[2020. július]

---

HALMAI TAMÁS: HŰSÉG A VÁLTOZÁSHOZ. BERTÓK LÁSZLÓ KÖLTŐI VILÁGA. INTERKULTURÁLIS KUTATÁSOK KFT.-JÉNEK IKU-TÁRA, BP., 2019.

A Fogság sikere idején Spiró György azt nyilatkozta, hogy a posztmodern szöveggyárt már megunta az olvasó, követhető történetekre vágyik. Az állítása nyilván nem lehetett ilyen nyers, az értelme azonban ez volt.
Ugyanez figyelhető meg mutatis mutandis Halmai Tamás Bertók-monográfiája kapcsán. A Balázs Géza Interkulturális Kutatások Kft.-jének IKU-tár sorozatában megjelent könyv apró fejezetekből áll, úgy követi végig az egyik legérdekesebb kortárs magyar költő életművét. Az amúgy is kis formátumú kötetben ezek a rövid fejezetek úgy hatnak, mintha diafilmeket készítenénk egy napról. Halmai nem emlegeti a mai irodalomelmélet sztárjait, értekezése hangsúlyozottan nem tudományos, inkább olvasóbarát: az esszéhez közelebb áll, mint a tanulmányhoz.
Ugyanakkor Halmai mindent tud a vizsgált életműről. Miközben sok olvashatatlan irodalomértelmezés esetén az a gyanúnk támad, hogy a mű mindössze példaanyagot szolgáltat, egyfajta ürügyet a vizsgálathoz, mely előre leszögezett elveket követ (lásd Radnóti Sándor pamflethangon „elő­adott” tanulmányát Kulcsár Szabó Ernő Esterházy-könyvéről – A posztmodern zsandár, Holmi, 1998/5.), Halmainál éppen ellenkezőleg, kizárólag a művekre figyel a felkészült olvasó. Így kétség sem férhet hozzá, hogy azt, amit megállapít, a Bertók-szövegtengerből hozza fel.
Bertók László költői világa – szól az alcím, de az esszé utal a tárgyalt élet­mű más kamráira is, például az Így élt Vörösmarty Mihályra (Móra, Bp., 1977) vagy a Tények és tanúk sorozatban megjelent Priuszra (Magvető, Bp., 2016). Így, filológus tekintetével mindent belátva beszél a talán legfontosabbról, s az irodalomkritikában mindenképpen legkiemelkedőbbről: Bertók köl­tészetéről. Feltárja a kapcsolódásokat és hatásokat Nemes Nagytól Csorba Győzőn át Kemény Istvánig, felrajzol tehát egy egész ívet, melynek Bertók az egyik láncszeme, szereplője. Hosszan és gyakran idéz, a száz oldalnál alig hosszabb könyvecske nagy részét ezek az idézetek alkotják. Ez is rokonszenves: ha már megkíséreljük elmagyarázni a rózsa illatát, mutassuk meg magát a rózsát is minél gyakrabban.
„Tartalmi súllyal s tartalmas téttel” – írja egy zárójelben (17.), és a szókapcsolat az egész bertóki életműre érvényes. Akármilyen változásai voltak ugyanis az időben – és voltak csakugyan, a szonettektől a „háromkákon” át a szabadversekig –, bármilyen módon kapcsolódott a posztmodernhez –, és már a töredékesség vagy a morzsalékosság is oda kapcsolja –, ez az élet­mű mindig gondosan válogatta a szavakat, hitt bennük, hitt abban, hogy az értelmetlenség, az értelem boldog elveszítése pillanatában is van még értelem, a könnyűség korában is lehet súlyról beszélni. Ilyen módon a Hűség a változáshoz címben a két szó egyaránt fontos: miközben Bertók soha nem hagyta, hogy eredményei gőghöz és bezáruláshoz vezessenek, a nyelvben való hitből sem ábrándult ki soha, ismét bizonyítva a pascali gondolatot, miszerint bizonyos alkatoknál a hit a kétely dolga. A töredezett szonettekben éppúgy, mint az elliptikus szabadversekben, a szó jelentett valamit, és a mondat, a sor jelentése sem úgy volt kétséges, hogy eleve nincs értelme. Ezek a minőségek mindig is fontosaknak bizonyultak az elemzett életműben, és talán ez a feszültség – „klasszikus” lélek egy posztmodern világban – is vezetett a színvonalhoz.
Halmai Tamás remekül és közérthetően megmutatja mindezt. Inkább az a kérdés, hogy mindent fel kell-e áldozni az érthetőség kedvéért. A „tömören, olvasmányosan” parancsa nagyon átrendezi az arányokat. Nehéz ezt mennyiségileg megfogalmazni, nehéz megadni, hogy hány oldalon túl lendülne át egy-egy gondolatmenet, az olvasó olykor mégis azzal az érzéssel küszködik, hogy túl hamar lezárul. Az idézetek néha már az értelmezés helyett állnak, például a Három az ötödiken elemzésekor. A kötetről kötetre haladás időnként megfosztja a monográfia szerzőjét az „átlátás”, a perspektíva lehetőségétől. A szilánk mégis érdekesebb akkor, ha látjuk, honnan pattant ki.