Köszönet Gautam Bhadrának, Shubhra Chakravartinak, Köves Margitnak és Dukai Dittának a szöveg elkészítésében nyújtott segítségéért.
India kora modernkori történelme tele van kalandorokkal. Az Európával való kapcsolat eredményeként, amely a szubkontinenst egy nyugatközpontú, tágabb folyamat részévé tette, India olvasztótégely lett, ahova a világ minden tájáról, különböző országokból, különböző származású emberek érkeztek szerencsét próbálni. A brit magánérdekeltségek befolyása, amely Indiában a tizennyolcadik század során egyre növekedett, akkor ért tetőpontra, amikor a Kelet-India Társaságnak sikerült eltávolíttatnia Sirajuddaulát,2 Bengál uralkodó nábobját, akit Mír Dzsafar,3 az angolok bábja követett a trónon. Az örmény közösség már jóval azelőtt, hogy az európaiak jelenléte meghatározóvá vált volna a térségben, az ország minden fontos kereskedelmi helyszínén jelen volt. Az Európát Ázsiával összekötő nagy kereskedelmi útvonalakon fekvő országból származó örmények a világ minden tájára eljutottak. Természetesen India, az Indiai-óceán térségében elfoglalt központi földrajzi helyzetének, és a nemzetközi kereskedelmi hálózat számára biztosított termékeinek köszönhetően többek között jelentős számú örményt is vonzott. Sok esetben örmények segítettek az Európából érkezőknek eligazodni Indiában.4 Mivel régóta ismerték azokat az országokat, ahol kereskedelmet folytattak, és könnyedén léptek kapcsolatba azok vezető rétegeivel, sokan szívesen alkalmaztak örmény ügynököket. Örmény ügynökök segítették az európai társaságok indiai befektetéseit, és gyakran ők kísérték azok küldötteit a Nagy Mogulokhoz. Bennszülött kereskedőkkel, bankárokkal és a Kelet-India Társasággal kéz a kézben, a korabeli Bengál örmény kereskedői a darbar (udvari) politikát támogatták. Ámbár a korabeli úti beszámolók elsősorban a kereskedelem minden ágában való jártasságuk, illetve sikerességük miatt dicsérik, esetleg marasztalják el az örményeket, már a 18. században találkozunk olyan örményekkel is, akik nem a kereskedelem köré- ben mozognak. E tanulmány is egy ilyen emberről szól, aki ugyan kereskedőként kezdte pályáját, később mégis a hadvezérségig vitte – a katonáskodás lévén a másik olyan foglalkozás, amelyet a tizennyolcadik századi Indiában számos külföldi űzött. Grigor Hodzsa vagy Gurgin Kán, ahogy saját korában ismerték inkább, azon kevesek közé tartozott, akik élvezhették Mír Kászim,5 az utolsó független bengáli nábob bizalmát. Gurgin Kánnak a Mír Kászim rövid uralkodásánál (1760–1764) is rövidebb politikai-katonai karrierje számos korabeli kalandor életútjának tipikus példája. Kortárs történészek jegyezték fel sikereit, helyenként irigységgel keveredő rácsodálkozással. A történetírásban elterjedt a feltételezés, hogy karrierjének hirtelen bekövetkező végét örökké gyanakodó patrónusának köszönheti, határozott életvezetése pedig arra ihlette Bankim Chandra Chattopadhyayt,6 az első modern bengáli regényírót, 19. századi Bengál (szélsőségesen) nemzeti szerzőjét, hogy úgy mutassa be őt, mint aki országa trónjára áhítozott. Ez utóbbi elképzelést visszahangozza egy örmény történész is, aki szerint Gurgin „Bengál, Bihar és Orisza virtuális uralkodója volt, aki idővel Bengál nábobja lehetett volna".7 A következőkben megpróbálom történelmi szempontból értékelni a kereskedőből Mír Kászim jobb kezévé lett Grigor Hodzsa életét, és megérteni azt a folyamatot, amely drámai és rejtélyes meggyilkolásához vezetett.
Előélete és a hadsereg újraszervezése
Mint sok más örmény, a három fivér, Petrosz Hodzsa, Grigor Hodzsa és Barszik Aratun Hodzsa8 Jerevánból, illetve Iszfahán Új Dzsulfa negyedének egyik egyházközségéből érkeztek Bengálba.9 Sem a család, sem a fivérek Perzsiában töltött éveiről nem tudunk semmit, ám azt bizton állíthatjuk, hogy Petrosz Hodzsa körülbelül 1749-től Kalkuttában élt.10 Petrosz kiváló kereskedő volt, elsősorban gyöngy- és kötvény-kereskedelemmel, valamint pénzkölcsönzéssel foglalkozott.11 Minász Éliász Hodzsa, egy, a Holland Kelet-India Társaság protektorátusa alatt Hugliban12 élő örmény kereskedő lányát, Dasztagült vette feleségül.13 Petrosz nevét a Plassey-összeesküvés során végzett diplomáciai húzásaival kapcsolatban is emlegetik.14 Barszik Aratun Saidabadban telepedett meg, és sóval kereskedett.15 Grigor Hodzsa állítólag kelmekereskedő volt Hugliban. A szokottnál magasabb, kiemelkedő testi adottságokkal rendelkező férfi volt: világos bőr, nagy, vad, fekete szemek, középen összenőtt, ívelt szemöldök, sasorr.16 Minden bizonnyal számos körülmény összjátékának köszönhetően került kapcsolatba Mír Kászimmal. Feltételezik, hogy bátyján, Petroszon keresztül ismerte meg, aki Plassey után kiábrándulva Mír Kászimhoz csatlakozott.17 Az indiai örmények krónikása, Seth azt állítja, hogy Grigor Mír Kászim bizalmasa volt, és amikor ez utóbbi 1760-ban Bengál nábobja lett, Grigor Hodzsát nevezte ki serege hadvezérévé.18 Egyesek azt állították, hogy Mír Kászim szerencséje és vagyona részben ennek az örökkön éber, igazságos, óvatos és energikus, ugyanakkor egyértelműen becsületes örmény tábornok-kánnak volt köszönhető.19 Mivel közismert, hogy a Mír Kászim által Gurgin Kánnak elnevezett Grigor Hodzsa volt az, aki először alakította át európai stílusúvá a nábob hadseregét, nem volna érdektelen, ha ebből a szempontból is megvizsgálnánk a hadvezér megvalósításait.
Mír Kászim tervei közt előkelő helyen álltak a katonai reformok, hiszen arra készült, hogy megerősítse függetlenségét, és visszaszorítsa az angolokat. Tudta, hogy az angolok megerősödése Mír Dzsafar két hibájának köszönhető: elfogadta a brit katonai segítséget, és havonta fizette a tankhát, különböző megvesztegetésekre pedig több pénzt biztosított, mint amennyit a kincstár elbírt.20 Mihelyst megoldotta a pénzügyi válságot, Mír Kászim, akinek „égető szüksége volt katonai tehetséggel bíró emberekre", a hadsereg átszervezésére fordította figyelmét. Gurgin Kán fővezérré és hadügyminiszterré való kinevezése olyan intézkedés volt, amelyet a kortársak irigy megdöbbenéssel vettek tudomásul. Gulam Huszain Kán Tabatabai21 Seir-ul-Muthaqerin című munkája számít az egyik legismertebb kortárs forrásműnek. Gulam Huszain nemesi családból származott – családja befolyásosabb és erősebb volt, mint Mír Kászimé. A Gurgin Kánhoz hasonló örmények hatalomra jutása ellentétben állt a hasonló családok érdekeivel.22 Minden bizonnyal Huszain személyesen is neheztelt Gurginra. Mír Kászim kilátásba helyezte, hogy Gulam Huszain mongiri jagiri (örökölt) birtokát, a rajta levő erődítménnyel együtt Gurgin Kánnak adományozza.23 Következésképpen Gulam egy jó szót sem szól Mír Kászim örmény hadvezéréről, „sokat akar a szarka…" írja róla, és végig katonai ügyekben járatlan „vászonkereskedőnek" titulálja, míg mások kiváló lépésnek tartották, hogy egy örményt bíztak meg a hadsereg vezetésével.24 Raymond, aki angolra fordította a Seirt, Muhammad Taki Kánhoz,Mír Kászim másik hadvezéréhez hasonló katonai zseninek tartotta Gurgin Kánt.25 A hadtörténészek ugyancsak értékelték a Gurgin Kán által bevezetett újításokat.26 Mír Kászim elődeitől örökölt régi hadseregét fokozatosan felszámolták, és új, kizárólag hatékonyságuk alapján válogatott csapatokat toboroztak. Maga Gurgin a tüzérség vezetője volt, de ő tanította be a lovasságot és a gyalogságot is. Ez utóbbit, akárcsak a testőrséget, európai mintára át is szervezte. Mongirban fegyvergyárat hozott létre, ahol puskákat készítettek. Raymond szerint, a Mongirban gyártott kovás puskák jobbak voltak, mint a Társaság csapatai számára Indiába küldött legkiválóbb angol puskák. A Rádzsmahali hegységből bányászott achátot használó kova jobb volt, mint az európai.27 A puskapor szintén kiváló minőségű volt. A töltényeket és a gránátokat részben importálták, részben pedig az országban gyártották, az utóbbiakat könnyű fémből és kőből. A tüzérséget európai módra lovakkal is felszerelték, és körülbelül 200 európai szolgált benne. Az eredeti modellhez mérhető helyi készítésű kocsikon irányzéktoló-csavar is volt. Az ország különböző részeiben raktárak és műhelyek jöttek létre. A hadianyag-ellátást, ahogy az ágyúkat is, az efféle árut rendszeresen szállító európaimagánkereskedőknek köszönhették.28 Sőt mi több, az európai eredetű lőszerek jelentős hányadát maga Gurgin Kán szerezte be, fivérén, Petroszon keresztül, aki jól összedolgozott az angolokkal.
A lovasság ezredekre és rusallahokra (a lovasság egy speciális része) oszlott. A sorokat elsősorban afgánok és különböző északi népek fiai töltötték meg, míg a tisztek kizárólag mozlimok voltak. Számuk körülbelül 16000-re csökkent, de növekvő hatékonyságuk ellensúlyozta a csökkentett létszámot.
A gyalogság nagyvonalakban ugyancsak az angol szpáhi-osztagok mintájára volt megszervezve. Két részből állt: nujeeb (félhivatásos) és telinga (tüzér) csapatokból. Míg az előbbiek hagyományos ruhát viseltek, és kovás puskákkal voltak felszerelve, addig az utóbbiak felszerelése minden részletében európai mintára történt. Fegyvereiket azonban az országban készítették.
Jó tudni, hogy nem Gurgin Kán volt az egyetlen örmény Mír Kászim seregében. Csaknem száz örmény származású katonát gyűjtött oda, néhányuk tábornoki, ezredesi, kapitányi rangot viselt.29 Köztük Patna bevételekor bátorságáról és hozzáértéséről elhíresült Margar Hovhannesz Kalantar,30 és Aratun Margar viseltek magas katonai tisztséget.31 Margar minden bizonnyal Európában tanult haditechnikát, amíg Hollandiában szolgált.32 Egy olyan különleges hadtestet állított fel, amelyben mindhárom fegyvernem képviseltette magát. A sereg európai tisztjei közül Walter Reinhardt, közismertebb nevén Sommers vagy Szamru, a brutalitás és a hidegvérű gyilkosság szinonimája lett.33
Mindegyikük jelentős hatalommal rendelkezett, de Gurgin kezében volt az irányítás, kettős hadvezéri és hadügyminiszteri minőségében ő felelt a katonai döntésekért.
Trónra tört?
A történelemkönyvek lapjaitól a kortárs politikáig terjedő körben egyáltalán nem szokatlan jelenség az, hogy egy hadvezér uralkodóvá válik. Egyik regényében Bankimchandra Chattopadhyay, a 19. századi Bengál nagy nemzeti írója, Bengál trónjára áhítozó kalandorként mutatja be Gurgin Kánt. Bankim képzeletében Gurgin mozgattaMír Kászimot, és türelmesen várta azt a pillanatot, amikor megszabadulhat a nábobtól, és kiverheti Bengálból az angolokat. Gurgin életrajzát író honfitársa, Mesrovb Seth, aki számos kortárs beszámolót áttanulmányozott, és aki igyekezett bizonyítani, hogy Gurgin lojális volt a nábobhoz, hasonló következtetésre jutott a hadvezér szándékairól:
„Ha nem esik el ismeretlen gyilkosainak kardja által, Gurgin, aki három éven keresztül (1760–63) Bengál, Bihar és Orisza virtuális uralkodójának számított, a parancsaira váró, képzett és erős hadseregnek köszönhetően idővel Bengál nábobja lehetett volna."34
Mielőtt belemennénk a vitába, hogy egy ilyen kijelentésnek van-e történelmi alapja, érdekes volna megvizsgálni, hogyan mutatja be Bankin Gurgin Kán figuráját Csandrasékhár35 című regényében:36
„Abban az időben Bengál államférfiai közt Gurgin Kán volt a leghatalmasabb. Iszfaháni örmény volt. Azt mondják, fiatalkorában kelmékkel kereskedett. Kivételes tehetségű, zseniális ember volt. Röviddel azután, hogy a nábob alkalmazásába került, ő lett a hadsereg fővezére. Ebben a minőségében új tüzérséget hozott létre, európai mintára képzett, európai módon öltözködő katonákkal. Az utasítása szerint gyártott ágyúk és puskák jobbak voltak, mint az Európában gyártottak. Tüzérsége minden szempontból az angolokéhoz volt mérhető.Mír Kászim abban bízott, hogy Gurgin Kán segítségével legyőzheti az angolokat. Hatalma akkorára nőtt, hogy Mír Kászim semmibe sem fogott anélkül, hogy ne tanácskozta volna meg vele. Gurgin Kán tehát kis nábob lett, ami felháborította a mozlim nemeseket."
A Csandrasékhár első kiadásának bevezetőjében Bankim azt állítja, hogy a regénybeli történelmi események kidolgozásakor a Seir angol fordítására támaszkodott. Maga is felfigyelt Gulam Huszain faji előítéleteire. Gulam Huszain, Gentil és mások mind egyetértenek abban, hogy Mír Kászim minden tettéhez kikérte Gurgin Kán tanácsát. Munkáikban azonban egyetlen utalás sem történik arra, hogy Mír Kászimtól elragadni készült volna a hatalmat, ámbár feltételezik, hogy hirtelen meggyilkolását azok a mendemondák okozták, melyek szerint Gurgin angol segítséggel a nábob ellen szövetkezett volna. A kora modernkori India politikai légkörében a szövetségek gyorsan változtak. Ráadásul Bankimnak nem kellett megerőltetnie a fantáziáját, hogy az uralkodó ellen szövetkező hivatalosságokról, kereskedőkről, szövetségesekről írjon. Mír Dzsafar például összeesküvés útján váltotta Sirajuddaulát a trónon, ésMír Kászim maga is így járt el. Következésképpen, noha a kortárs történetírás erre nem tesz utalást, Grigor Hodzsa mesterkedései Mír Kászim háttérbe szorítására tényként jelennek meg Bankim regényében.
„Gurgin Kán összehajtotta és elrejtette a leveleket. Mérlegelni kezdte: „Melyik úton induljak el? Manapság Bharatbarsha olyan, mint a tenger – aki mélyebbre merül, több kincset tud felhozni. Mi értelme a partról nézni a hullámverést? Nos, régen kelmét árusítottam, most pedig egész Bharatbarsha féli a nevemet. Én vagyok Bengál uralkodója. De valóban én vagyok-e? Voltaképpen ki az uralkodó? Az angol kereskedők Bengál igazi urai,Mír Kászim a szolgájuk, én pedig az uralkodó szolgájának szolgája vagyok – valóban magas tisztség! Miért ne lehetnék Bengál uralkodója? Ki dacolna az ágyúimmal? Az angolok? Bárcsak elkaphatnám egyszer őket! De amíg az angolok itt vannak, nem lehetek az ország uralkodója. Szívesen lennék Bengál ura – mit törődöm Mír Kászimmal. Amikor úgy gondolom, letaszítom a trónról. Ő csupán létra volt, most hogy a tetőn vagyok, eldobhatom. Csak azok az átkozott angolok szálkák a szememben. Szeretnének uralkodni felettem, ahogy én is felettük. Nem lehet legyőzni őket, tehát el kell kergetnem őket. Maradjon most Mír Kászim a trónon, az ő segítségével leseprem az angolokat Bengál térképéről. Ezért indítok háborút. AztánmegszabadulokMír Kászimtól."37
Kortársak ismét csak azt jegyezték fel, hogy Mír Kászim türelmetlenül figyelte az esetleges angol provokációkat, hogy belevethesse magát a háborúba. Gurgin okos, gyakorlatias ember volt, aki minden befolyását latba vetve igyekezett csitítani a nábob angolokkal szembeni felháborodását, és urához hűen igyekezett meggyőzni őt, tegye félre az ellenségeskedést, amíg megérik rá az idő.38 Bankim képzeletében azonban Gurgin maga vágyik a trónra, és emiatt képtelen kivárni az események alakulását, és háborút szít. A gondolat Gurgin Kán és húga, az őt titokban, éjszaka meglátogató Dalani Begum beszélgetése során körvonalazódik:39
„D: Kérdezni jöttem: igaz, hogy háború készül az angolok ellen?
G: Nem hallottál róla a várban?
D: De igen. Azt suttogják, hogy az angolok elleni háború küszöbön áll, és te voltál az, aki szította. Miért?
G: Legyen. Miért izgatna téged, vagy engem az angolokkal való harc? Ha háború lesz, hát legyen.
D: Azt hiszed, győzni fogsz?
G: Nagyon valószínű.
D: Ki győzte le eddig az angolokat?
G: Hány Gurgin Kánnal harcoltak eddig?
D: Siraj-ud-Daula is így gondolkozott…nekem úgy tűnik, semmiképpen sem győzhetjük le az angolokat ebben a háborúban. Ez a háború tönkre fog tenni bennünket. Ezért kéréssel jöttem hozzád: ne szítsál háborút!
Gurgin Kán meglepődött. „Miért sírsz? – kérdezte. Ha Mír Kászim el is veszti a trónját, én visszaviszlek téged a hazánkba."40
Gurgin-ábrázolásában, úgy tűnik, Bankim mindenestől Gulam Huszain nyomdokain halad, aki egyértelműen neheztelt Gurgin Kánra. Az ő hatására teremt Bankim minduntalan olyan helyzeteket, amelyekben Gurgin hűtlennek bizonyul. Nem elég, hogy kézben tartja a nábobot, de képes háborút szítani:41
„K: Azt beszélik, hogy két fegyverrel és lőszerrel megrakott hajó érkezett a Ghathoz, angolokkal a fedélzetén. A hajókat elfogták. Ali Ibrahim Kán szerint szabadon kellene engedni őket, mert ha nem, háborúba sodródhatunk az angolokkal. Gurgin azt mondta: »Ha háborút akarnak, hát legyen. Nem engedjük el a hajókat.«
D: Hova szállították a fegyvereket?
K: Azimabadba. Ha háború lesz, ott fog kitörni. Azért küldték a fegyvereket, hogy az ottani angolokat ne érje meglepetés. Erről suttognak a várban.
D: Miért akarja Gurgin Kán visszatartani a hajókat?
K: Azt mondja, nehéz lenne befejezni a harcot, ha ennyi fegyver gyűl ott öszsze. Nem szabad hagyni, hogy az ellenség ránk nőjön."
A hadtörténészek közül Broome dicséri Gurgint, „értelmes, józan ember, aki hűségesen szolgálta alkalmazóját…"42 Érdekes, hogy Malleson, Mír Kászim hadseregéről és az udhuanalai csatáról szóló beszámolójában egyáltalán nem említi Gurgin Kán nevét. Az 1880-as években dolgozó Mallesonnak rendelkezésére állhattak legalább Gulam Huszain és Broome munkái.Mindkét szerző elismeri, hogy Mír Kászim hadseregének európai modell szerint történt modernizálása Gurgin Kán érdeme43, noha megjegyzi, hogy Mír Kászim „francia és más külföldi kalandorokra" bízta a serege átszervezését, akiknek „angolellenességében nem kételkedett", és Szamrut, illetve Nargart említi név szerint. Malleson a hadsereg átszervezésének és felkészítésének érdemét kizárólag magának Mír Kászimnak tulajdonítja.44 Maitreya, Mír Kászim életrajzírója először arról ír, hogy Gurgin hűséges és lojális volt urához,45 de aztán úgy tűnik, összetéveszti Aratunt és Grigort – „Egy Aratun vagy Grigor Hodzsa nevű örmény tábornok, Gurgin Kán néven vált híressé Mír Kászim udvarában" –, majd azzal vádolja Gurgint, hogy elárulta Mír Kászim ügyét. Maitreya szerint a „tökéletesen megbízható" Grigor Hodzsa valójában az angolokat támogatta. Adams őrnagy Gurgin bátyján, a Sirajuddaula idejéből angolpártinak ismert Petroszon keresztül próbált közelebb férkőzni a hadvezérhez. Gurgin és az angolok közti bizalmas viszony, és nem az utóbbiak hadi ereje lehetett az oka az udhuanalai angol győzelemnek. Ennek a barátságnak a híre bírta rá Mír Kászimot arra, hogy Gurgin Kánt könyörtelenül legyilkoltassa. Maitreya véleménye a többi, Mír Kászim seregében szolgáló örmény tisztről egyaránt lesújtó.46 A huszadik század első éveiben író Seth, noha fenntartotta véleményét, miszerint idővel Gurgin Bengál nábobja lehetett volna, minden erővel igyekezett bizonyítani Gurgin ártatlanságát és Mír Kászimmal szembeni lojalitását. Milyen bizonyíték áll tehát rendelkezésünkre, hogy akár elfogadjuk, akár elvessük Gurgin Kán feltételezett bűnösségének hipotézisét? Valóban az angolokkal karöltve Mír Kászim ellen szövetkezett volna? Mír Kászim parancsára gyilkolták meg – vagy más okok álltak a háttérben, más érdekek mozgatták eltávolíttatását? A továbbiakban erre a kérdésre keressük a választ, Mír Kászim és az angolok kapcsolatának alakulását, illetve azt a szerepet vizsgálva, amelyet Gurgin Kán a háború kitöréséig játszott.
Mír Kászim és az angolok
A Mír Kászim trónra lépését követő intézkedések világosan mutatják, hogy a nábob igyekezett visszaállítani a Mogul szuverenitást Bengálban, ugyanakkor visszaszorítani az angolokat a kereskedelem területére. Megnyirbálta az udvari kiadásokat. Szigorú ellenőrzésnek vetette alá a közpénzeket. Keményen behajtatta a hátralékban levő kölcsönöket, és a földbirtokok újraadóztatása révén növelte a bevételeket. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően le tudta róni az angolok iránti kötelességét. Dicséretre méltó gyorsasággal sikerült a tekintélyes angol igényeknek megfelelően mozgósítania pénzügyi tartalékait. De hiába igyekezett elégedetté tenni az angolokat és elkerülni a háborút, a nyílt ellenségeskedés egy olyan kérdés körül pattant ki, amely Mír Kászim szuverenitását alapjaiban rendítette meg.
A birodalmi farman (kereskedelmi bulla) 1717-ben felhatalmazta az Angol Kelet-India Társaságot, hogy adómentesen importáljon és exportáljon árut az országba. Ez a kiváltság csupán a Társaság tengeri üzleteire vonatkozott, és nem a szárazföldiekre. India leggazdagabb tartománya lévén, Bengál a 18. században kereskedelmi csomópontnak számított. A Társaság növekvő Kínával való kereskedelme ebben az időben tovább segítette a régióbeli európai magánérdekek növekedését. Plassey előtt az angol magánérdekek elsősorban a tengeri kereskedelem körére koncentrálódtak. Utána azonban a hadsereg tisztjei és a Társaság emberei számára a szárazföldi kereskedelem bizonyult a gyors vagyonszerzés legígéretesebb módjának.47 A vámmentességet jogtalan és ellenőrizetlen módon kiterjesztették a Bengál és Bihar területén végzett magánkereskedelemre is. Sőt, az angolok adózást elkerülni igyekvő gumastahjainak (a Kelet-India Társaság közvetítő hivatalnokainak) és más, bennszülött kereskedőknek elegendő volt egyszerűen dastakot (kereskedésre jogosító engedély) vásárolni, vagy kitűzni a Társaság zászlaját a vámhivatal előtt. Noha ily módon megfosztották járandóságaitól, az ország kereskedelme pedig szétesett, a nábob minden igyekezete, hogy e szembeszökő csalással leszámoljon, heves tiltakozást váltott ki a Kalkuttai Tanács tagjainak részéről. Miközben egyre több angol jelent meg Bengál városainak és falvainak piacán rizszsel, sóval, bambusszal, szalmával, dohánnyal, bételdióval, rézzel, dammargyantával, szárított hallal és különféle, korábban nem forgalmazott áruval, nemcsak arra kényszerítették a rádzsákat, hogy a piaci ár fölött vásárolják meg az árujukat, de tekintélyes összegeket is követeltek ajándék gyanánt. Tartományi hivatalnokai révén a nábob tisztában volt azzal, hogy emberei ki vannak szolgáltatva a Társaságnak, az angol magánkereskedőknek és gumastahjaiknak. Mír Kászimot nemcsak az zavarta, hogy rendszeresen semmibe vették, hanem az is, hogy ezek a kereskedők megfosztották a szegényeket a megélhetéstől.48 Mír Kászim és hivatalnokai hiába értesítették újra meg újra a kalkuttai kormányzót. A nábob már korábban engedélyezte az angoloknak, hogy pénzverdéiben sicca rúpiákat (egy pénzfajta, amelynek nyomására az angolok engedélyt adtak Kelet-Bengálban) veressenek. Végső megoldásképpen a felháborodott Mír Kászim úgy döntött, hogy két évre mindenestől eltörli a vámköltségeket. A Fort William-i tanácsot valóban megosztotta Mír Kászim intézkedése – noha Vansittart és Warren Hastings minden igyekezetükkel azon voltak, hogy egyezségre jussanak a nábobbal, mégis társaik arroganciája és ellenséges viszonyulása győzött. Az angol magánkereskedőknek előnyös bánásmódban kell részesülniük a többi európai és indiai kereskedővel szemben, és azok kárára. Ezt az üzenetet küldte Amyatt és Hay követein keresztül a Kalkuttai Tanács Mongirba.49
Úgy tűnik, Mír Kászim és az angolok viszonyának alakulásában magánérdekek is szerepet játszottak. Amint Ray nemrég kimutatta, Mír Kászim trónra lépését követően a közigazgatásban változások álltak be, számos kinevezés meg újrakinevezés nyomán erősen angolellenes tisztek csoportja került kulcshelyzetbe. Patna naib nazimjaként (helyettes vezető) Ram Narayant követő Raj Ballabht például Nobit Roy váltotta fel, majd át kellett adnia helyét Mír Mehdi Kán parancsnoknak. Az angolok mind Muhammad Ali Bégnek, Dacca amiljának (miniszter), mind pedig Ali Kánnak, Purnia faujdarjának (katonai parancsnok, de a 18. századi Bengálban bíró is lehet) személyében üzleti ügyeik akadályozóját látták. Szajed Dzsallal Bakhari, Rangamati faujdarja ellenezte az asszámi angol kereskedők vámmentességét, társa, a rangpuri Abid Ali Kán szintén ragaszkodott ahhoz, hogy az angol kereskedők fizessenek adót. Ray szerint, ők „a mogul uralkodó osztály angolellenességét képviselték," tetteik pedig csupán „az angol megaláztatásokra következő hazafias mogul reakciót".50
Milyen szerepet játszhatott Gurgin a korlátlan angol kereskedelem által táplált ellentétekben? Noha Hay úgy vélte, hogy a teljes kereskedelem adómentesítésének ötlete az örményektől, vagy más, a bengáli angol érdekek ellen dolgozó csoporttól származott, név szerint sem Gurgint, sem mást nem említ.51 1762-ben és 1763 első felében, miközben az angolok folyamatosan tiltakoztak a Mír Kászim és hivatalnokai által hozott megszorító intézkedések ellen, Gurgin Kán neve kétszer fordul elő az angol magánkereskedelemmel kapcsolatban, noha ő maga egyik esetben sem volt közvetlenül érintett. 1762 januárjában, a patnai angol gyár vezetője tett panaszt, amiért Anton Hodzsa, Pandsmahal amilja és Gurgin honfitársa, érvénytelennek nyilvánította az Ellis által az angolok számáraMew mellől begyűjtött kurkuma szállítmányt kísérő dastakot, és Grigor Hodzsa nevében másikat követelt. 52 Néhány nappal később ugyancsak AntonHodzsa elkoboztatott és Mongirba küldetett öt kosár salétromot a Társaság gyárából.53 Nem tudni, folytatta-e Gurgin kereskedelmi tevékenységét, miután Mír Kászim hadseregének fővezére lett. De érdekes bizonyíték van arra, hogy legalábbis egy alkalommal pénzt kölcsönzött a hollandoknak. A hugli Holland Tanács 1763-ban feljegyezte, hogy patnai embereik 77 750 fontnyi összeget kölcsönöztek 1761-ben Grigor Hodzsától. Miközben a tanács utasította embereit, hogy törlesszék a kölcsönt, Petrosz Hodzsa és Barszik Hodzsa levélben arra kérték az igazgatót, hogy az összeget kamatostól együtt vagy az ő nevükre, vagy pedig Minász Éliász Hodzsának, Petrosz Hugliban élő apósának fizesse ki.54
Gurgin Kán és Mír Kászim harca az angolokkal
Gurgin azonban sokkal fontosabb szerepet játszott a hadseregben, mint a kereskedelemben. Mír Kászim fegyelmezett és jól képzett hadsereggel rendelkezett immár, amely az elérhető legkorszerűbb technológiával volt felszerelve. Gurgin már 1763 elején indított egy hadjáratot Nepál ellen, hogy kipróbálja csapatait és a tüzérséget. Állítólag a nábob barátja, Ali Ibrahim Kán ellenezte a hadjáratot, és azt javasolta, hogy ha mégis hadba szállnak, bölcs volna együtt harcolni az angol csapatokkal. Tanácsa azonban nem nyert meghallgatásra, a Nábob letáborozott Betiánál, Gurgin pedig csapatai élén egyedül kelt át a Nepál felé vezető hágón. A nepáli sereggel való rövid összecsapás során Gurgin sok embert vesztett, de végül sikerült visszaszorítania az ellenséget. Hadseregének sikerült elérnie a hágó legmagasabb pontját, ahol éjszakára tábort vertek. De miközben a bengáli csapatok pihentek, a nepáliak, nagy felfordulást keltve, váratlanul rajtuk ütöttek, kövekkel, nyilakkal támadva, muskétákkal lőve őket, és arra kényszerítették a mogul hadat, hogy visszaforduljon a hágó aljára. Gulam Huszain szerint Gurgint lesújtotta a vereség, annyira szégyellte magát, hogy csak Ali Ibrahim Kán biztatására tért viszsza a nábob táborába, akit a nábob maga bízott meg, hogy kerítené elő a fővezért. A nepáli hadjárat jelzés volt arra nézve, hogy végső soron mi várható el Mír Kászim hadseregétől.
A nábob serege számbelileg fölülmúlta az angolokét.55 Mégis 1763–64-ben valahányszor összecsaptak, a mogul sereg ellenállásra képtelennek bizonyult. A legegyszerűbb Gurgint, a fővezért okolni ezért. Feltűnő, hogy sem Gurgin, sem Mír Kászim nem vezette személyesen csapatait a csata helyszínére. Miután Ellis, a helyi angol gyár parancsnoka elfoglalta Patnát, GurginMargar vezényletével sereget küldött Mír Mehdi Kán, a patnai kormányzó megsegítésére. Az ütegeket vezénylőMír Nasszerral, valamint Dzsafar Kánnal és Alam Kánnal, valamint hatosztagnyi képzett telingával és nyolc ágyúval, Margar elűzte az angolokat, és viszszafoglalta Patnát.56 A helyőrség összes angol tagját, beleértve Ellist, Hayt és Lushingtont is, foglyul ejtették és Mongirba vitték. Dzsafar Kán, Alam Kán és Mír Hajbatullah vezette később azt a különítményt, melyet Mír Kászim Mursidabadba küldött azzal a paranccsal, hogy haladjanak előre, Katva felé, míg Taki Kán tábornoknak Bribhumban kellett csatlakoznia hozzájuk csapataival.57A Taki Kánra féltékeny Szajed Muhammad Kán, Mursidabad alkormányzója, akinek a katonai készletek pótlása lett volna a feladata, nemcsak lassan és gondatlanul látta el dolgát, de vigyázott arra is, hogy a három parancsnok Taki Kán ellen forduljon. Ezért mikor azok puskásokat kértek Taki Kántól, emez mindössze ötszáz muskétást küldött nekik Feramorz, egy nála tisztként szolgáló rabszolga vezetésével. Gulam Huszain szerint, a szabadelvű és nagylelkű Taki Kán rendkívül tehetséges katona volt, aki bajtársaiként bánt beosztottjaival. Később, amikor Taki Kán úgy döntött, hogy nem engedi az angolokat bevonulni Katvába, nem hívta magával a habozó parancsnokokat, akik a maguk részéről „mozdulatlan nézőként várakoztak a táborban." Így a katvai csatában, amelyben az angolok egy pillanatig kritikus helyzetbe kerültek, végül Taki Kán hada egyedül állt ki, ő maga pedig elesett a harctéren.58
A Taki Kán halálhírére elbátortalanodott Mír Kászim a következő összecsapás előtt utasította Hajbatullahot, hogy várakozzanak Szuti mezején, amíg újabb sereget nem küld: hat-hétezer lovast Aszadullah Kánnak, Narhat-Szemáj faujdarjának parancsnoksága alatt, hét-nyolc zászlóalj telingát és tizenhat ágyút, Margar és Szamru vezetésével. Csatlakozott hozzájuk Mír Nasszer egy sereg tüzér élén, valamint Sír Ali Kán, purniai kormányzó serege. Ezúttal Mír Kászim figyelmeztette tisztjeit, hogy hagyjanak fel az ellenségeskedéssel és irigykedéssel, és cselekedjenek közösen. A csatamezőn Margar és Szamru helyezkedtek el középen, Aszadullah a gyalogság és lovasság jelentős részének élén, a jobb szárnyon, Sír Ali Kán pedig a balon.Már a csata kezdetén látszott, hogy az angolok legyőzikMargar és Szamru seregeit. Miközben mindkét sereg előre menetelt, Mír Badruddin, Aszadullah egyik embere nyolcvan lovassal különvált a főhadtesttől. A Mír Nasszer vezette tüzérek segítségével olyan erővel támadtak az angolokra, hogy az angol telinga-zászlóalj kénytelen volt visszavonulni. A támadás során Mír Badruddin azonban embereinek többségét elveszítette, és a veszteségek láttán sem Aszadullah, sem emberei nem mozdultak. EközbenMargar és Szamru visszavonulni kényszerült. Az angolok csaknem megjárták Szutinál, de Aszadullah Kán képtelen volt időben lépni, s ez lehetővé tette, hogy az ellenség rendezze sorait, előrehozza a tüzérségét, és szabályos, friss erőktől duzzadó frontvonalat építsen ki, amely aztán meghozta számukra a győzelmet.59
Mír Kászim csak ez után a bukás után ment Csampanagarba, az Udhuanala védelmére szánt csapatokat szemrevételezni. Időközben Ali Ibrahim Kán közvetítésének köszönhetően Kamgar Kán, Narhat-Szemáj zamindarja (adószedő) is csatlakozott Mír Kászim táborához. Amikor Gurgin azt ajánlotta, hogy Kamgar Udhuanalában csatlakozzon a sereghez, Kamgar, a tehetséges stratéga azt válaszolta, hogy azon a helyen már éppen elég katona van, igazából egy fővezérre volna szükség, aki hadielvek szerint összehangoltan, egységes&