Azt mondd meg nekem, kedves barátom, de most mindjárt mondd meg, hogy ennek a te Katalin nénédnek – mert nekem utóvégre semmi közöm hozzá, nekem nem is rokonom! –, hogy ennek a te Katalin nénédnek van-e férje, vagy nincs? Mert ha éppen tudni akarod, én megmondhatom neked, hogy én nem tudom! Ha éppen tudni akarod, én ezt a te Katalin nénédet egyszer láttam, akkor is szilveszter volt, és össze is tegeződtem vele, ha érdekel, mert feleségemnek leánykori barátnője. Ha kíváncsi vagy, azt is megmondhatom, hogy a feleségem ennek a te Katalin nénédnek minden lakását egyszer látta, pedig többször is szerette volna, mert ez a te Katalin nénéd az egyetlen lény, akiről még az én feleségem se tud semmit, pedig szeretne, de csak minden tíz évben egyszer találkoznak, mert úgy látszik, hogy a te Katalin nénéd nem óhajtja a feleségemmel való közelebbi nexust...
GIZI: Nem is igaz, akárhányszor találkoztam vele az utcán, mindig hívott magához.
ÁRON: Igen, csak az új lakásának mindig elfelejtette közölni a címét, s te mindég csak a régi lakásán értesültél, a házmesternétől, hogy elköltözött, de nem tudja, hová. (Csibihez) S most azért vagyunk itt, ha éppen tudni akarod, mert a tegnap találkozott a feleségemmel, és kivételesen megadta a lakása címét és említette, hogy téged is szeretne látni; mint mondta, rokona vagy. A feleségem pedig azt mondta, hogy ide nyugodtan elhozhat, itt nincs fiatal leány, aki megzavarja a tanulmányaidat. Ha tudni akarod...
ZSUZSI (beront a második ajtón; lihegve): Azt mondták a patikában, hogy borjúbőrért nem adnak brómot. (A pénztárcát Áronnak adja. El az első ajtón)
GIZI: Add csak ide! (Megkapja, megvizsgálja minden rekeszét) Te! Ebből minden pénzt kiszedtek – minden pénzt kiszedtek volna! Ha nem ürítettem volna ki! Még rágondolni is rossz, hogy mi lenne veled, ha én nem volnék. (Áronnak nyújtja a tárcát) Ez s a szemed!
ÁRON: Ha pénz lett volna benne, nem adtam volna ki a kezemből. Azt hiszed, hogy nyomtalanul tűnhettek el felettem a veled együtt töltött évek? (Elteszi a tárcát)
CSIBI (csak töpreng): Ki lehet ez a Katalin néni, ki lehet?
GIZI: Légy nyugodt, most mindent kiszedek belőle, mit gondolsz, mért jöttem én ide?
ÁRON (Csibihez): Te túlságosan aprólékosan akarsz tudni mindent. (Titokzatosan) Mondd, tudtad te rólam, hogy a jobb lábamról hiányzik a kisujjam?
CSIBI: Nem.
ÁRON (diadalmasan): Na látod. Bele kell nyugodnod, hogy mindenkinek az életében vannak felderítetlen körülmények.

2. JELENET

KATALIN (beront a hálót elzáró függöny mögül. Utcára van öltözve): A férfiak! Óh, a férfiak! (Égnek emeli a két kezét) Atyaisten! Egy hibád van: hogy férfi vagy. Csak legalább ne teremtetted volna a magad képére és hasonlatosságára az embert! Muszáj volt neked férfit teremteni?
ÁRON (a Katalin berohanásakor Csibivel együtt felállt volt): Igen. Mert kinek a bordájából teremtette volna a nőt?
KATALIN: Eméssz! Eméssz! Éppen téged bízott meg az úristen, hogy ezt tudtomra add. Csak beszélj, isten követe, beszélj, te mennyei különkiadás, biztosan ki tudsz találni valamit, amivel keseríts. Beszélj, mert máma még nem hallottam eleget. Oh, a férfiak! Hol tanuljátok, csak azt szeretném tudni, hol tanuljátok, mert nagyszerűen értitek a módját, hogy hogy kell elepeszteni egy szegény gyámoltalan nőt. (Minden átmenet nélkül Gizellához, nagyon kedvesen) Szervusz, drágám, hogy vagy? (Gizi feláll, csók után leül) Ne haragudj, hogy nem vártalak, de egész délután lótottam, futottam, nem tudtam hamarább hazakerülni, most is csak azért jöttem (Siralmasan), hogy búcsút vegyek tőletek. (Kézcsókra nyújtja a kezét Áronnak)
ÁRON: Kezedet csókolom. (Kezet csókol)
KATALIN (méltósággal, mint egy háziasszony): Isten hozott.
GIZI (Csibire mutat): Csibi. Akiről beszéltünk.
KATALIN (siralmasan): Oh, végbúcsút. (Csibinek nyújtja a kezét) Isten hozott, Tibor!
CSIBI: Kezét csókolom, Katalin néni. (Kezet csókol)
KATALIN: Szólíts Katalinnak.
CSIBI (szolgálatkészen): Igenis, Katalin néni, né! Ni! Né-né-né! Ninini!
KATALIN: Mi az?
CSIBI (zavarban): Ni-ni-ni. Valamit láttam. Á, egy cérnaszál van a kabátján! (Boldogan leveszi)
KATALIN (tragikusan): Igen, csak azért jöttem, hogy végbúcsút vegyek! (Áron­hoz és Csibihez, akik általában quasi haptákban állnak, amíg Katalin beszél; kedvesen) Parancsoljatok helyet foglalni. (Ismét tragikusan) Jövök s megyek, istenem, ez a nő sorsa, mért? Mert férfiakat teremtett az isten erre a világra!
ÁRON (őszintén): Szánom, bánom, hogy férfi vagyok.
KATALIN: Eméssz, csak eméssz! Beszélj, én hallgatni fogok, magamba fojtom a panaszt, hogy alkalmad legyen rossz vicceket faragni a nyomorúságomból. Hallgatni fogok, mert mi a nő neve? Hallgass! Hallgass és szenvedj, némán, amíg a férfiak fecsegnek és tréfálkoznak a klubokban, a törvényszékeken, a parlamentben, intézik a sorsodat, és kigúnyolnak a saját lakásodban! Mindenütt ott vannak, tőlük hangos a föld, tőlük hangosak...
ÁRON: ... az összes Galli Curci-lemezek.
KATALIN (megsemmisítő tekintetet vet rá, és Csibihez fordul): Hány éves vagy?
CSIBI (harsányan): Huszonkettő! (Halkabban) Leszek. Háromszázhatvannégy nap múlva. Tudniillik tegnap múltam huszonegy éves. (Büszkén) Törvény szerint nagykorú.
KATALIN (Áronhoz): Befejezted? (Nem vár választ, hanem égnek emelt kezekkel kezdi) Óh, milyen...!
ÁRON: Befejeztem.
KATALIN (dühös, amiért a mondatát nem tudta zavartalanul befejezni): Ne hagyd, az istenért, ne hagyd az utolsó szót! (Ismét égnek emeli a kezeit) Oh, milyen boldogtalan vagyok! (Lerogy a székre, ami legyen középponti helyen, s a másik három félkaréj formán vegye körül)
GIZI, ÁRON, CSIBI: De hát mi a baj?
KATALIN: Jaj, nem is próbálom elmondani kezdeni, mert úgyse tudom befejezni. Nincs már annyi időm, hogy legalább elpanaszolhassam a bajt, amin már segíteni úgysem lehet. Törvény, mondották, kik mondották? – kérditek; férfiak mondották! – ők csinálják a törvényt, ami az igazságtalanságot szentesíti; nekem, szegény nőnek, nem marad más hátra, mint összepakolni és vándorútra kelni, mint a kis madárka. (Érzelmesen) Igen, kis madárka vagyok én, összepakolok és repülök... rosszul mondottam... még arra sincs időm. (Szemeit törülgeti) Összepakolatlanul kell repülnöm... Óh, istenem, ki segít rajtam?
GIZI (fúrja ki az oldalát a kíváncsiság): Drágám, miről van szó? Mit tehetnék? Legalább mi, nők tartsunk össze, csak mondj el mindent, mondj el mindent, mindent!
KATALIN: Te nem segíthetsz, csak férfi segíthet. Egy talpig jellem férfi, aki kész letörülni egy szenvedő nő könnyeit, miket a kín sajtolt a szép sze­mekből. (Könnyeit törülgeti. Hirtelen Csibihez, rendes hangon) Tibor! Hatnak rád a női könnyek?
CSIBI: Nem.
KATALIN (fojtott fájdalommal): De nem sírok, viselem összeszorított fogazattal ezt az én keservemet. Ilyen vagyok, ah, sírni nem tudok. Nem sírok... nem hullatok könnyeket... Könnyeimet elrejtem a nagyvilág elől, mely csak nevet, mulat... (Kirobban; Csibihez) Hát mi hat reád? Könnyek nem hatnak, egy szegény gyámoltalan nő keserve nem hat... hát nincs neked szíved?
CSIBI (rettenetes zavarban): Én... én... én...
KATALIN: Makogj, lelkem, makogj, te szívtelen gonosz, te, te, te... férfi! Az én sorsomat jól eligazítottátok.
CSIBI: Bocsánat...
KATALIN: El! Földönfutóvá tettetek, kiraboltatok, igen, kiraboltatok, mert már arra sincs időm, hogy magammal vigyem... bár egy rongyot vigyek magammal, emlékbe bár... ezt tettétek velem, ezt tettétek...
CSIBI: De hiszen én...
KATALIN: Ezt tetted velem!
CSIBI: Én?!
KATALIN: Tettesd magad csak, add az ártatlant! Oh, be jól áll egy harminckét éves embernek a gyermeket játszani!
CSIBI: Huszonkettő leszek... egy év múlva...
KATALIN: Harminckettő leszel... tizenegy év múlva; olyan nagy különbség? Hazudtolj meg, hiszen lovag vagy, megtanultad, hogyan kell bánni egy szegény szerencsétlen nővel, mutasd meg, mit tudsz, hazudtolj meg! Nem fájhat jobban most, amikor már úgyis egészen tönkretettetek. (Kis szünet után, más hangon, méltatlankodva) Hát senki sem kérdi, mi történt velem?
GIZI és ÁRON: Mi történt?
KATALIN (nyög): Oh, Nagyvárad, drága nörszöm! (Hatásosan) Kiutasítottak! Kiutasítottak! Kiutasítottak az országból! Fel is út, le is út! Mehetsz. Menj, gyenge nő, mert így rendelkeztünk mi, az erősek, a férfiak! (Nyög) Oh!
GIZI: Oh, a gyalázatosak! Hihetetlen! Nem hiszem, nem hihetem, drágám, mondd még egyszer...
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: ... amíg elhiszem.
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: Most már elhiszem.
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: Ne mondd, ne mondd többet, Katalin édes, mert fáj a lelkemnek ezt hallani. (Áronhoz) Áron! Sajnálni!
ÁRON (tört hangon): Mélyen megrendülve...
CSIBI (kétségbeesetten): De én nem csináltam, bizony atya úristen, én nem csináltam. Csak azt ne tessék hinni, hogy én csináltam ezt!
KATALIN (keserűen): Nem, te nem csináltad, te csak engedted, hogy megtörténjék. Te semmit sem csináltál, csak – semmit sem akadályoztál meg.
CSIBI (szinte sír): De hiszen nem is tudtam!
KATALIN (maró gúnnyal): Nem tudtam! Jól adod, kis felelőtlen; hiszen csak egy év múlva leszel tizenkét éves. Ismerlek, álnok férfiak. Behunyjátok a szemeteket, ahol tenni kell, és nyugodtan mondjátok: nincs semmi, mert semmit se látunk.
CSIBI (sír): Istenem, igazán...
KATALIN: Hunyd be hát a szemed, hunyd be, ha semmit sem akarsz látni, mert ha nyitva hagyod, muszáj lesz végignézned, mint toloncolnak a határra, csörgő láncok közt, egy szegény gyámoltalan nőt. Hát ezt érdemlem én tőletek?! (Sír)
GIZI (Csibihez): Az Isten szent szerelmére, ne légy már olyan lelketlen!
CSIBI (kétségbeesetten, tanácstalanul): Én... én mindent megteszek... vitam et sanguinem... itt állok, másként nem tehetek... hát mit csináljak?
ÁRON: Megpróbálok beszélni Fratilával, a prefektussal.
KATALIN (sírás közben): Az nem segít... az haragszik rám... mindenki összeesküdt egy szegény gyámoltalan nő ellen...
ÁRON: Miért haragszik?
KATALIN (folyvást sírás közben): Megpofoztam...
ÁRON (megütődve): Hm!... Hát... akkor talán... Majd Pávelnek szólok. Ő is tehetne valamit.
KATALIN (mint fent): Nem tesz... haragszik.
ÁRON (megdöbbenve): Csak nem...?
KATALIN (mint fent): Ühüm... kétszer...
ÁRON (egy kicsit felháborodni mer): Muszáj annyit pofozkodni egy szegény gyámoltalan nőnek?
KATALIN (harciasan): Még azt se? Az az egyetlen fegyvere. De te azt is elvennéd, te krisztusi jóság. Szidalmazzál csak, most mindent el kell tűrnöm, szegény...­
ÁRON: ... gyámoltalan...
KATALIN: ... összetaposott nő létemre. Keseríts még jobban, próbáld, hátha sikerül. Jaj, jókor, most mindjárt jönnek a csendőrök, hogy bilincsekbe verjenek, mint egy gonosztevőt, s te most jössz nekem az evangéliummal, te kiáltó szó Nagyváradon.
ÁRON: Tulajdonképpen miért utasítottak ki?
KATALIN: Miért?! Légy te is gyermek. Miért! Mert gyalázatosak! Miért! Együgyű kérdés! Mert férfiak! – Mert nincs rendben az állampolgárságom: kapnak ürügyet, légy nyugodt.
ÁRON: És – tényleg nincs rendben az állampolgárságod?
KATALIN: Nincs; hiszen tulajdonképpen magyar állampolgár vagyok, s ezek a gazemberek képesek beléakadni!
ÁRON: Akkor, nekem úgy rémlik, van valami igazuk.
KATALIN: Neked rémlik, neked! Állj a pártjukra te is, kergess ki a világból, hajszolj te is, te közrendőr civilben! Gyilkolják az embert, s ez azt kérdi, miért? s ennek rémlik! Kérdenéd azt, hogy hogy lehet megakadályozni. (Sikolt) Jönnek! Mindjárt jönnek. (Zokog) Csörgő láncokkal. (Csibire néz; nyög) Nem tudok sírni, oh. (Kis szünet) Én bárkiért megtenném. – Ennyit bárki megtehetne értem... kötelessége is. (Csibire néz)
CSIBI: Én...
KATALIN (gyorsan): Te megakadályozhatnád! Úgy hallottam, jogász vagy.
CSIBI: Istenem, nem mondom, már elsőéves. De oly kevés, amit tehetek e minőségemben.
KATALIN: Úgy, úgy. Térj ki a kérés elől. De hunyd bé a szemed, ha nem akarsz csörgő láncok közt látni, brutális csendőrkarok közt. De neked nincs szíved, te csak nyisd ki a szemed, mert te hidegen nézed végig, egy szegény nő kínszenvedéseit, te örömet találsz benne, hiszen azért kínzasz.
CSIBI (odavan): Én nem kínzok senkit, én még egy tüskésdisznót sem tudnék eltaposni, ne tessék ilyeneket mondani nekem... én... én mindent megtennék...
KATALIN: Hogy szól a honpolgársági törvény?
CSIBI (mint a diák, aki végre olyan kérdést kapott, amire tud felelni): A romániai törvények értelmében román honpolgárnak tekintendők: először...
KATALIN: Csak a nőkről beszélj.
CSIBI: A nők ugyanúgy, kivéve egy esetben. Ha egy idegen nő román állampolgárhoz megy nőül, akkor ő maga is román állampolgárrá lesz.
KATALIN (amíg Csibi beszél, bólint: úgy, úgy. Most, ragyogón): Azt akarod mondani, hogy... ha férjhez mennék valakihez...
CSIBI (a fenti hangsúllyal): A törvény megengedi, hogy méltányos esetekben, ha például a menyasszony igen öreg, otthon is meg lehessen tartani az anyakönyvelési ceremóniát.
KATALIN: Mi közöm hozzá! – Szóval azt mondod, hogy ha férjhez mennék valakihez, román állampolgárhoz természetesen, akkor nem kergethetnének ki engem, akkor én is elnyerném az állampolgárságot. Csak hozzá kéne mennem egy román állampolgárhoz...
CSIBI (lelkesen): Micsoda ragyogó ötlet!
KATALIN: ... akinek teljesen rendben van az állampolgársága, mint például Áronnak, csakhogy ő is nős...
CSIBI: Zseniális!
ÁRON (a neve hallatára megrezzen): Először tesz boldoggá, hogy nős vagyok.
KATALIN (rájuk se figyel): Áron nős, ő nem jöhet számításba, csak nőtlen ember jöhet számításba.
CSIBI: Micsoda ötlet! Ez nekem...
KATALIN: ... mint például te...
CSIBI: ... sohase jutott volna eszembe!
KATALIN: Igen, ez segítene rajtam. Tibor! Kimondhatatlan hálás vagyok neked ezért a tanácsért!
CSIBI: Nem érdemlem meg. Ne tessék...
KATALIN: Mégiscsak van még tisztesség a férfiak között! Csakhogy...
ÁRON (ugyanabban a pillanatban): Csakhogy...
KATALIN (elhallgat): Tessék.
ÁRON (elhallgat): Tessék. Én ráérek.
KATALIN: Mondd csak.
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN (nem figyel rá): Istenem, mekkora kő esett le a szívemről! Így van ez: az ember megijed, elveszti a fejét, már veszve érzi magát, feketének látja az egész világot, szidalmazza az embereket; de ugye megértitek, hogy egy ilyen kétségbeesett helyzetben nemigen válogattam a kifejezéseket... De mondd már, mit akartál mondani, ne várakoztass, ne gyötörj a szótlanságoddal.
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN: És akkor kisül, hogy még minden rendbe jöhet. Csak gondolkozni kell, csak hallgatni az okos szóra, és mindjárt kiderül az ég, sehol semmi baj. Nagyon, nagyon hálás vagyok neked, Tibor.
CSIBI: Bizonyisten, nem érdemlem meg, meg tetszik szégyeníteni. Hiszen...
KATALIN: Hogyne, ne tiltakozz, ne beszélj! Áron akart valamit mondani, ne szakíts félbe (Áronhoz), hát mért nem mondod már? Beszélj az istenért!
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN: Megöli az embert ezzel a málésággal! Hát nem tudod már kimondani?
ÁRON: Hamarabb kellett volna gondolkozni. Most már késő. Hiábavaló beszélni róla.
CSIBI: Én is éppen azt akartam mondani!
KATALIN (végigméri Csibit egy tekintettel, amitől halálos csend lesz): Jól mondod, hiábavaló! Minden szép tervnek, fennkölt elgondolásnak az itt a sorsa, hogy megtörjék a férfiak közönyén, mit közönyén! Gyalázatosságán, felületességén. Pedig mit kellene tenni? Úgyszólva semmit. Egy szót kibökni. Egy formai házasság volna az egész, hiszen értitek. Rögtön utána válás. Arra, arra én nem is gondolok. Ez megmentene... S ti csodálkoztok, hogy megvetem az egész férfinemet! Hogyan! Egy szót kellene kimondani csupán, hát olyan nagy dolog ez? S azzal megmentene egy szegény nőt a gyalázattól, a szégyentől, a földönfutástól. De azt a szót ki mondja ki? Na, ki mondja ki? Halljam! Ki mondja ki? – Senki. Samunadrágja vagytok az egész banda.
ÁRON: Sokkal hamarább kellett volna...
KATALIN: Mit akarsz? Amikor te voltál legény? Álltam volna ki az utcasarokra, dobbal: idejöjjetek, férfiak? Az őrültek házába akarsz juttatni?... És ha megtettem volna, gondolod, hogy akadt volna egy is, bár egy...?
GIZI: Nem létezik!
KATALIN: Eh, nem érdemes beszélni róla. (Csibire mutat) Itt van egy díszpélda, egy férfi; nézzétek meg jól; hát ugrott ez? Hát ajánlkozott? Hát mondta ez egy szóval is, hogy ő megment?
CSIBI: De kérem, hiszen...
KATALIN: Nincs jogod beszélni! Egy férfi, aki nem siet szenvedő embertársa segítségére, pláné, ha az illető egy szegény gyámoltalan nő, nem méltó arra, hogy beszéljen. (Az istenhez) S még ő biztatott, hogy ezt kell megpróbálni! Hiszen ez csúfolódik velem! Hiszen ez gúnyt űz belőlem!
CSIBI (kétségbeesetten): De ha úgyis mindegy! Úgyis hiába; úgyse lehet már megcsinálni.
KATALIN: Miért? Az anyakönyvvezető ide öt percre van, még annyi sincs!
CSIBI (felsoroló hangsúllyal): De könyörgöm, oda tanúk kellenek...
KATALIN: Vannak jó emberek az anyakönyvvezetőnél.
CSIBI (mint fent): S három héttel hamarább be kell jelenteni...
KATALIN: Félrebeszélni, ahhoz értesz, azt nem vitatom el tőled. Nem is erről van szó; de te nagyszerűen értesz ahhoz, hogy hogyan kell eltérni a tárgytól. Az a kérdés, igen vagy nem, hogy akarsz-e házasságra lépni velem, igen vagy nem?
CSIBI: De ha egyszer nem lehet!
KATALIN: Lehet, nem lehet, az nem akadály. Attól felajánlhattad volna segítő karodat.
ÁRON (Csibihez): Ajánld fel. Úgyse lesz belőle semmi.
CSIBI: Biztos?
ÁRON: Biztos.
CSIBI (kinyújtja a karját; gyámoltalanul): Hát itt van.
KATALIN (örömmel): Feleségül veszel?
CSIBI: Ha lehet, ha nem lehet...
KATALIN: Mindenképpen! Férfi vagy! Szóval beleegyezel. Gondold meg... különben ne gondold meg, már nincs idő a meggondolásra, mindjárt jönnek a csendőrök, sietni kell, igazad van, vedd a kabátodat, mindjárt itt van az autó... (Áronhoz és Gizihez) Ti ugye megvártok, azonnal itt vagyunk, csak egynehány perc az egész...
ÁRON (rengeteg csodálkozással): Hová mentek?
KATALIN: Az anyakönyvvezetőhöz.
ÁRON: De hiszen...
KATALIN (gyorsan közbevág): Bele akarsz szólni? Tudsz talán valami jobbat? Egyet persze nagyon jól tudtok, elemészteni egy szegény gyámoltalan nőt.
ÁRON: Csak azt akartam mondani...
KATALIN: Szeretném tudni, mi van itt mondanivaló?
ÁRON: Az, hogy...
KATALIN: Na ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit tud mondani egy ilyen okos ember, akitől még soha az életben egy jó tanácsot nem vettem.
GIZI (Áronhoz): Szedd össze magad!
ÁRON: Arról van szó...
KATALIN (bedugja a fülét): Ah, Tibor, ne engedd, hogy beszéljen! Ne engedd, hogy gúnyt űzzön egy szegény védtelen nőből.
ÁRON: De hallgass hát ide...!
KATALIN (int Csibinek)
CSIBI (harciasan közeledik Áron felé; mikor odaér, Katalinra pillant, látja, hogy az nem nézi őket. Áronhoz, szerény, kérő hangon): Tessék már hagyni.
KATALIN: Nem akarja megérteni, hogy itt egy gyáva, félénk nő keres oltalmat és nektek férfiaknak (Fenyegetőn), mondd, hogy nem igaz! (Sír), nektek éppen az a kötelességetek, hogy megoltalmazzátok az oltalomra szorulót (Fenyegetőn), és mondd, hogy nem igaz! (Sír)
CSIBI (közeledik Katalinhoz, és úgy próbál beszélni, mint egy nagy): De igaz, istenem, ez olyan természetes. (Súgva Katalinnak) Jól odamondtam neki! (Simogatja a Katalin haját) Mi vagyunk az erősek, a bátrak, nekünk gyerekjáték erősnek lenni, hiszen...
KATALIN (ránéz Csibire): Édes...
CSIBI (megriad és elugrik): ... utána mindjárt válóper, különben is, a legrosszabb esetben is.
ÁRON: Különben is, a legjobb esetben is, be kell szerezni a születési anyakönyvi kivonatokat.
KATALIN: Jaj, jó, hogy eszembe juttatod. (Kiált) Zsuzsi!... Mindjárt hozza Zsuzsi.
CSIBI: Izé, az enyém is kéne... s három héttel előbb be kell jelenteni...
ZSUZSI (jön az első ajtón, és hozza az írásokat, átadja Katalinnak. El)
KATALIN (átveszi az írásokat): Ez az enyém... (Egyiket Csibinek adja) ez a tiéd. (Visszaveszi) Add vissza, nálam jobb helyt van. (Elteszi az írásokat) Tibor! Én tudtam, hogy te egy gavallér vagy; én már bejelentettem, én már mindent elintéztem, az ember nem várhat az utolsó percre, nem igaz? Ezt te mondtad, Áron, nahát. Azért, amért az ember egy szegény gyámoltalan nő, mindent megtesz, ami tőle telhetik, (Csibihez) annál könnyebb lesz a te dolgod. (Szirénabúgás kívülről) Hány óra? (Karját, amin óra van, a Csibi orra elé nyújtja)
CSIBI: 6 óra 40 perc.
ANDRÁS (herkulesi alak. A második ajtónál): Az autó előállt; a sofőr azt mondja, hogy hat óra negyvenre lett iderendelve. (Csibi kabátját átadja)
KATALIN: Igen; elkészültem. (Megragadja a Csibi karját, aki közben gépiesen felöltözött) Gyere! (Mindketten el. A színen csak Áron és Gizi maradnak.)

3. JELENET

GIZI (összecsapja a kezeit): Mi volt ez?
ÁRON (megkönnyebbülten felsóhajt): Végre! Hála istennek!
GIZI (egyhuzamban): Mi volt ez? Mi volt ez? Mi volt ez? Szűzmáriám, megáll az ember esze! Mi volt ez? Csak dadogok, mint egy hülye, s nem tudok szóhoz jutni, mukkanni sem tudok, megnémulok, hát ez hallatlan, egészen meg vagyok némulva, mit szólsz te ehhez? Én egy szót sem tudok szólni, én csak bámulok; légy szíves és ne bámulj reám és ne röhögj, mi van ezen röhögni való? – hát ez kész kacagás, ez egy cirkusz! Hogy ilyen rafinált tudjon lenni egy nő! Ezt nevezem a szemtelenség tetejének, ezt a szemérmetlenséget; álmodom én ezt? Mi volt ez? Hát gondolkozzál az istenért, mert az én eszem teljesen felmondta a szolgálatot, hiszen ez a rafináltság netovábbja!
ÁRON: Bizony: ez egy házasság.
GIZI: Ez, házasság?! Ez egy háló, egy tőr, egy verem, egy lép, ez (Hisztérikusan) egy Fox-papír, igen, igen, ez egy Fox-papír, mit bámulsz?
ÁRON: Nem tudom, mi az a Fox-papír.
GIZI: Mert buta vagy, mert nincs konyhai műveltséged. Az egy légyfogó papír, a legjobb minőség. (Folytatja az előbbi iramot) És légy szíves, és háborodj fel, én nem értelek téged, hogy te olyan nyugodtan tudsz ülni, ez igazán hallatlan, ez a te hidegvéred; ez a te hidegvéred direkt felforralja az emberben a vért; hogy nincs benned egy parányi nemes érzés! (Felháborodva) S még azt mondod, hogy hála istennek; ez minden határon túlmegy!
ÁRON: Nem is azért mondtam. Azért mondtam, hogy na végre elmegy ez az áspiskígyó, gondoltam, végre szóhoz juthatok. Istenem, egy pillanatra megfeledkeztem a jelenlétedről. Ennyi az egész.
GIZI: Hogy jössz te ahhoz, hogy engem összehasonlíts azzal a nővel! Ehhez is pofa kell. Szerencséd, hogy már szokva vagyok; csak én tudom, hogy mit szenvedtem melletted, de te tévedsz, ha azt hiszed, hogy ki tudsz hozni a sodromból; tűrök, ha megpukkadsz is, némán tűrök, hogy pukkadj meg dühödben, amiért hiába hergelsz, mit szólsz hozzá, azért nem muszáj haragudni, mit szólsz te ehhez a cirkuszhoz, azért megmondhatod a véleményedet erről a nőről; ez egy úrinő? Egy sárkány! Igaz? Csak rám ne tégy célzásokat; valóságos vasorrú bába, na mondd, egy hisztérika. De így behúzni azt a szegény gyereket! – Óh, Juci! Ne bízz a férfiakban!
ÁRON: Mit szólok hozzá? Látod, ez egy ideális házasság. Mondhatnám, a jól kötött házasságnak az eszményképe. Persze, ha egy rendes házasságnak veszed, amilyen a miénk is, akkor nevetséges, sőt szomorú...
GIZI: Kikérem magamnak!
ÁRON: ... de nem olyan. Mondom, ez egy ideális házasság. Mert hiszen, ismétlem, nem olyan, mint például a miénk.
GIZI: Áron!
ÁRON: Jó, hát olyan. Te mindenáron félre akarsz magyarázni.
GIZI: Nevetséges! Komédia! Krajcáros újságba való szenzáció. Vénasszony és csecsemő házasságot kötöttek, csak két krajcár, a legújabb! Tündér Ilona dajkája feleségül vette Árgirust! Legújabb kiadás!
ÁRON: Talán fordítva.
GIZI: Miért? Csibinek nincs szakálla, Katalinnak van, csak te ne oktass engem történelemre, tudom én, mit beszélek. Hallatlan! Hallatlan!
ÁRON: Ha már történelemről van szó, nem olyan hallatlan. Zrínyi Ilona is idősebb volt némileg Thökölynél...
GIZI: Némileg! Jó példa! Hülye példa! Van egy kis különbség Katalin és Zrínyi Ilona között.
ÁRON: Hogyne! Zrínyi Ilona a 17-ik században született, Katalin pedig alig a múlt században; amiből látszik, hogy az utóbbi sokkal fiatalabb; pláné, ha tekintetbe vesszük, hogy te is a múlt században születtél.
GIZI: Nem értem, hogy hogy lehet valakinek olyan rögeszméje, jelzem, ez rávall az illetőre, hogy folyton összehasonlítgasson engem azzal a nő­vel, mintha én képes volnék kikacagtatni magamat egy taknyossal, mint az a nő, jelzem, jobb sorsot érdemelne; az a taknyos tudniillik. Katalint csak hadd kacagják, arra ráfér a vén bolondra, úgy kell neki, micsoda gondolat! Jóságos ég, ha-ha-ha!
ÁRON: Ugyan. Ezt a dühös fújást nevezed te röhejnek? Azt hinném, hogy irigyled tőle Csibit...
GIZI: Mit mondsz? Gondold meg, mit mondsz!
ÁRON: ... de mivel ismerlek téged is, (Melankolikusan kihangsúlyozva) ismerem magamat is, én ezt nem hiszem, (Cigarettára gyújt, s háttal fordul Gizinek, hogy a gyufát a hamutartóba helyezze; szóval nem látja az asszonyt) én ezt – tudom.
GIZI (felragad egy vázát, és Áronhoz akarja vágni)
ÁRON (anélkül, hogy odanézne): Tedd le! Nem vagyunk otthon.
GIZI (leteszi a vázát)
ÁRON (visszafordul Gizi felé): Különben is, miről van szó? Egy nőnek szüksége van egy állampolgárságra, férjhez megy, hogy elnyerje az állampolgárságot, s miután elnyerte, elválik. Iskolapéldája egy céltudatos műve­letnek. A házasság megtette, amit tőle vártak, tehát nincs többé szükség reá. Felbontják. Ideális házasság, ha mondom; minden félreértés kizárva. Ezt és ezt akarjuk elérni; ha az épület kész, elhordjuk az állványokat. Milyen más ez, mint az Ábrahám Lajos esete...
GIZI (lecsap rögtön a névre): Ki az az Ábrahám Lajos?
ÁRON: Az Elza férje. Iskolapéldája a rosszul sikerült házasságnak.
GIZI: Ja? (Roppant kíváncsian) Miért? Rosszul élnek? Hallottál valamit róluk? (Diadalmasan) Emlékszel, mit mondtam? Megmondtam előre, hogy ez a parti nekem gyanús. Én már akkor megmondtam: itt baj lesz, ennek nem jó vége lesz. Gyanús volt nekem ez a Lajos mindjárt, mikor említették a nevét, még nem is láttam, csak a nevét hallottam, már láttam, hogy nem Elzához való, ahhoz a gyöngéd lélekhez, amilyen család az övék, az Elzáéké; egy olyan nevelésű leány, az a finom úri környezet, gyöngédség, érzékeny mentalitás; emlékezz csak, mit mondtam: ezek a korrekt úri emberek nem fognak kijönni azzal a hogyhívjákkal, nem jut eszembe a neve, akkor még nem is láttam, csak azóta hallottam emlegetni, egy ilyen jöttmenttel, mondtam, az egy hozományvadász. Én Jucinak nem is engedtem volna, hogy szóba álljon bele, nem is állott!
ÁRON: De hogy befejezzem: az Ábrahám célja a hozomány volt, s mit kapott? Elzát kapta s az anyósát? Az apósban volt ugyanis annyi becsület, hogy a bukás után megszökött.
GIZI: Hát csődbe mentek? Jesszusom, s te ezt most mondod nekem! Hát nem volt igazam? Az az örökös flanc, az a nagylábonélés, az az ánzágolás, francia kisasszony, német kisasszony, mondtam, hogy ez lesz a vége; a nyavalyás! Alig nézett felém, háromszor hívtam, amíg egyszer jött, s akkor is csak (Utánozza): Jó napot! Benéztem egy percre, de sietek, zongoraórám van, koncertre készülünk. Most bezzeg jó volnék én is úriasszony barátnénak, meg Juci, de nem mer felkeresni, s jól is teszi. Te, hogy hogy fumigálták azt az Ábrahánt, fogalmad nincs; most megeszik,