Fákat látott. Tölgyfák. Quercus robur, villant eszébe. Erős, magas törzsű, karéjos levelű, barkavirágzatú, makktermésű fa. Botanikus volt annak idején. Mielőtt belevágott volna.

A szembeáramló levegő hűvös volt, de nem kellemetlen. Tenyerébe vette arcomat a szél. Vajon milyen lehet? Azt tudta, hogy milyen volt. Keskeny, csontos. Penge, így csúfolták a gimnáziumban. Titokban büszke volt a névre. De azóta… Jobb hüvelyk- és mutatóujjával alulról ollóba fogta az állát. Az ujjak sima bőrt tapintottak. Alatta pedig valami keményet. Mint az acél. Ez az. Penge.

Jobb oldalt egy ház bukkant fel. Egyszerű léckerítés, félig nyitott kapu, tyúkok az udvarban. Ismerős volt, útra néző ablakaiban a piros csíkos függönyökkel. És a párkányon álló muskátlik.

Pelargonium. A muskátli pinceszagából írta doktori disszertációját. A mirigyszőrökben illóolajok termelődnek, melyek fő komponensei a monoterpén geraniol és citronellol. Ezek adják a növény jellegzetes, sokak számára oly ismerős illatát.

És mégsem volt ismerős. Valahogy megváltozott. Mint a cél. Eltorzult. Vagy ő emelkedett ki belőle, vagy a környezet. Valamikor – azt is gondolhattam volna, hogy hol volt, hol nem volt –, gyerekkorában, amikor az udvaron ő volt Winettou…

Na, öregem, álljunk csak meg egy pillanatra. Felnevetett. A szája körüli izmok elkezdtek összehúzódni, recsegve-ropogva, hogy a meg sem jósolható jövő valamelyik pillanatában elérjék azt az állapotot, amit a köznyelv nevetésként ismer. Hogy a szólás hatalma meg a helyzeté, így, egymásnak feszül.

Szóval, apafej, mikor is voltál te Winettou? Érezte, hogy elpirul, mint mindig, ha rajtakapták valami csínytevésen. Vagy csínybeszéden, ahogy később, sokkal később Júlia szokta volt mondani. Incsu Csunna voltál, világos? Mert ez jutott neked. Csak! Szájdkik, tanulta később angolból. Ez voltál, apafej, mellékszál, se több, se kevesebb.

A csíkos függönyös, muskátlis ház nem akart elmaradni. Vele futott. Visszapörgette a gondolatokat. Tehát: gyerekkoromban, amikor én voltam Incsu Csunna… Később, Penge-koromban, javult a valutám, akkor Csingacsguk lettem, ami vitathatatlanul jobb volt, mint Incsu Csunna, vagy például Unkasz, hiszen ő meghalt, Maguáról nem is beszélve. Arra külön ügyelt, hogy a nevet el ne írják, mint a könyvben. Hogy ne legyen belőlem Csingaguk. Mert az ki tudja, mit jelent.

A levegő két lépés alatt tódult be tüdejébe, kettő alatt ki. Futás közben az orrodon lélegezz be, ki pedig a szádon, mondta Kóréh, a tornatanár. Köpni pedig, fiam, ilyenkor nem szégyen. Köpött egyet. Sohasem tudott hegyeset köpni. Irigyelte is ezért a konesszőröket. A köpet szétterült, majd megállt a levegőben.

In mid air, ahogy az angol ezt a lebegést olyan gyönyörűen leírja. És lefordíthatatlanul. Ég és föld között. De ez már költészet. Az eredeti szikár, klasszikus pontosságától oly messze áll. Mint ég és föld. A nevetőizmok újabb rándulása.

Apafej, látod, ezért jutott neked csak Incsu Csunna. Mert képtelen vagy rendezni a gondolataidat. Ömlenek, bolond likból bolond szél. Így futni sem lehet. Hosszú távon pláne nem. Zatopek is csak látszatra szaladt úgy, ahogy. Odabent minden a helyén volt, mint a gyémánt szerkezete. Szénatomok, persze. De a kötésekben van a lényeg.

Tehát, vissza az első indiánkorba. Incsu Csunna idején láttam egy tévéadást. Egy tudós a fénysebesség és az idő kapcsolatáról mesélt. Nem tudtam, mi az a fénysebesség, egy indiánnak erre nincs szüksége, az időről pedig annyi fogalmam volt, hogy fontos, különösen vadászat idején. Az azonban magával ragadott, ahogy a képen megjelent a tudós meséje.

Hogyaszongya, adott két út. Az egyiken egy biciklista halad, a másikon egy szekér. A két út találkozik. A kereszteződésben a biciklista nekimegy a szekérnek, mert nem veszi észre. Na, ha a szekér a fény sebességével közlekedne, akkor a biciklista a levegővel ütközne, pontosabban a szekér hűlt helyével.

És akkor itt van ez a két biciklista. Szembejönnek vele, a másik sávon. Ki tudja, mióta? Jobbjuk elindult egymás felé. Ki tudja, mikor? Ő talán még neki se vágott. Hosszú az út a pohártól a szájig. Mi minden belefér egy döntésbe. Vagy egy döntésnyi közbe. Hohó, már megint filozofálsz.

Érezte, hogy lábaiból szökik a levegő. Szivárgó légballon. Jóval elindulása előtt, amikor még Incsu Csunna se volt, azzal szórakozott, hogy az első emeleti gangon állva felfújt egy luftballont, majd kiengedte kezéből. A szökő levegő végighajkurászta az egyre löttyedő tömlőt esetleges útvonalán, hogy aztán váratlanul elárulja, veszni hagyja.

Na igen, ez a végső… Nem, nem végső. Inkább egyetlen helyes megoldás. Lehet persze lazsálni, mint a hosszú távokon általában. Vagy összehozni a megfeszülést és a lazítást egy közös gyújtópontba, mint a rövidtáv rajtjakor. De ezek nem helyes megoldások. Marad a megfeszülés. Mindent egy lapra tenni. Elvetni a kockát. Behozni, vagy örökre elveszteni.

Mielőtt megtette volna az első lépést, mindent apróra kidolgozott. Akkor még ott volt Júlia. Behozom a teknőst, bizonygatta. És behozta. Kis ékszerteknős volt, alig pár hónapos, ahogy a boltban mondták. Elrejtette a gangon álló ládában. Hogy egyszer csak behozhassa. Csínybeszéd, mondta Júlia nevetve, mint ilyenkor mindig. Aztán táncoltak. Mire is?

Ez volt a nagy változó. Pontosan emlékezni, pontosan mérni. A mérhetetlent is. Mert valóban be akarta hozni a teknőst. Akkor már Júlia elmaradt valamelyik sarkon, egy hosszú, meddő vita alá temetve.

Elképzelhető, hogy már akkor nekivágott a futamnak? Akkor? Mikor?

A muskátlik, csíkos függönyök, biciklisták, indiánok váratlanul elmaradtak mögötte. Csak az maradt, ami pontosan lemérhető. A távolság. Kilométerek, centik, araszok, lábak. Egy láb 30,48 centi. Egyszer Júlia lemérte a lábam. 24 centi volt. Első Henrik király nagyobb lábon élt, nevettek. Persze, csaltak az ángliusok. Csizmában mérték le a királyi lábat. De ugyan ki venné le a csizmáját, amikor ki akarja mérni a kedvenc alattvaló sírhelyét, kérdezte Júlia nevetve.

Tehát, mi az, ami pontosan lemérhető? Első Henrik király lába? Egy döntésnyi köz? A valóban utolsó mohikán nevének hossza? Az az első pillanat, amire emlékezni lehet? Igen, talán ez.

Amikor Indiában voltam, mesélte egyszer Júliának szeretkezés után, vagy előtt (közben biztos nem), el akartam menni Khajurahóba, az erotikus templomokhoz. Egy utazási iroda alkalmazottja 200 kilométerben jelölte meg a távot. Egy másikban 850 kilométerre esküdtek. A kereszteződésben álló rendőr 400 kilométert mondott. És így tovább. Nincs érzékük a mérhetőséghez, nyugtázta Júlia. Soha nem jutottam el a templomokhoz. Pedig ott voltak, talán az első sarok mögött. És én folyton feléjük tartottam.

Ugyanez a helyzet a teknőssel. Azzal az ékszerteknőssel, aki azóta szépen megnőtt, gyémántkemény páncélja szikrázott a napfényben, csupa tökéletesen kapcsolt szénatom, és ott halad valahol előtte, e=mc2-nél jóval kevesebbel. Ő pedig el fogja érni azt az A pontot, ahol a teknős valamivel korábban járt, de hol lesz már akkor a célpont. És a futam során meg fogja közelíteni, a végtelenségig meg, csak éppen az a bizonyos pont, az a pillanat marad behozhatatlanul, a gangon álló ládában, ahonnan pontosan lemérheti. A pont, ahonnan behozható az egész.

Fákat látott. Tölgyfák. Quercus robur, villant eszébe. Erős, magas törzsű, karéjos levelű, barkavirágzatú, makktermésű fa. Botanikus volt annak idején. Mielőtt belevágott volna.