[2020. november]
Lilla kamaszkorában, mintegy véletlenül tudta meg, hogy nagyapjának a neve eredetileg nem Pálfy Zoltán – ahogyan azt ő világéletében hitte –, nem is Zoltán, de még csak nem is Pálfy, hanem az öreg Bürök Bélaként látta meg a napvilágot. Ezt a nevet nem is hallotta addig. A szülei egy közös ebéd alkalmával, mint egy vicces történetet adták elő a Bélaságot. Lilla kamaszos feldúltsággal vonta őket kérdőre: neki miért csak most kell megtudnia ezt a nem éppen elhanyagolható részletet nagyapa életéből? A szülők azzal védekeztek, hogy nem tartották lényegesnek. Nagyapa mindenképp nagyapa, akár Pálfy, akár Bürök, és hát szégyelli is Bürök Béla-ságát – magyarázkodott az édesapja. De Lillát furdalta a kíváncsiság, nem hagyta ez a meglepő múltbeli fordulat nyugodni, ezért a vakációban elutazott Kolozsvárra nagyapjához, hogy részleteket tudjon meg a teljes névváltás okáról, hallani akarta nagyapa szájából a történetet.
De különösebb történet nem volt. Mikor Lilla rákérdezett, miért változtatta meg a Bürök Bélát, miért törölte el a születésben kapott nevét, nagyapja csak annyit felelt: mert ronda. Nem hallja? A visszataszító csúfság a nevében még alliterált is. „Szerinted mit mondott volna a nagymamád, ha így mutatkozom be neki: Jó napot, Bürök Béla vagyok. Elküldött volna rögtön a fenébe. És akkor te most nem is léteznél. Vagy Pálfy Lilla helyett szeretnél inkább Bürök Lilla lenni?” Lilla arra gondolt, hogy, bár az kellene legyen, egy Bürök, de a hangzása valóban, finoman fogalmazva előnytelen.
Bürök Bélához még jó emlékek sem igen fűzik – érvelt nagyapa –, hanem többnyire kellemetlenek. Nem volt – hogy is mondja – éppen könnyű gyermekkora, mostohaanyja úgy csépelte, hogy néha az volt az érzése, meg akarja ölni. A búzászsákok mögött talált menedéket, oda már nem tudott bemászni a némber. Az öreg Bürök pedig vedelt éjjel-nappal, mondjuk, nem csoda ilyen névvel és ilyen feleséggel.
Meg is változtatta azt a förtelmes nevet erre a szépen csengő Pálfyra. Kezdetben önkényes módon így mutatkozott be mindenkinek, aztán nehezen, de papírokat is szerzett róla. Majd jött a világháború és vele a behívó. A toborzáskor nem voltak tekintettel a név csengésére, mindenkit behívtak. Unokáinak mindig szívesen mesélt a frontról. Izgalmas, és főleg vicces anekdotákkal szórakoztatta a gyerekeket. Lillának az volt a kedvence, amelyikben a katonák, mikor marhavagonokba zsúfolva utaztatták őket a frontra, és a vonat megállás nélkül robogott, nem tudtak mást tenni, hát beleszartak a sapkájukba. Az egyik kiskatona pedig egyszer egy teleszart sapkát olyan nagy erővel dobott fel, hogy az sapkástól, szarostól fent ragadt a vagon tetején. Ezen aztán a katonák – állítólag – óriásit nevettek, de az unokák biztosan hahotáztak, valahányszor ezt nagyapa elmesélte. Egy másik történetben az osztag katonái, hogy megvicceljék egyik társukat, összebeszéltek, és éjszaka – mikor az már, mint egy kisbaba, mélyen aludt – óriási ricsajjal rárontottak, s a csínyt követően a megviccelt kiskatona halálra vált sápadtsággal remegett reggelig. Ezt a történetet az unokák el is játszották, kiabálás, rárohanás, remegés és nevetés a végén.
Volt egy másik kedvenc világháborús játékuk is nagyapával. A nappaliban a fotelből vezényelve arra tanította a gyerekeket, hogyan kell cikcakkba szaladni a golyók elől, ha egyszer véletlenül golyózápor közepébe csöppennének. Soha nem lehet tudni, mikor lesz szükségetek rá – mondogatta vidáman. A gyerekek, amilyen gyorsan csak tudtak, futottak keresztül-kasul a szobában, és igyekeztek kikerülni a képzeletbeli golyókat, amelyek a fülük mellett süvítettek. Legtöbbször túl hirtelen, túl élesen próbáltak irányt váltani, ekkor rendszerint elestek, és a puha perzsaszőnyegen harsány nevetésben törtek ki. Nagyapa a fotelből biztatta őket, és értékelte a teljesítményüket: „igen, te jól csinálod!”, „gyorsabban, gyorsabban, szedd már a lábad!”, vagy „áh, ezzel a medvetempóval neked már rég kampec”.
Mindazonáltal nagyapa a valóságban soha nem harcolt a világháborúban, nem volt a fronton sem. Igen jó taktikus és felettébb aggódó felesége a behívó érkezése után elrejtette őt a rendőrségen, a rendőrök pedig mindenhol keresték nagyapát, csak épp a rendőrség épületében nem. Így úszta meg a frontot. Lilla ezt már jó ideje tudta, de eszében sem volt szembesíteni nagyapát a tényekkel.
Ez alkalommal azonban Lilla Bürök Béláról akart többet megtudni. Ám nagyapa hallani sem akart Bürökről. Volt, ami volt, le lehet húzni a vécén – mondta. Ez a Pálfy, ezt szerette. Ez Zoltán és nem holmi Béla, akivel még az ügyintézők is kibabrálnának. Gondold csak el, hogyan mosolyogna az adóhivatalban a piszkos plexiüveg mögül Marika egy Bürök Bélára, és hogyan mosolyog, kacéran, már-már pajzánul Pálfy Zoltánra. És te meg nem örülsz annak, hogy Pálfy Lilla vagy? Bólogatsz. Na ugye. Egyedül azt bántam meg, hogy nem a két l-lel írandóhoz ragaszkodtam. Mások átoperáltatják a testüket, átszabatják az arcukat, mit tudom én, miket injekcióznak magukba, az én nevem miért ne kaphatott volna egy kis face-liftet, vagy mit. Ugye így mondják, bogaram?
