[2019. december]
Arra ébredek, hogy elaludtam. Villamoson ülök, nem is tudom, hányason. Az információs tábla nem működik, csak azt írja ki, hogy BKK. A telefonom lemerült, órát nem hordok, semmi infóm nincs. A villamos elég gyorsan repeszti, a sofőr megközelíthetetlen; a vezetőkabint kívülről nem lehet kinyitni, sötét függöny választ el a sofőrtől. Próbálok az álmos kórból valahogy kijózanodni, hosszan kinézek a jármű igen koszos ablakán, de semmi azonosíthatót nem látok. Se az út, se az épületek nem ismerősek.
Még ketten vannak rajtam kívül a járművön; nagy nehezen feltápászkodom, és odamegyek hozzájuk. Két idős ember: egy férfi és egy nő. Összetartoznak; a nő féloldalasan ül, a férfihoz hajolva mesél. Próbálom magamra felhívni a figyelmet, köhincsélek, elébük állok, de nem vesznek észre. Számukra láthatatlan vagyok, akárcsak a villamos és annak vezetője is. Reménytelenül rogyok le velük szembe az ülésre.
A nő az idősebb, régen gyönyörű lehetett, még most is finomak a vonásai, arca tele van apró pici ráncokkal, szeme sötétbarna, majdnem fekete, élénk tekintetű. Kabátja világos színű, kecsesen fészkelődik benne viselője. Fázós lehet, mert a ragyogó tavaszi napsütés ellenére is még téli sálba burkolózik, és fehér, bojtos sapka van a fején. A férfi fiatalabb, sima arcú, de kicsit nehézkesebben ül, azt a hatást kelti, mint aki ottmaradt a villamos ülésén. Amikor felszállt rá, még a jármű tele lehetett emberekkel, akik csevegtek, és ő is, ez a bácsi, akinek baseballsapkáján virít az I love New York felirat, beleolvadt ebbe az utazó masszába, valahova mindenki tartott, én is a gyerekekért indultam az óvodába, iskolába, igaz, egy kis kitérőt tettem, felültem a fonódó villamosra, belemerültem a gondolataimba, amelyek, mint a villamos, egyre csak dagadtak, fonódtak egymásba, majd álomba ringattak, és sem hirtelen fékezés, sem hangos tülkölés nem zökkentettek ki, nem is tudom, mennyi időre.
Nézem a férfi baseballsapkáján a feliratot, autentikusnak tűnik, vagy egy nagyon jó kínai másolatnak, hallgatom, vajon ő szerezte saját magának, vagy valakitől kapta ajándékba azzal, hogy ez a cél, oda kell eljutni, de a felhőkarcolók tetejét csak a sapkával lehet meglátni, annyira erős a fény.
A nő mesél: Képzeld, Lalikám, amikor főiskolás voltam, azt játszottam, hogy nem vettem villamosjegyet, és ahányszor villamosra szálltam, izgatottan figyeltem, mikor csapnak le rám az ellenőrök. Nagyon sokszor csak széttártam a karomat, ha kérték a jegyet, bérletet, rájuk mosolyogtam, hogy elnézést, de elfelejtettem, és akkor nem voltak olyan szigorúak ők sem, mindig megúsztam egy ejnye-bejnyével. Egy alkalommal viszont többen szálltak fel, köztük két marcona nő is, éreztem, hogy a karom széttárása nem lesz elég, ezt igazoltatás nélkül nem úszom meg. A következő megálló előtt elkiáltottam magam, hogy nincs jegyem! Megállt a villamos, leugrottam, futottam, sietnem kellett mozgás- és táncórára a Szigeti tanár úrhoz, ő nagyon zokon vette, ha elkéstünk a bemelegítésről, de ahogy leszálltam, és sietni kezdtem, hátranézve láttam, hogy a két marcona fut utánam, én magassarkúban voltam, de Mérei tanárnőtől addigra már épp elsajátítottuk a kecses futást, szóval, Lalikám, azzal a kecses futással iszkoltam a fenevad ellenőrök elől, az első utcán jobbra be, azt még a hátsó szememmel láttam, hogy ők is befordulnak, majd berohanok a 2/c-be, fel a harmadikra. Szigeti tanár úr megkérdezte: miért liheg így, Katika?, én meg mondtam neki, hogy nyomomban az ellenőrök, tanár úr, erre ő azt mondta: ne aggódjon, majd jól megdolgoztatjuk őket is... És ekkor a néni felkacagott, hirtelen rám nézett, nem szólt hozzám, csak láttam magam előtt az akkori fiatal Katikát, amint kecses futással, lihegve elkacagják magukat Szigeti tanár úrral ezen a jelentéktelen kis intermezzón. A bácsi, ahogy Katika mesélte a történetet, rezzenéstelenül hallgatta, de ahogy a nő az emlék feltörő erejétől hajtva újra és újra elismételi, hogy mit is mondott Szigeti tanár úr, hogy majd jól megdolgoztatja a két ellenőrnőt is, a bácsi, Katika Lalikája elmosolyodik, feljebb tolja a simléderét, majd hosszan a nőre néz, és azt mondja: már akkor is huncut voltál, Katikám! És néznek ki az ablakon, követik a villamos útját, most kellene megkérdeznem, hogy hol járunk, de valami visszatart, akarom még nézni, hallgatni őket, hátha elmesélnek egymásnak egy másik történetet, amit valószínűleg már ezerszer elmeséltek egymásnak, de mindig úgy, mintha ez egy új történet volna, ami összeköti őket, fonódik a múltból a jelenbe, az én jelenembe; ahol azt szeretném, ha ez lenne a valóság, nem pedig az, hogy elaludtam, és nem tudom, hol vagyok pontosan. És aztán hirtelen felállnak az ülésről, két, kissé roggyant idős ember, most veszem észre, hogy a férfi kezében nejlonzacskó, benne két adag étel dobozban, minden átlátszik, a krumplipüré és az adag pörkölt, menzáról hozhatták. A nő belekarol a férfiba, és kétségbeesetten azt súgja hangosan a fülébe: Lalikám, megint nem vettél savanyúságot! Azzal a villamos megáll, ők leszállnak, én meg visszarogyom az ülésre.
