[2013. február]

„S a művészet se tesz mást, mint hírt ad arról a legszélső határvidékről, ahonnét az öröm még mint nosztalgia visszasugározható.” (Mészöly Miklós)

„A zene az ember űrmértéke.” (Elias Canetti)

*

A fény a behúzott függönyök résein szivárgott be a szobába. Sárgásan, szűrten terült szét a szoba egymásba kapaszkodott bútorain, a nagy, polírozott szekrényen, a tág, mintázott huzatú fotelon, a szürke anyagú pelenkázón, a széles matracágyon, a sárga, fiókos kisszekrényen – rajta mérleg, lázmérő, két egymásra fektetett könyv –, hogy az ablakkal átellenben elhelyezett rácsos babaágyon ütközzön meg. Szűkös, semleges világ, amit nem egy tekintet elcsendesítő, lenyugtató pillantásainak teremtettek meg, a tekintet most mégis arra van kényszerülve, hogy itt körözzön, a tárgyak élein, a felületek mintázatán, textúráján fennakadva keresse a kijáratot. Minden pillantás, minden nézelődés egy idő után a határig, a be nem foghatóig akar eljutni. Hiába vándorol végtelenül tárgytól tárgyig, hiába köti meg a forma, a rend, a takarás lágy erotikája, ha nem feszülhet a horizontra, a tekintet egy idő után kiürül, üveges, élettelen lesz. A felismerés apparátusa az ismeretlent sóvárogja, a nagyobbat, a végsőt, amihez minden egyes felismert dolog csak ugródeszka. A perspektívába bezuhogó tárgyak eltorlaszolják a kilátást. Ezen kell áttörni, ezt kell szétpattintani, hogy ez a betört, meggyötört tekintet, valahol a fényre feszülve, megpihenhessen.
A szoba, mintha gumiból lett volna, kimeríthetetlenül fogta fel a tekintet csapásait. Látszott, a benne lévő tárgyak még használhatóságuk fénykorát élik, semmilyen hiba, repedés, folt nem kezdte ki önelégült terpeszkedésüket. Pengeéles körvonalaik szinte sebészi pontossággal metszették ki a szükséges helyet maguknak a térből. Még egymás takarását sem használták ki kellőképpen; hiába vágta félbe a szekrény az ágyat, megkezdett vonalai a láthatón túl is egybetartották, így az ágy ágy maradt, a szekrény szekrény. Tárgytól tárgyig cikázva, megmerítkezve és teleitatódva a látvány konkrétságával, minden pillantás csak saját börtönét építette újra. Mert egyik tárgyon sem tudott a figyelem hosszasan megállapodni. Alig fogta be a tekintet az egyik bútor körvonalait, szelíden felszólítva az önvallomásra, a mellette lévő bútor azonnal szétzúzta a látvány törékeny peremét, megzavarva irányultságát, a figyelmet maga felé térítette el. Mégis egyik tárgy sem bizonyult erősebbnek a másiknál, mindegyik csak elvett, de semmit sem adott, a szobában ezért nem tudott semmilyen rend, semmilyen irányultság kibontakozni, csak az örökös körforgás fogyasztotta, emésztette a végtelent. Egymást fogyasztva, megrabolva, mégis megtartva a réstelen időt­lenségben, a tárgyak csak újabb tárgyakat ígérhettek. A mennyezet és a padló lapjának a szemközti falra feszülő, záródni akaró szöge tette egyértelművé: a falon túl legfeljebb ugyanez az örömtelen és visszhangtalan világ folytatódhat.
Mégis volt valami a szobában, amit nem tudott befogni a tárgyak pókhálófonata. Mert hiába ömlött szét a szobán ez a kora őszi, bágyadt fénypermet, hiába bújtak össze a fény védelmében a bútorok, a szekrény, matracágy, a pelenkázó, a fotel, a kisszekrény meg a kiságy, hiába kötözték magukhoz a rángatózó tekintetet, zárták magukba az elindulást, a megérkezést, a vágyat, az örömöt, a szobát kívülről mardosó óceánnyi háborgást, hiába váltak tehetetlenné, súlyossá, feltörhetetlenné a végtelennek nekife­szülő ellenállásban; hiába minden, mert még mindig az űrben állt.
Egy kéthónapos kisbaba, az ágy virágos mintázatú matrachuzatán.
A hátán aludt. De még nem volt senki, aki megadhatta volna magát az alvásnak, akin védtelenségében rajta lehetett volna ütni, akit önkéntelen, fájdalmas grimaszai leleplezhettek, elárulhattak volna. A lecsukódott szemhéjak nem őriztek semmit, az arc csak saját teltségét kínálta fel a tekintetnek, ebből a teltségből azonban nem hiányzott semmi, még nem telepedett rá a múlt, nem hajszolta előrefele a jövő, csak a van ragyogása töltötte ki a gömbölyded vonásokat. Az egész baba volt elhelyezhetetlen, valahogy kívül helyezkedett el minden odahazudott perspektíván, minden kiveséző fókuszáláson. Kívül, azaz innen, mert egyáltalán nem volt kísérteties, túlvilági a látvány, hanem a világ előtt helyezkedett el, ott, ahová még a tolakodó, teret elfoglaló, egymásból őrjítően építkező bútorok sem tudtak előretörni. A felfele fordított, széttárt karok, a félig összecsukott, apró kis tenyerek nem várták semminek az érkezését, nem a fogadásra nyitódtak ezek a kezek, legfeljebb egy égből alászálló, óriási labda ülhetett volna meg a párnás ujjbegyeken. Egy évszázados és egy ma született test egyformán védtelen. Egyformán érinthetetlen. Mindkettőben az anyag dicsőségének szózata az árvaság könyörgésévé halkul. A védtelenség ellenállása burkolja be ezeket a testeket, ahogyan ezt a kisbabát is, akinek apró remegéseit nem volt, ami felfogja a szobában. Mert nem volt semmi ott, aminek átadható lett volna a kéz apró mozdulata, a test pici ficama. Mert nemcsak a fotel és az ágy, nemcsak a szekrény és a pelenkázó zárkózott el a mozdulattól, hanem a babaágy fölé függesztett négy műanyag, stilizált kismackó is ernyedten csüngött alá, így a semmibe lüktetett szét ez az elindulás, a semmibe érkezett meg; csak a semmi fogta fel alázatosan.
A remegések egyre sűrűbbek lettek. A baba forgolódni kezdett, megpróbált oldalt dőlni, átfordulni, de túl soknak bizonyult ez a mozdulat, az álmát emésztette fel, így néhány tétova markolászás után felpattant a két szem. Felpattant, és nyitva is maradt. A babaszem nem pislog. Még el tudja viselni a beáradót. Nem kell tagolja, mélyítse, közelítse, viszonyítsa a láthatót, nem kell birtokolja. Sima tótükör, amiben nem tükröződik semmi. Félelmetes belenézni ebbe a szempárba. Eléje nem lehet csak úgy odaállni, hogy megmérje igazi nagyságunkat. Ez a szem túllát rajtunk, eleve a többet látja, amibe sehogy se tudunk belefoglalódni. S mi, akik mindig tekintetek kereszttüzében cselekszünk, akiknek mindig muszáj legalább egy tekintetet pásztájába belehelyezni tetteinket, ijedten fedezünk fel egy olyan tekintet, amely még nem néz, de már lát. Amihez, ha hozzámérjük magunkat, csak azt állapíthatjuk meg: rossz helyen állunk. Utat tévesztettek vagyunk, mert eleve rossz irányba indultunk el. S hiába minden ügyeskedésünk, fondorlatunk, ennek a szemnek nem fogunk megfelelni, bűvészke­déseinkkel nem tudjuk foglyul ejteni, mert nincs olyan tettünk, nincs olyan mozdulatunk, amire rábízható lenne ez a tekintet, amibe belekapaszkodhatna, amire ráakaszkodhatna, hogy eljuthasson saját foglalatáig.
Nem lehet tudni, honnan szállott alá az iszonyat a szemtükör érinthetetlen felületére. Talán egy hófehér óriás lépett elő a határtalanból, az rekesztette be a kilátást, zárta be a mérhetetlent egy forma légies börtönébe. Az első felismert forma pedig egyből kényszerré, lehagyhatatlan nyűggé változott. Fájt a szemnek, mint finom porrá őrölt ablaküveg marta a szemet, a szem tükre ettől összekuszálódott, zavarossá vált, ahhoz, hogy ez a zavar az addig nyugodtan elpihenő testet is magához rántsa, görcsbe kényszerítse. Kapálózni kezdtek a kezek, a lábak rugdalózni, mintha önmagukról próbálnák lenyúzni, lefejteni, ami a szemet lenyűgözte, de nem sikerült ez, nem sikerülhetett, a kín már a dolgok részévé vált, így csak a sírás maradt, a magába zuhanás, a tehetetlen, reszkető, időtlen zokogás.
Vajon meg lehet-e állítani ezt a jelenetet? Mozdulatlanná lehet-e dermeszteni, képpé lehet-e formálni? Itt már minden mozdulat számít. Minden a kezdeti, láthatatlan egyensúlyra van felfüggesztve, amit nem lehet akárhogyan megbontani, mozgásba hozni. Az Úr ott ücsörög a kietlen pusztaság felett. A sárgás, szűrt fény bever a szobába. A bútorok magukba dermedve gubbasztanak. És sír, zokog, verdes a magatehetetlen kisbaba, a babaágy virágos mintázatú matrachuzatán. Ebben az összetöppedt valóságban csak egyetlen dolog maradt, amihez hozzá lehet érni, amit büntetlenül el lehet indítani. Mert igen, még volt valami a szobában, ami elindulásra várt, ami ernyedtségéből ki akart szabadulni. Ott volt a babaágy fölé függesztve egy olcsó forgó-zenélő játék, annak négy műanyag, stilizált kismackója, egy piros, egy sárga, egy kék és egy zöld. S amint a kéz felhúzta a játék indítószerkezetét, egyszerre kezdtek el forogni a mackók, lassan, vontatottan körözni kezdtek a síró, toporzékoló baba feje fölött, amit azonnal követett egy dallam szintetikus hangja, ismétlődve, megállíthatatlanul, a szintén lelassított, lebutított Eine Kleine Nachtmusik.
Azt hihetnénk, ez a mozgás meg ez a dallam elenyészően keveset számít a tompa fényben végignyúló bútorok birodalmában. Elég ezeknek az alkalmatosságoknak egy kicsit szorosabbra húzniuk a közöttük létesülő köteléket, már semlegesítődik is az elindulás, már fel is itatódik a dallam, és csak a dolgok zárt lényegéből felszakadó, időtlen sírás tölti fel a szoba még szabadon hagyott réseit. Valószínűleg ez így is ment végbe. Semlegesítő­dött az elindulás, felitatódott a dallam, de még történt valami váratlan, valami előre ki nem számítható. Hirtelen elhalkult a babasírás, véget ért a rugdalózás, megszűnt a kétségbeesett kapálózás, az a tág, befoghatatlan tekintet, az a kis, törékeny test pedig irányultságra talált. Mert picit homorítva, felfelé irányulva, a légnek kezdett nekifeszülni, oda, ahol a négy mackó lassan, egyenletesen, az Eine Kleine Nachtmusik kimért dallamára körbe-körbe forgott.
Mintha egy gyönyörű, szirmokkal terhes virág nyílott volna ki. De nem lassan, a saját tempóját követve, hanem hirtelen, váratlanul, mint egy többszörösen felgyorsított filmfelvételen. Nehéz leírni a felszólított erő táncát. Az öröm parttalan áradását, amint mozgásra kényszeríti a kis kezeket, az apró lábakat, a mosolyra szétszaladó apró szájat, a felfelé ragyogó szemeket. Mi tűnhetett elő a szögletes bútorok takarásából? Egy lassú körmozgás, egy imbolygó, monoton dallam, ami azonban itt, ezen a helyen, a látható és a hallható tökéletes szövetségének bizonyult. Mintha egy felfelé irányuló csatorna keletkezett volna a babaágy fölött, az öröm folyosója, ami a mozgásnak, az elindulásnak szabad utat biztosított. A szem nem tudta körbetapogatni ezt a nyílást, mivel kívül helyezkedett el a körmozgáshoz képest, ezért a vissza-visszatérő mackók meg az Éjszaka kicsiny zenéjének dallamszekvenciái nem tudtak egymásra helyeződni, nem tudtak egymásba fonódni, hanem mint két megbomlott harangnyelv, elkalimpáltak egymás mellett. De nem így a baba számára. Két kicsi kezével próbált meg belenyúlni a felette remegő, kavargó térbe, ahol minden mozdulat egy új kezdetet jelenthetett a formák láthatatlan, szabad áramlásában.
Még szólt a zene, még körbe-körbe jártak a mackók. A szem még megpróbálta körbetapogatni a csatornát, hogy elindulhasson felfelé rajta, oda, ahol a még nagyobb szabadság határai sejlenek fel. Mert egyre inkább nyilvánvalóvá vált, nem tudni, hogyan, de ez a négy körbeforgó, csengő-bon­gó, közönséges utánzat a tágasságot tudta megkötni, magához vonzani.

*

Egy triérész hozta át Szamosz szigetére. Már feltűnt az Ampelosz vonulata, amit utoljára tíz éve látott. Elindulása előtt, ifjúkorában, odalentről a városból mindig megigézve nézte a hegy körvonalainak szétsugárzását a sziget égboltjának erőterében, ahogy ezek a kontúrok magukba tartották valami súlyosnak, mérhetetlenül nagynak a tömegét, ugyanakkor mégis felkínálták, beleillesztették a szabadon áradóba a súlyt, feloldották a felhők pehelykönnyű térfogatában. Most mégsem tudta kitörő lelkesedéssel fogadni az ismerős látványt, ott kuporgott a hadihajó egyik árbocának tövében, khiamüszébe burkolózva védekezett az alacsony hajóperemen átloccsanó hideg vízpermet ellen. Hosszú volt a tíz év: Egyiptom, Memphisz, Théba, Heliopolisz, tanácskozások Ámon papjaival, találkozás Amaszisz fáraóval, majd Kambüszész betörése, fogság, a fáradságos út Perzsiába, néma, de mégis jelentőségteljes üldögélések a szent tűz körül Zarathusztra papjaival, titkos éjszakai beszélgetések Mahavírával, a jóságos bráhmanával, egy perzsa varázsfa tövében. Ezek a helyek és események mind ott kavarogtak a fejében, meg az a mérhetetlen tudás, amit utazása során összegyűjtött, az istenekről szóló tudománynak számtalan változata, a feltámadó Ozirisz, a leleményes Thot, az Örök Törvény: a Szanátana Dharma, a három összetartozó, Visnu, Siva és Brahma, az örökkévaló, teremtő Ahura Mazda, akiknek elfolyó lényegét, mint egy tengeri szivacs szívta magába. A tenger háborgása csak jobban kihangsúlyozta ennek a sokféle ismeretnek a jellegét; egyre-másra jöttek feléje a hullámok, felszívták magukat a mélyből, az ismeretlenből, kiemelkedtek, felmagasodtak, egymásra támaszkodva, egymást megtartva, egymást hajtva gördültek előre, mintha egy ismeretlen erő próbálná a lába elé hordani a világ összes kincsét, amit mégsem lehetett átvenni, elraktározni, mert még megcsillantak, felszikráztak a hullámok a tenger felett tündöklő napfényben, ahhoz, hogy aláhanyatlódjanak, végleg szétporladjanak a hajóorr ékjén.
Egy álom nem hagyta most nyugodni, nem engedte belefeledkezni a múltját újra eléje feszítő látványba. Az egyszervolt szentsége nem tudott elérni hozzá, mert – érezte – az álom vizén valami ősibb próbált eléje sodródni, mintha az önmagát tízezer formába szétszóró mély szólalt volna meg a fejében, öltött volna valamilyen kezdetleges, elemi alakot, amit innen már ő kell átvezessen, és egy nagyobb, tágabb, érthetőbb foglalatba belehelyezzen. Álmában egy sötét, nedves, iszamós helyen járt, a sötétségből és a ned­vességből egy szörnyű, kígyószerű alak bukkant elő, amelynek hosszúkás testét pikkelyek borították, a pikkelyeken nyitott, semmibe meredő szemekkel. Majd megjelent a tűz. S míg a föld és a víz egymással összekeveredve maradt, a tűz felcsapott az ég felé, felfelé szállt, és ahol utat tört magának, nyomában megjelent a levegő, és létrejött a fény. Ott remegett, vibrált a törékeny, majd egyre jobban felerősödő fénycsóva a semmi közepén, ahhoz, hogy ebből a mozgásból előbukkanjon, alakot öltsön a szent szó, amelynek érthetetlen harsogása, dörgedelmessége meg is törte álmát. Verejtékezve ébredt, csak a víz locsogása fogadta, amint neki-nekicsapódott az éjszakára egy öbölben meghúzódó, veszteglő hajótestnek.
Az elején érteni szerette volna az álmot. De hamar rájött, hogy ebben az álomban több van az istenek által rábízott üzenetnél, nem a jövőről lecsúszó fátyol mögül kandikál ki a megszülető, elhelyezhetetlen iszonyat, ezek a kezdetleges formák, mozgások sokkal inkább az eddig összegyűjtött tudásának rejtett erővonalait adják ki, az alakulás lehetséges irányultságait, amelyek itt, ebben az álomban mégis befejezetlenül, minden cél nélkül szóródnak szét a semmibe. Ugyanaz az elégedetlenség fogta el, amit minden egyes alkalom után érzett, ahogy végighallgatta a világ legrejtettebb titkaiba beavatott mestereit. Mindig volt valami megigéző, elkápráztató tanításaikban, ahogy általuk formát nyert a formátlan, a beláthatatlan távlatok elérhetővé, megfoghatókká váltak, de mint a marokban összeszorított homok, ki is peregtek az ujjak közül. Nem tudott belenyugodni abba, hogy ezek a tanítások mennyire lebecsülik a szeme előtt alakuló, sokszor szen­vedő, máskor örömben fürdőző világot. Meg volt győződve, az igazi tudás ebből a világból kell előálljon, ha meg is haladja azt, nem tagadhatja, hanem mint egy gyönyörű, íves kagyló egyetlen ékét, a sápadtan vibráló gyémántot, kell lágy húsába magába fogadnia. Megigézte az álmában megszülető fény képe, a benne rejtező felfoghatatlan erő, ami belesöpört a lent kavargó sötétségbe és nedvességbe. De érezte, hiába ültet egy istenséget a fény születésének oltárára, attól ez a születés vak lesz, nem lesz, ami egybetartsa, ami tovább táplálja, ezért elapad a fény, kialszik, felszívja egy nála hatalmasabb erő, az éjszaka negatív sugárzása.
Közben a hajó egyre közelebb került Szamosz partjaihoz, besiklott az Ampelosz alatt nyíló egyik öbölbe, és az elsimuló hullámok hátán beérkezett a kikötőbe. Már alkonyodott. A sziget legtündöklőbb pompájában készült visszafogadni a hosszú útról megtért fiát. Mintha az esti fényben megnyúló otthonos vonalaival újra el akarná őt csábítani. A nappali hő­ségben remegő épületek ilyenkor nyerik el leginkább elhordozó formáikat, amelyeket természetes módon egészítenek ki a sziget domborzatának elringató körvonalai, s mindezt a tenger végtelenje fogja egybe. Az alkonyi fény már nem akar lehántani semmit ezekről a formákról, ez nem az igazság fénye, hanem a befejezésé, a megérkezésé. Az álmában előtörő elemi küzdelem azonban nem hagyta belefeledkezni az alkonyi fényjátékba. Ez a szétterülő, befogadó ölelés egy neki állított csapdának tűnt, amelynek szorításából minél hamarabb ki kell szabadulni. Mintha megint, mint fiatalkorában, az apja műhelye mellett álló hatalmas olajfát nézte volna merően, amelynek a sziget lankásabb oldalán csoportosuló társaiból, azoknak tartós fájából, különlegesebbnél különlegesebb dísztárgyakat faragott a szigorú apa. Ez a fa azonban érinthetetlen volt, törzse mint egy furcsa, megfejthetetlen szoborszerű képződmény, rücskösen, csomósan csavarodott felfelé, mint egy szétzúzott, torz kéz nyúlt alá a sűrű, tömött lombkoronának, amelynek viaszosan meg-megvillanó levelei a békességet és a megnyugvást kellett volna hintsék az udvar porára. Ismerte a fa történeteit. Tudta, hogy az első olajfát az igazságos, bölcs Pallasz Athéné ajándékozta a távoli athéniaknak. Hallott Létó történetéről, aki hosszú menekülés után, Délosz szigetén egy olajfa tövében találta meg a békességet, hogy megszülje Apollót, a világosság istenét. Azonban nem ezek a történetek voltak, amelyek megigézték őt a fa látványában. Minél többet időzött el a fa előtt, annál inkább vált bizonyossággá az a felkavaró érzés, hogy amit itt néz, azt nem látja. A fa megvonta tőle magát, mégis mint egy alkonyi lobogás, ott táncolt a szeme előtt, kibújt minden rögzítés alól, csak a körülrajzolhatatlan koronáját kínálta fel a tekintetnek. A levelei, mint apró forgantyúk, szűrték, oldották az egy tömbben alázuhogó nyári hőséget. Mintha a fa mélyén egy ismeretlen szerkezet kezdett volna működésbe, aminek lassú hajladozását, ringatózását nem volt, ami tagolja. Már akkor érezte, hogy kellene legyen valami a térben, ami a lombokból születő szabad áramlást felfogja, tovább bontakoztatja, és nem hagyja beleveszni a levegő óceánjába. De hiába kutatott, keresett, nem találta ezt a közvetítő-, szállítóeszközt, azt a rejtelmes matériát, ami úgy tudja korlátlanul átvenni, magába oldani a szertefutó mozgást, hogy közben nem fagyasztja be valami élettelenbe. Ilyenkor felnézett az égre, de ott csak Boreász űzte, hajtotta maga előtt a kövér fellegeket.
Ez indította el útjára, a fa felől érkező szólítás, amit később átvett és felhangosított az Ampelosz karéjának vibráló vonala, ahogy a belátható határán egymásnak feszül az ég a tenger lecsorgó vizeivel, meg az a számtalan égrepattant, az éjszaka takarását átégető tűzszilánk, amelyek egy ör­vénylő mélységbe rántották össze a sötét égbolt tágasságát. És most, amikor visszatért hosszú utazásaiból, csüggedten kellett észrevennie, hiába az a rengeteg beutazott stadionnyi táv, a világ megannyi bölcsessége, amit magába szívott, mintha nem történt volna semmi, megint a régi, öreg olajfa előtt áll, gyermeteg, időtlen félelemmel. Tíz év és egy álom – a reménytelenség húzta lefelé elnehezedő szívét. Ahogy lelépett a rakpart fövényére, úgy érezte, mintha imbolygó lábakkal a múlt óceánja fölött lépkedne tovább; hiába ért haza, útja még nem fejeződött be.
Már besötétedett, gyorsan szállást kellett keresnie. Késő volt ahhoz, hogy elinduljon a sziget belseje felé, ahol a családi ház állt, ezért a kikötőtől nem messze fekvő hatalmas kovácsműhely kapuján kopogtatott be, bízva a görög vendégszeretet szent kötelességében. Nem kellett csalódnia, a tagbaszakadt kovácsmester szívélyesen fogadta, megágyazott neki a ko­vácsműhely verandáján, amelyet egy olajfa behajló ága tett hűvösebbé. De már nem tudott belegondolni ebbe a véletlen egybeesésbe, az álom örvénye húzta is lefelé, ő pedig, mint mindig, anélkül adta át magát ennek az utazásnak, hogy tudhatta volna, hol fog a felszínre bukkanni.
Hangok ébresztették. Hangosak voltak, ércesek, de mégsem volt bennük semmi zavaró. Jobb oldaláról, a műhely mélyéről érkeztek, a kőből rakott fal túlsó feléről, amit, pontosan a feje fölött, egy ablak nyílása tett átjárhatóvá. Tisztán szóltak a hangok, a fül számára kellemesen, így nem volt, amiért kinyitnia a szemeit, tovább feküdt és hagyta a hangokat beáramlani tudata mélyebb rétegeibe. Már az elején észrevette, hogy négy kü­lönböző hangot hall, amelyek az elején minden rendszer nélkül követték egymást. De lassan-lassan, mintha egy láthatatlan vezérlet próbálná meg irányítani őket, a hangok elkezdtek egymáshoz igazodni, elkezdték egymást követni, úgy, hogy először a legmélyebb szólalt meg, majd azt követte három, egymáshoz képest emelkedő hang, mindez kétszer, mindannyiszor emelkedő sorrendben, hívogatóan, csalogatóan, ahhoz, hogy harmadszorra a négy hang egyszerre csendüljön fel, egy különös, fület gyönyörködtető összhangzatba kapcsolódva. Ezután egy rövid szünet következett, majd kezdődött elölről minden, megint kezdtek emelkedni a hangok, egy, ket­tő, három, négy, majd megint, egy, kettő, három, négy, ahhoz, hogy a végén a négy hang egymásba kapaszkodva, egymásra préselődve keményen, fémesen zengjen-bongjon, a testet megremegtetve kicsengjen, betöltve azt az ürességet, amit évtizedek óta magában hordott.
Az olajfa lombján átszűrődő reggeli fény villódzása már szúrta a szemhéjait, de ő nem merte kinyitni őket. Félt, hogy odalesz a varázs, félt, hogy ha felnyitja a szemeit, és megint eléje tárul az általa annyira szeretett világ, nem lesz, ami átvegye a hangokat, nem lesz, ami magában tartsa és továbbadja, azok pedig elhalkulnak, kioltódnak, felszívódnak a magára hagyatott dolgok kötelékeinek réseiben. Kíváncsisága azonban erősebbnek bizonyult a félelménél, felnyitotta szemeit, a fal kiugró bütykeibe kapaszkodva felhúzta magát az ablakig, és a reggeli erős fénytől elvakítva, hunyorogva betekintett.
Az elején szinte semmit sem látott. Csak a kinti villódzás folytatódott odabent is, szikrák csapódtak felfelé, tűz lángolt, s a tűz körül a homályban mozgó alakok hajladoztak. A hatalmas helyiség egyetlen fényforrása az ablakkal átellenben elhelyezkedő, fémkerettel megerősített, kitárt faajtó volt, s ahogy a szeme jobban hozzászokott a barlangi homályhoz, mindent az ajtón beömlő fény által keretezve észlelt. Mintha a fény belsejében összegyűlt sötétség jött volna mozgásba, annak hajladozása ért volna össze a tűzzel, ezek a gigászi erők pedig egymással érintkezve remegésbe jöttek, forrongani kezdtek, hogy megszüljék, világra segítsék azt, ami annyira le­nyűgözte őt, ami szinte velőig hatolóan átjárta, újraformázta a Hangot.
Négy bőrkötényes kovácssegéd dolgozott a műhelyben. Derékmagasságig érő üllőiken izzásig hevített vaslemezeket püföltek hosszú nyelű kalapácsaikkal, a műhely mélyén boltozódó hatalmas kemencében pedig tűz pattogott. Megfeszítetten folyt a munka, a kalapácsütések nyomán pajzsok, kardok formálódtak. De nemcsak a munka volt, ami lenyűgözte a tekintetet, nem az elemek közelében való tartózkodás, az érintkezés a születést elősegítő erőkkel. Mert jól látszott, az együttdolgozást valamilyen más erő is megszállta, ami nem hagyta érintetlenül a műhelybeli mozdulatokat. A műhelyben nem négy, saját útját járó erő fejtette ki tevékenységét, nem összevissza kalimpáltak a kalapácsok, valami egymáshoz igazította őket, mert egyszer az egyik kalapács csapódott rá a vaslemezre, utána a második, egy, kettő, három, négy, majd megint, egy, kettő, három, négy, hangok emelkedtek a magasba, ahhoz, hogy legutoljára a négy kalapács egyszerre zúduljon alá, felszabadítva azt a gyönyörű, csontig hatoló hangzatot. Mintha egy láthatatlan, fémes ölelés karjaiban találta volna magát, amely belülről is átjárta, nyílegyenesen beléhatolt, négyfelé robbant, de nem szakadt szét, nem esett darabjaira, hanem, mintha a részek egymás emlékeiből is táplálkoztak volna, együttesen terjedt ki, kitöltötte őt valami fehér erővel, aminek lecsengése egyfajta balzsamos zsongást hagyott maga után. A kalapálás konokságát valamilyen érzékelhető derű fogta át. A kormos, izzadt arcok maszkja mögül kivilágló szemek hiába meredtek merően a vaslemezekre, a tekintetek néha össze-összevillantak, de nem akarták kontrollálni, csak tudomásul vették, pajkosan jelezték egymásnak az együvé tartozást.
„Innen jön a Hang, ebből a világból” – roskadt vissza a fal mellé, az olajfa árnyékába, s megint lehunyta szemeit. Mit látott, mi bűvölte el annyira? – kérdezgette magát. Tudta, hogy az elemi dolgoknál, a tűznél, a víznél, a levegőnél, a földnél valami alapvetőbbel találkozott, olyasvalamivel, ami nélkül a világ dolgai, mint gördülő kövek, csak ide-oda gurulnak. Ez az összetartó erő a kovácsműhely mélyén mégis ezekkel a dolgokkal összefonódva mutatkozott meg neki. Olyan a hang, mint a mozgás – értette meg hirtelen. Láthatatlan, és mégis van. Egy tárgyat lehet érzékelni, mert látom, tudom azt, ami egy bizonyos helyen van, amit oda tudok kötni valamihez. De vajon mit látunk, amikor a mozgást nézzük, a változást? – kérdezett tovább. Mert akkor is ott van a tárgy, de még van vele valami, ami sokkal fontosabb, sokkal lényegesebb nála, ami láthatatlan. Vajon nem minden mozgás hang is? Már tudta, hogy a kovácsműhelyben érzékelt összhangzat nem véletlenül, esetlenül állt elő. Ott van a világban, csak a világ érzékeny pontjait kell megfelelő rendben megérinteni, hogy megint felcsendüljön. Mintha egy különös szédület futott volna végig rajta, a szépségnek érzékelte a testies, észbontó megnyilvánulását. Valaha az öröm illata lehetett, amit most szívott be a jelenben; minden hanggá változott körülötte, mindenből jel lett.
„A világ a hangok cselekvése és szenvedése.”
Becsukódott szeme alatt megint látta álmát az előtte táguló végtelen térben. Csak most jött rá, mi volt a leginkább zavaró benne. Az, hogy hangtalan volt. Az ütemes, összecsengő hangok most egy különös dimenziót illesztettek a létrejövés zárt képeihez. A dolgokból felszakadó hang gondolata nem hagyta érinthetetlenül a sötétséget és a nedvességet, az ég felé felcsapó tüzet, a nyomában megszülető levegőt és fényt. Érezte, a keletkezésnek ez a folyosója nem bírja elhordani a világ mélyén megszülető hangot, a hangnak nem lehet megálljt parancsolni, az elképzelhetőig kell eljutni a hang által, azt kell mozgásba hozni, hogy mindent be tudjon fogni. De mi bírja el a legnagyobb, legtávolabbi hangot?
Fiatalkorában gyakran sétált ki a sziget egyik sarkába, oda, ahol az Ampelosz a tengerig ereszkedett, lankáin olajfacserjékkel. Egy furcsa kiszögellés kezdődött onnan, mintha a tenger fölé ívelő híd valamikori kezdeménye felejtődött volna ott, aminek ha kiállt a végébe, a tenger teljesen magába zárta, úgy tudott körbe fordulni, hogy szinte mindenütt csak vizet látott. Ez a körbefordulás a horizont éles vonalával szembesítette, oda futott össze a tenger vad háborgása az ég felhőinek vonulásával. Egy kardéles vonal választotta el ezt a két egymásban tükröződő dimenziót, ami ugyanakkor egy óriási kör legkülsőbb vonalát is jelentette, amin – megfordulva tengelye körül – szemével végig tudott siklani. Sokáig nyomasztotta ez a vonal. Egy börtön külső falának érzékelte, ami nem engedi tekintetét az űrbe kirohanni, hogy részese lehessen – amit gyakran maga elé képzelt – a csillagközi csodáknak. De később megértette, szükség van erre a körbepántolódó vonalra, ez óvja tekintetét, úgy juttatja el a világ legszélső pontjaiig, hogy közben megtartja a tág formák birodalmában. Tudta, tekintetével nekifeszülve ennek a körvonalnak a végtelen belső pontján áll, és e nélkül a védő, oltalmazó vonal nélkül a végtelen hátborzongató ereje őt egyszerű­en elsöpörné, megsemmisítené.
Az elképzelhető határán most ilyen hatalmas kerekeket észlelt. Nem egyet, hanem végtelen sokat, amint egymásba kapaszkodva, egymásba foglalódva, az ég megannyi csillagát magukhoz rántva forogtak egyenletesen. Érezte, ez az a mozgás, amire rábízhatja a világ mélyén megszülető hangot, ami elbírja, elhordozza, kitartja azt. Még mindig lecsukva tartotta a szemét, arcán az olajfa lombján átszűrődő fény játszott. És egyszer csak, mintha valahol a hegy mögött ezer kürtöt fújtak volna meg, felbúgott az ősi hang. Kilengtek, forogtak a hatalmas kerekek, suhogtak az égi sarlók, magukhoz vontak mindent, a szigetet, a tengert, a távoli kontinenseket, a napfelkeltéket, az elringó mezőket, a hegyek csipkézetét, de nemcsak a nagyot, hanem a kicsit is, egy macska ruganyos lépteit, egy amfora görbületét, míg legutoljára a szülői ház udvarán álló ezeréves, ringatózó olajfát.
Megrendülten állt fel. A külső áradás még fogságban tartotta, de érezte, feladata van. Felállt a fal mellől, szétnézett a sziget fölé, amely fölé a nap éles, de átlátható korongja úszott. Közel érezte magához a reggeli frissességet, ruganyos léptekkel elindult, csendben csukta be a kovácsműhely kapuját, úgy állt rá a sziget belsejébe vezető útra, hogy vissza se nézett. Tudta, hogy ami előtte kavargott, alakult, ami egy égi folyó áradásaként öntötte el őt, azt tovább kell adnia, el kell mondania azoknak, akiknek van szeme és füle hozzá. De nem szemtől szembe, hanem egy paraván mögül, megbízva hangja erejében.
Az út fölött kavargó por hamar betemette lépteinek nyomát.
Évek múltán, már jóval halála után, tanítványai azt kezdték terjeszteni, ekkor mosolygott életében másodjára Püthagorasz.

*

Szűk volt neki ez a vidéki város. A fővárosból érkezett ide, ott fejezte be tanulmányait, különben is, élete kezdetben váltások sorozatából állt, amelyek során mindig városból városba vándorolt, mindegyikben elidőzött négy-öt évet, míg lezárt egy ciklust az életéből. Aztán, amikor már nem lehetett továbbtanulni, ebben a városban állapodott meg, ide rendezkedett be, a negyedikbe az élete során, amelyik, ahogy hosszú évek után kiderült, az utolsónak bizonyult.
Szerette a városait. Amikor tehette, mindig elidőzött bennük, mindegyik az emlékek tolakodó sokaságának más és más láncolatát indította el benne. Ezeket később kimunkálta magában, az emlékezésre érdemes történések sorozatát rakta össze, amelyekre mindig gondolni akart, belemélyedni, vitetni, úsztatni magát velük, otthon, a munka szüneteiben, a bevásárlás során, séta közben, de leginkább magukban a városokban, ahová gyakran elutazott, „az emlékezés terei”-re, ahogy nevezni szerette őket. Kellettek neki ezek az emlékek, amelyek csak fenntartással nevezhetők emlékeknek, hiszen ritkán érték el a lekerekítettségnek azt a fokát, ami után már be lehetett őket illeszteni egy történetbe. Az ő emlékei ennél sokkal elevenebbek voltak, nyílt sebekként tátongtak az idő egyre durvább állagában. Rájuk gondolva nem élete történetét élte újra, ezek az emlékek, mint megannyi örvény, visszahúzták őt egy olyan állapotba, ahol életének valamikori alakulása zajlott, amely így mintha megint visszanyerte volna kezdeti mélységét, nyitottságát, szabadságát. Ha átutazott egyik városán, ritkán volt ideje, hogy eljusson minden olyan helyre, ahol ezek az emlékek igazi forráspontjuk közelébe kerülhettek. Ezért minden városból kiválasztott néhány helyet, azokat, amelyeket a legjelentősebbnek vélt, a „kitüntetett helyeket”, ahogy ő nevezte, és minden egyes alkalommal végigment ezeken a helyeken, megfelelő rendben megérintette a város legérzékenyebb pontjait, és várta keserűen, várta sóvárogva, várta örömben fürdőzve, hogy felfakadjon benne a kezdeti földindulás.
Ebben a városban nem tudott emlékezni. Nemcsak a kezdeti évek során, hanem tíz év, húsz év távlatából sem. De nem azért, mintha nem lettek volna emlékei, akadtak bőven, hiszen itt talált munkára, itt házasodott meg, születtek meg gyerekei, hanem valahogy nem volt miért emlékeznie rájuk, nem volt, amiért hozzájuk meneküljön, bennük felfrissüljön, megújuljon. Mintha egy örökös jelenben élt volna, aminek kimért percegése nem engedte visszahajolni a múlt tükre fölé, ahogy a jövő irányában sem hagyta előreszaladni, hanem sejtetően, botladozva elindította egy szabadon hagyott irányultság felé, aminek kezdetben még nevet sem tudott adni.
Történelemtanár volt a város egyik líceumában. „Szeretek az árnyak birodalmában kóborolni” – szokta mondogatni, amikor a munkájáról kérdezgették, leginkább az iskola melletti csehóban, ahová gyakran betért, kedvenc itala, egy pohárka meggypálinka mellé üldögélni. Ez a mondat azonban csak eredendő idegenségét takarta, a gyerekkori önmagára eszmélést kö­vető eltávolodását mindentől, ami befogadhatta, elhordozhatta, védelmezhette volna, aminek következtében magára is, mint egy magányos, sápadt árnyra tudott gondolni, egy lakatlan bolygóra az éjszaka túlsó oldaláról, egészen addig, amíg ráakadt társaira, a történelem megannyi hősére, bajnokára, vesztesére; ő így mondta, „az idő áldozataira”. Áldozatoknak látta a történelem nagy alakjait, és nemcsak a veszteseket, hanem a győzteseket is, akikről ugyanis mindig kiderült, csak későbbi vesztesei egy olyan erőnek, amely mindent és mindenkit maga alá tud gyűrni. Így is tudott mesélni róluk, mint áldozatokról, ott az iskola melletti csehóban, meggypálinkáját szopogatva, még a győzelmeiket is úgy mondta fel, mint egy lehetetlen küzdelem tanúbizonyságait, amelynek során ezek a győztesek és vesztesek megpróbálták felvenni a harcot az idő iszamós, lehúzó erőivel, megpróbáltak ezekkel az erőkkel szemben araszolni, előbbre vitetni magukat, kitépni magukat a mindenütt tekergőző léggyökerek szorításából, ahhoz, hogy ennek a harcnak a végén, a vélt, a tankönyvek által oly szívesen hirdetett győzelmek tetőfokán, csak egy hatalmas, mélységes szakadékra tudjanak rálátni, abba belezuhanni.
Amióta itt lakott ebben a városban, ezek az árnyak mintha megnagyobbodtak volna. Nem elég, hogy kiszabadultak a tankönyvek lapjairól, az osztálytermek falai közül, lassan mindenhol róluk beszélt, nemcsak a korcsmában, hanem bevásárlás során is, vagy a parkban, séta közben, szóba elegyedve a járókelőkkel. Gyakran azon kapta magát, hogy már kora reggel, munkába menet is maga elé motyog, beszél valakihez, legyen a legendák ködében bolyongó Püthagorasz, aki először próbálta meg az emberi társadalmat a természet rendjével szemben a szellem rendjére építeni, legyen az Caligula, Napóleon vagy az a titokzatos Liu Ying, a Han-dinasztia utolsó uralkodója, Krisztus születésének kortár