Ramón Cabanillas
(1876–1959)

Basilio Álvarezhez

Fel, magvető! A búza súlyos, érett
arany kalászt mutat a földeken;
és mint tragikus tőrök, fényesen
villognak a kifent jó kaszaélek.

Ha igéd fenyvesekből szerteszéled,
s szerény kunyhókba ér a völgybe’ lenn,
a fojtott susogásból hirtelen
harci üvöltés lesz s győzelmi ének.

A pirkadattal kél a falu népe:
egy jeladást vár csak, már semmi mást,
s csatába indul, diadalt remélve.

Vakít a déli Nap sugara, lásd,
jó magvető! Ütött az óra végre,
kiálts nagyot, és kezdd az aratást!

Manuel María
(1929–2004)

Árkádia

Sokszor álmodtam életem során
hosszasan, elmerülve benne mélyen,
a csodálatos, távoli, legendás
Árkádiáról.
   Görög földön járva,
mohó tekintettel, figyelmesen
néztem Árkádiát; de csak
olajfákat s sziklákat látni ott,
szürke, sivár táj, ahol egy kicsiny,
nyomorult nép tengődik, a neve:
Paradisus, nem kevesebb.
           Kopár,
szegény és puszta az egész.
Behunytam hát a táj felé szemem,
és felnyitottam befelé.
      Ott láttam
a boldog, igazi Árkádiát.

Éj

Mikor beborít éjjel a sötétség,
képed tűnik fel fényesen előttem,
s eloszlik menten a homály,
mely körülfog, örvénylik körülöttem,
és borzongást, félelmet kelt szívemben.

Mikor a csillagok fent felragyognak,
végtelen, zord üreg az éj,
mit kedvesem tölthet be egyedül
szerelmének teljességével.

Ellenségem az éj és megsebez
árnyéka éles sarlójával.
Csupán szerelmednek van, kedvesem,
elég ereje behegeszteni
a sebet, amit üt rajtam az éj.

Manuel Álvarez Torneiro
(1932)

E percben egyszerűen létezem

E percben egyszerűen létezem.
Csak lélegzem, csak nézem azt a fát.
Úszom az alkonyati nyugalomban,
élem a csendet, hallgatom a mélyben
szívemet, mely kihagy egy pillanatra.

Nincsen sehol kaland, mely énreám vár.
Nincsen kutya, mely álomba ugasson.
A két kezem egymáson. Mily messze ez a test…

Nem moccanok, lelkemben a semmi vágya van,
az augusztust szívom magamba mélyen.
Az önfeladás boldogsága ez.

Azt sem tudom, behunyom-e szemem.

Antón Avilés
(1935–1992)

(Éj angyala…)

Éj angyala, ki sötétben vadászol,
lángolva jössz, hogy kiűzz ligetemből:
készen a bot, felhúztam a sarut,
szívem a száműzetéshez szokott már.

A világ, melyben éltem, csupa árnyék,
álom volt minden gyümölcs és szüret,

a szerelem ragyogott csak, azért tán,
hogy megőrizze fenségében vérem.

De a szó, az mindenkor eleven volt,
kard volt és eke szarva és pacsirta,
lándzsám a bús magányban, jó barátom,
vereség és szabad vizek. Ravaszság
az, ami most száműzetésbe visz:
térjek meg végre az egyszerű lakba,
mit egy nap a szél kapujára írnak,
az anyaföldbe, hogy nedve növessze
hamvamat, és kezemben tartsam újra
a madarakat… Azt a más időt!

Helena Villar Janeiro
(1940)

Kennington Road

A kocsma mélyéből muzsika árad
s a nyugati ablakon át
harmonikák és hegedűk
vagdossák sokszögű prizmákba a nap fényét
s tűzik a délután nyakára
az utolsó gyémántokat.

A hattyúkat néztem a Temzén az imént
szagoltam a bodzát, amely fehér illattal
töltötte meg a levegőt
és hallgattam jegenyefenyők ujjain
a szelek zongoráját.

Csábít a kocsma
forró lehelletű vad ricsajával
a sörhabon át ömlő muzsikával
a táncokkal, miket májusi lánykaként táncoltam
mikor szabadjára engedte a szédült zenét
erkélyek glicíniái felett
amelyek árnyékot vetettek
oda, hol a tavasz jelképe voltam.

Sok időt vesztettél! – mondja az ablaküvegek
sebeiből folyó vér
mely a dolgok és illatok
homályos körvonalaiba ömlik
s megrovása visszhangzik
a kifakult szívben, mely belecsusszan
végső kadencia szép akkordjával
az utolsó csepp alkoholba
mely lecsurran pohárról és ajakról.

Megjelöltem minden verset, mely világom alakította
rózsaszirommal
s naptárakat hagytam a fák kérgében
hogy jelöljék szerelmem
de nem jegyeztem föl sem a napot
sem az órát
mikor eljátszotta nekem
az utolsó dalt.

Arcadio López-Casanova
(1942)

Ahol a nyírfaágak árnya van

Ahol a nyírfaágak árnya van,
éj palástja.
Ahol a nyírfaágak árnya van,
szárny csapása.
Ahol a nyírfaágak árnya van,
csöpp madárka.
Ahol a nyírfaágak árnya van,
bús dal árad.
Ahol a nyírfaágak árnya van,
a Magánynak
Madara énekel
puszta tájba.
A nyírfaág hideg és lombtalan!

Xosé María Álvarez Cáccamo
(1950)

Kések

Az élet mesteremberi odaadással fabrikálja
legfinomabb és legszomorúbb késeit,
hogy egy véletlen penge egy nap megérintse varázslatosan
testünket ott, hol leggyanútlanabbak vagyunk. És ő
biztos késekkel szolgál, olyan fegyverekkel,
melyek alig láttatnak nyílt sebet, a szertelen
kiborulás és panasz folyamát.
A kések, mik barátságos szavak,
néha cirógatások,
szép eszközöknek tűnnek, hogy kísérjék
az ünnepélyes lakomát. Nem is gondolja senki,
hogy annyi jókedv és vidám
fogás után, mit felszolgáltak, annyi
arc után, melyek oly sok szeretettel
beszélgettek bor mellett,
kések fogazott pengéje kinyílhat,
rozsda-rózsákat bont, gonosz
szándékkal villog. Ám eljön a napja,
hogy minden kés, mely egyszerűen csak óvatosságra
intett,
megnő, és terror vasa lesz, mely ölni tud,
és mind a milliméteres sebek,
lassú miniatúra párhuzamos vonásai
csak előjelei voltak egy vérözönnek,
melytől nagyon bús s mindörökre nagyon békés emberek
leszünk.

Julio L. Valcárcel
(1953)

(A félelem utcáit járod…)

A félelem utcáit járod, és minden gyerekben,
akit látsz, a gyereket keresed, akitől menekülsz.

Az emlékezet ferde fényében, ahol az órák
sötét labirintusba vesznek,
hosszú telekbe, históriád hamujába,
mélabús harangok jönnek feléd, madarak nélküli napok,
imakönyvek, rózsafüzérek, ágyak pernyéje, melyekben
szerettek.

Tágas folyosókon árnyakat találsz, akik előtted jártak,
és párás fénybe halványult fohászokat,
mely elhalt hangokat rejt.

Képeket figyelsz,
amelyek téged néznek onnan, tárgyakat,
miket más kezek érintettek,
hideg kedveskedést a vereség falán.

Ha visszatérsz, a levegőt szívod, mit mások hagytak
a gyökérirtás keserves körében.
Művirágot és zenélő dobozt,
siralmas bábukat, árnyékvilágot
az emlékek zilált félhomályában.

Majd kimégy az utcára.

S magadra ismersz a játszó gyerekben,
a tágra nyílt szemben, mely félve néz.

Xavier Seoane
(1954)

Eljött az ősz

Ki az, ki minden fára és bokorra
e percnyi, fátylas réteget lehelte,
mikor álommal volt minden betelve,
tó tükörfénye volt, szelíd sziporka?

Mikor árnyas berkekben a mogorva
ősz a zörgő, száraz lombot leverve,
szép, tiszta éneküket elkeverte,
elnémult a madárnép zsenge torka.

Valami lanyha, kékes, méla bánat
áradt onnan s a vidéket bejárta,
csöndjében elhalt levelek zizegnek.

Aludni készül minden, renyhe, fáradt.
Megtört a napfény, mint sziklán a bárka.
A lomha kapuk halkan megremegtek.

Ramiro Fonte
(1957)

Bohém élet

Játéktermek, mik ébren vártok reám a parton,
Habókos, furcsa kocsmák, ahova be se tértem,
Nézzétek: nem kerestem élményeket az éjben,
Elváltam tőle, rossz társ, nem látja már az arcom.
Távolról jött hajó, mit elsüllyesztett egy alkony,
S a mélyből, feledésből előúszott a szélben,
A kalózok beszélte nyelvet roncsodban értem,
Fekete lobogóra teszek esküt, s betartom.
Megtérek hát az éjhez, forró vágytól sebezve:
Hamis kincsének képét hordom idegeimben.
Ma újra a megbomlott hajós vagyok, ki messze
Szemét megvakitotta egy tragikus világban;
De most tengerre szállok. Eltékozoltam minden
Kincsét holt hajnaloknak, mikor versembe zártam.

Gonzalo Navaza
(1957)

Más léptek

Képletes éjszakában, hűs fényében a holdnak,
mely a végetlen űrben fölöttünk kóborol,
a csendbe másik ösvény visszhangjai hatolnak:
a messzeségben léptek dübögnek valahol.

Veled együtt haladnak minden életkorodban,
tulajdon lépteidnek visszhangja, vélheted,
a lehetetlen lépte, ami füledbe dobban:
azoké, kiknek útja egykor itt vezetett –

s nem félsz. A messzeségből e tompa hang kisérget,
míg utadon lassan mégy a mély felé előre,
a pusztát lesi benned egy különös kisértet,
csupa álomból s méla bánatból egybeszőve:

borús szellem, a testet lerontja, mert szivébe
csöppenti a gyanút, mely letörli mosolyát:
hogy az út végén, melyet elkerülnél te félve,
az igazság, a fény és az éden várt reád.

Pilar Pallarés
(1957)

Nem ismerem, nem hallom, nem is
értem…

Nem ismerem, nem hallom, nem is értem,
egy másik, régi hang az,
ami a hangommal beszél,
idegen száj, amely megtagad téged,
míg engem valaki kiüresít,
lecsupaszít az éjben,
elnémít.
Ezért kellett születni s visszatérni?
Fél lábbal a sír lágy földjét taposva,
fél szemmel már a nemléthez tapadva,
meg sem próbálva megragadni még az életet,
mint ami az enyém örökre.
Ez a hang mind azt mondja:
„Ne állj fel és ne járj,
oltsd ki a lángod, csak hamu maradjon.”

Marta Dacosta
(1966)

Királylány a toronyban

I

Mindig van egy királylány,
egy sárkány s egy torony,
s egy lovag, aki eljön, hogy kimentse.
Mindig
ugyanaz a mese.
De sohasem mondják meg, miért e nagy buzgólkodás,
sem a sárkány nevét, s hogy hol van a torony.
Azt sem árulják el soha,
hogy nem jön el az a lovag,
hogy nem is létezik,
és csupán profilaktikus hazugság,
hogy fel ne faljon bennünket a sárkány,
s ne derüljön ki a toronyról, hogy a pokol útja.

II

Mert a torony a pokol útja,
vezető nélkül,
iránytalanul, nem lel fel lovag
holmi királylányt,
aki a sárkány barlangjában ég.
A tűz: a sors,
a megsemmisülés, a hamu csendje,
legyen boszorka vagy királylány,
az út csak ugyanaz.

Rafael Lema
(1967)

Mint egy kutya…

Mint egy kutya mint édességet kolduló gyerek
mint egy képtelen panaszáradat
az éj tengerszorosában bolyongó lelkem
az éjben amely megnyitja varázsát
mészfehér csontjait
az én bolyongó lelkem nyomot hagyva
nyomot hagyva a vízen
úgy keres téged
s csak a bíbor esőt találja
mely tengerbe csapódik alkonyatkor
a megolvadt havak eltűnt fehérjét
két völgy között maroknyi csendet.
Angyalok játszanak a kertek mélyén
lekötik őket alabástrom s borostyánkő szobrok
leköti őket a dárdás szent
árnyéka akit lenyilaztak
mint négert vagy zsidót
mint szent hegyek országának fiát
kit az ültetvény közepén
nádakra feszítettek egy algaszigeten.

Martín Veiga
(1970)

Hangok

Már tudjuk, hogy a tengernek sok hangja van,
átlátjuk a háztól a horizontokat,
mikor talán egy hajó fényeit keressük,
melyek eloszlatják a jegenyék sűrű ködét.
Már tudjuk, hogy a tengernek sok hangja van,
és hogy égnek a puszta szigetek árbocai,
hogy rohanvást hanyatlik már a lassú ősz,
árnyékba borítva a békés délutánt a ligetben,
miközben megjönnek a csöndes bárkák.
Már tudjuk, hogy egy széltől megremeg a dűne
s a falak fonnyadt folyondárja,
bús visszhangokat gyűjtünk ott a magasparton,
észre sem véve, hogy egy fény szétszórja
a part halványuló, zűrzavaros árnyékát,
s kihunyunk, mint múltbeli arcok,
unottan elmerülve a hajók szemléletében,
nehogy még visszatérjenek
erdőkben elhányt szavaink,
egy bús pillanat a világítótoronynál
egy elmúlt meleg novemberi este.
Már tudjuk, hogy a tengernek sok hangja van,
hogy csöndes keserűség szorítja össze testünk,
mikor lassan járjuk a homokpartot,
a sűrű vizet bámulva a hold alatt,
kivilágított bárkáról álmodva minden éjjel.

Az idő léptei

Utolsó szökés

A szomorú ősz maradványai hevernek a sétányokon,
halott fény ég a ligetben, elhagyatottság
a vén házak szürke köve fölött,
s utolsó napsugarak a romok közt.
Kitartanak magas fészkekben az emlékek,
míg lassan leereszkedik az alkony,
s könnyű árnyékokat vet az utcákra,
szétterpesztve félhomály-ujjait
a park ciprusai alatt, a templomokban.
Megmaradnak hajdani meleg hangok
a város régi kőlapjaiban,
nyugalmas sugárutak durva kövezetében,
a rejtett kertben, hol a csend
a múlt időt egy medencébe zárja,
nem akad meg elpusztult jácintoknál.
Megmarad végül a levertség a tekintetekben,
az idő léptei az arcokon, elszökött szerelem
maradékai, a saját végünké.

Az utolsó romok

Ma ott van a halál konokul a kövekben,
falak foszladozó vásznában,
az udvar jácintjain, az idő
marta, töredezett stukkókban.
Ma a halál kószál az utolsó romok közt,
megöleli a vén ciprusokat, megöleli
a testeket, mint ódon muzsika.
Megtérnek ma a halál maskarái,
hogy befedjenek lepusztult arcokat,
befedjék a csüggedt fényt
a dáliás melegházban, a tompa fényű
helyeken, melyek Turner egeit idézik, és templomokat,
hol csend veszi körül a leromlott követ.
Ma érezzük az idő holt apályát
A hallgatag kertek folyondárában,
a homályos kolostorban, hol várta
keserű álmát szerelemről, szőnyegekről,
ködös álmát horizontokról és hajókról.
Ma a halál kószál az utolsó romok közt,
oszlopokba rejtve fekete arcát.
Ma követ lelünk, mikor rózsát keresünk,
meleg aranyat keresünk a nárdusok tövén,
és hamut találunk szívünkben.

Baldo Ramos
(1971)

(Néha nincsenek szavaink…)

Néha nincsenek szavaink,
és néha túl sok van belőlük.

Néha nincs időnk, hogy kimondjuk őket,
és néha késő már, hogy meghallgassuk.

Néha azt kívánjuk, ami már megvan,
és néha úgy dobjuk el a másét, mint a magunkét.

Néha lehazudjuk az igazat,
és néha rút valósággá tesszük a törvényt.

Néha van szájunk megpecsételni egy titkot,
és néha nincs fülünk a bizonyosságot meghallani.

Néha 24 óra van egy napban,
és néha egy órában 24 nap rejlik.

Néha csukott szájjal mondom, szeretlek,
és néha a föld nem tud szavakat, amelyek elválasztanak.

Néha igent mondok, mert nem is vagyok önmagam,
és néha senki vagyok, hogy tagadjam.

Néha eső csurog versemben, míg elér szemedhez,
és néha a könnyek, miket megőriz az emlékezet,
elárasztják puszta földjét annak, mit írok.

Néha nevemmel hívlak,
és néha válaszolsz a csendből, mely beszívna engem.

Néha te önmagad vagy,
Én néha nem is tudom, ki vagyok, ha te hiányzol.

Modesto Fraga
(1974)

(De nem változik semmi…)

De nem változik semmi
minden marad
a megszokott helyén
időtlenül és mozdulatlanul

ugyanazok a tájak
ugyanazok a csendek
ugyanazok a hullámok

nincsenek összefont
párok az utcán
se furcsa rituálék
se perverz csalódások
se költők
mert nem változik semmi
a szemeket kivéve
melyekkel nézzük
az időt

(Mikor senki se láthat…)

Mikor senki se láthat, s a tél rázza a fákat
olyan heves erővel, hogy reszket még a szél is.
Akkor jössz elesetten, kósza lehullt levélként,
eljössz, hogy egy faházas városban telepedj meg.
Erdőséget teremtünk csupa fényből s tavaszból,
hová hajnal előtt már bevilágít a Nap.
Ott járunk ketten sűrű erdőkben, völgyek mélyén,
fából s bambuszból épült, képzelt város terében.
Mikor senki se láthat, s csak Miénk lesz e hely,
melyet a feledés nem enged elfeledni.
Lombsátorban s szegényes nádkunyhóban lakunk,
hogy szép száműzetésünk szerelmét meg ne rontsa.
Erdőt, holdat teremtünk, napéjegyenlőséget
és égig érő fákat, csodás tűzhelyeket.
Ami a termőföldből születik, mind begyűjtjük,
mikor lassan beléhal a Nap az alkonyatba.

Szélcsend

Nem jön már oly vadul, kegyetlenül a tenger,
hogy sóval, kővel, éjjel borítson el. Felejtek.
A habok elfojtották bensőm szilaj haragját,
a meggyalázott templom nyomait eltörölve.

Nap öleli a hullám testét a horizonton.
Tervezgetésbe süllyed, évezred alkonyába.
A völgyben köd szitál, és dallamosan árad
a hideg csönd belőle, amely megsüketít.

Ősrégi város. Alvó és álmodó kék csillag,
mily félénk némaság idézi árnyadat,
milyen rab tenger és föld ismeri nevedet?

Fakó csend hirdeti, hogy vége a világnak;
a kőváros most áttetszővé válik,
és az elszunnyadt őrszem mély álmából felébred.

Tengeri szonett

Homályos éjszakákba bágyadnak a napok,
hangodat visszhangozva, a bolygó harcosét.
Győzelmedet remélve erőlteted a harcot,
és állod a csatát a zajgó nép előtt.

Homályos nappalokba bágyadnak már az éjek,
kimerült az idő is ellanyhult küzdelemben.
A bátorság kardját hozod a szenvedésbe,
azt, ugyanazt a kardot, mely övünkről lecsüng.

Hozod a könnyet is, új félelmek félelmét.
Óvod leheletünket a gyilkos madaraktól.
Mezsgyék között úgy járkálsz, mint aki alkalomra
vár csak. Mint aki bízik. Aki a levegőbe
szavakat rajzol közben: szabadító igéket,
utópiát, sírverset, de kiegyenesedve.

Modesto Hermida García

Tengerhabok

Tengerhabok zúgnak, bőgnek dühödten
elfeledett panaszok morajában.
A szerelem csúcsán te, szél keresztje,
leoldod rólam az élet fagyát.
Egy zavaros világ cseppfolyós útjain:
szavak, kívánságok, aloé-tájak.
Lenge és félelmekkel teli, kicsi tested
vágyakozásban lep meg újra s újra.

Árnyak lapultak források mellett az éjben,
kristályvizek sötét hamuba haltak.
De mi, mint szarvasok a hegyek sűrüjében,
minden áldott nap letéptük a hajnalt.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai