Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellért-legenda. Budapest, 2005,
Magvető Könyvkiadó

Ha a történetből készült filmet néznénk, akkor az elején nagyjából ugyanazt a jelenetet látnánk, mint A rózsa neve című filmben: Sean Connery megérkezik, hogy kinyomozzon valamit. Itt azt kell kinyomoznia, méghozzá Velencében (ami mellesleg igen festői, filmen jól mutató helyszín volna), hogy miféle származása van a vértanúhalált halt Gellért püspöknek, akit László király szeretne szentté avatni. Gellértet a pogányok ölték meg, a gyilkosság még friss, maga a nyomozó is pogány volt ifjúkorában, amikor nem Anasztáznak hívták, hanem Sebének, mint ahogy Szent István is Vazul volt pogányként… Persze, ezt a nyomozót valószínűleg valaki másnak kéne eljátszania, kevésbé daliás férfinak.

„Leeresztette a szemhéját, és gyorsan belemenekült az imádságba. Mit hihetnek ezek a tanulatlan hajósok rólam, gondolta, ahogy lebocsátott szemhéján, mint egy finom, vékony hártyán át figyelte az utasokat, a kosarakat és ládákat, a napfelkeltét, hiszen vele szemben az Ég olyan óvatosan kémlelte Zárát, ahogy Sebe a világot, immár hetvenöt éve.” Nyomozni kezd, és megtudja, hogy Gellért püspök, akkor még persze nem püspök, hanem fiatal velencei szerzetes harmadmagával indult útnak Magyarország felé. De végül melyikből lett püspök a nyomon követhető három ifjú közül? 

Krimi, mondjuk így, posztmodern kultúrkrimi. Vagy nevezzük eruditív metakriminek. Sodró lendület, miközben széles sávban kapunk bevilágítást a szerző erudíciójába. A könyvtár, ha nem is konkrét helyszínként, állandóan jelen van a szerzői szubjektum tartózkodási helyeként, ihletőjeként, viszonyítási pontjaként. Ugyanakkor a regény lendülete, szórakoztató jellege, olvasmányossága sok-sok pikareszk regényre emlékezteti az olvasót. Oldottabb, mint A rózsa neve, műfajilag sem regény, inkább kisregény. A Pestis című Owen-regényre (a Koinónia Kiadónál jelent meg, Csuhai István fordításában) jobban emlékeztet ilyen szempontból.

A nyomozás két fő irányba mutat. Van egy külső szál, és mondhatni egy belső, lélektani is. Anasztáz belülről igyekszik megérteni Gellértet, a kapott értesüléseket állandóan összeveti Gellért belső motivációjával: vajon vele történt-e meg, ami megtörtént. Egyezik-e az ő történetével az, ami történt? Ahogy a valódi krimikből ismert nyomozók dolgoznak, ő is apró darabokból rakja ki a képet, ami persze az írás analógiája is. „A mozaikok, a sok-sok kövecske, gondolta, világossá teszik, hogy amikor nézünk vagy látunk, az elménk is figyel, nem csak a szemünk.” És kettős olyan értelemben is a nyomozás, hogy a velencei szálon kívül van egy magyarországi szála is a történetnek. Magyarország és a magyar nyelv vissza-visszatérő témája Anasztáz elmélkedéseinek. Állandóan összehasonlít, nyelveket és országokat. És végül arra jut, hogy a magyar nyelv elszigeteltsége erény, amennyiben az ember makulátlanul akar latinul megtanulni, hogy eljusson a szentekhez, hogy eljusson az imáiban áhított világához.

Az elmélkedések azonban nem nyomják el a pikareszk vonulatot, a krimit, a színeket sem tompítják. Bánki Éva korábbi regénye, az Esőváros ilyen szempontból nehézkesebb volt, nehezebben lehetett szabadon kószálni benne, kötötte az olvasóját, nem eresztette el. Az Aranyhímzés lazább, és bár terjedelmében rövidebb, történetében mégis tágabb tud lenni. Anasztáz-Sebe alakja pedig egy másik irányban tágítja a történetet, másfajta (belső) dimenziót kölcsönözve neki. Fontos lelki indíttatása neki, hogy annak idején Gellért maga mellé vette, nem csupán felnevelte, hanem lényegében megmentette az életét is.

Tematikájában is változatos: sokféle szociális réteg megjelenik, sokféle tevékenységi kör. A nyomozónak számolnia kell a politika húzásaival is, otthonosan kell mozognia a velencei érdekek között, és persze László király igényeit is figyelembe kell vennie. Így tehát amikor megszületik a legenda, a Gellért-legenda, akkor egy sokféle igénynek megfelelő konstrukciót kapunk, egy nyomozói feltételezést, amely persze úgy hallgatja el az igazságot, hogy nem is ismeri. De Anasztáz számára a cél nem a nyomozói jelentés megtétele, hanem annak belső indoka van. Ő Gellért múltjának felkutatásával saját identitását keresi. Saját múltját, saját rejtett identitását. A tabló nem csupán a külvilág goblenje, hanem a léleké is. És ez az identitás nem ellentmondásmentes. Hogy mi itt az igazság, az nem deríthető ki. „Anasztáz is vagyok, és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megenged” – mondja, amikor a pogány rítus felhasználásával felveszi a kapcsolatot a meggyilkolt aranyhímzőnő szellemével. Ez a regény mai tanulsága is lehet. Az ember sokféle, igazsága sem egy. Sok igazsága van mindenkinek, és minden történetnek.