Şerban Foarţának

Nem élek mindig vidáman
kis költői irodámban.
Mondták már: az irodalom
ha rossz –, akkor iroda-lom.
… Nem kérdem, mi a végtelen,
mindig másról elmélkedem.
Megzavarnak a nagy nevek,
állítva is csak kérdezek.

Kifagg… kifagg… kifaggatom –
Eljön a nap,
mikor tőlem hajába kap
az a Rousseau János Jakab.

– Az életről miért törte
fejét Johann Wolfgang Goethe?
És nem tudom, hogy hol ír-e
az a tudós Voltaire?
Angol, norvég, dán vagy ír-e?
Az biztos, hogy nagy a híre.
S a nyomorult Hugo Victor, –
csak mázoló volt, vagy piktor?
Templomra mért pazarol a
nőket jól kezelő Zola?
Hogy lehet mindig oly nyafka
az az érthetetlen Kafka?
Varázshegyét is megmásznám,
kezem ha fogná Thomas Mann.
És mért visel mindig tarka
kabátot az a Pertrarka?
Honnan tudjam, kiket szánt –
a Pokolra a nagy Dante?
Szerelmekben – írja száz szó –
sosem volt plátói Plátó.
Mint cselekszik, – s mindig jót-e
Cervantes meg Don Khihóte?
Tollát mért hordozza hátsó
zsebében az a Bernát Só?
Mikor hozzá jön Krimhilde,
mért közömbös Oszkár Wilde?
Csillagok közt mért botorkál
Diurnusi Szent Bodor Pál?
S a bankjából mennyit vesz ki
az kártyás Dosztojevszki?
Szebb világot hirdet Gorki –
de ettől még jókedvedben
a bőrödből ne ugorj ki.
A költészetből hány embert
ábrándított ki Heisenberg?
Rég megmondta Maimonidesz! –
De te nem hitted, hogy így lesz.
Hitelt ma ki előlegez
a versnek, ha fölösleges?
Végelgyengül a vers… Ámde
mért tűri ezt Heinrich Heine?
Ők mondták… akárki lássa!
Raszkolnyikov meg Natása:
gyengül a versnek hatása.
A kompjuter aláásta!

Mikor hívja képernyője,
a kompjuter egérkéje
cincogva szalad feléje,
Kisajátítja – meglátod –
saját kézaláírásod!
A versfény szürkébe olvad.
KÖLTŐ, lemondtak terólad.
OLVASÓ… tovább ne olvasd.
Versem, tőled ellágyul a
szívem.
Ölel: GYANTA GYULA

A hitelességért felel:
Anavi Ádám