[Látó, 2010. április]

Sorbán Attila: Vaníliás gumicsont. Nagyvárad, Ab-Art Kiadó, 2008.

Sorbán Attila könyvének műfaji megjelölése: fabula ráza. A szójáték többféle értelmezési lehetőséget kínál, de a könyvet végigolvasva, az „eltörölt történet” kifejezés tűnik a legmegfelelőbbnek. Egy még el nem készült regényhez folytatott előtanulmányoknak tekinthetők az egymás mellé helyezett szövegek.
Több elbeszélői hang is megszólal a kötetben. A főhős, Hieronímusz Bé egyes szám első személyben megszólaló szatirikus szólama dominál. Ezt követi a magát Hieronímusz Bé lakótársaként megnevező elbeszélői hang, aki a főhőstől való függőségről és az írás folyamatának gyötrelmeiről számol be. Időnként prózavers-szerű betétek ékelődnek a fejezetek közé, amelyekben a szorongás, a magány és az elidegenedés motívumai uralkodnak.
Az elbeszélő-főhős egy nehezen megragadható figura, akit Hieronímusz Bé-nek hívnak. A névválasztást valószínűleg az indokolja, hogy a szereplő előszeretettel használ szürreális motívumokat, kedvét leli az emberi gyarlóságok ostorozásában, és az idő természetén való töprengésben. Előtörténetéről annyit tudhatunk, hogy korábban felköltözött a város toronyórájának tetejére, majd úgy döntött, hogy egy zöld papagáj hátán ismét alászáll a társadalomba. A nevéhez társuló állandó jelzők csak növelik a kilétét övező homályt: „… én, Hieronímusz Bé, szellemi szabadparaszt, nem nyilvános szociológiai adat és láthatatlan szendvicsember, világos szándékkal, acélos akarattal (…) elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy működő polgárként lépjek városom színpadára.” Mivelhogy úgy véli, hogy az önmegvalósításhoz hit, remény és főleg pénz szükséges, üzleti vállalkozásba akar kezdeni, amelynek lényege a város kóbor kutyáinak gazdasági hasznosítása. Miután társul Rubesch Ernővel, egy külvárosi börtöntöltelékkel (akinek később csupán az a funkciója, hogy meghallgatja a főhős élménybeszámolóit), a város elöljáróihoz fordul, hogy engedélyezzék vállalkozása beindítását.
Innen bomlik ki egyre részletesebben a „be nem teljesült álmok szürke fellegén sodródó város” társadalmának szatirikus jellemzése. Kiderül, hogy a lakosok passzívak, korlátoltak, és ötévenként engedelmesen megválasztják ugyanazokat az elöljárókat, ugyanis a semmi felé sodródásban demokratikus egypártrendszer uralkodik. Az elöljárók szatirikus ábrázolása alkotja a szövegek leghangsúlyosabb vonulatát. Hieronímusz B. előbb Hannácskát, az operett-színésznőből lett képmutató és felületes polgármesternőt látogatja meg. Felvezetésképpen a polgármesteri hivatal épületétől kezdve, a hivatalnokok ügyfélellenes mentalitásán keresztül az operett-díszletben trónoló polgármesternő tulipánmintás ruhájáig mindenről jelzőkben bővelkedő leírást olvashatunk. (A leírásözön egyik gyöngyszeme például egy állítmány nélküli mondat, amely a polgármesteri hivatal épületére vonatkozik: „Akár egy virágokkal telepingált, bársonyos tank, vagy egy bohócruhába öltöztetett, fakardos, kimaszkírozott, gyermekbarát kivégzőosztag.”) Ehhez képest maga a polgármesternővel folytatott párbeszéd egészen tömör, és az idő körkörös természetéről folytatott röpke filozofálást leszámítva, arra szorítkozik, hogy Hieronimusz Bé kifejti a kutyák hasznosításáról szóló tervét.
A Manfréd nevű pártelnöknél tett látogatás valamelyest előreviszi a „cselekményt”, ő ugyanis egy bábszínházi bábukhoz intézett szónoklatban elutasítja Hieronímusz Bé javaslatát, mert ideológiai szempontból veszélyesnek ítéli meg a kutyák vaníliás gumicsonttal való etetését. Természetesen közben róla is kiderül, hogy nárcisztikus, paranoid, és nem viseli el, ha ellentmondanak neki.
A harmadik személyiség, akinél Hieronímusz Bé az ügy érdekében látogatást tesz, Modorzsák, a helyi újgazdag, akinek hasonlóan kicifrázott jellemzését olvashatjuk. Többek között megtudhatjuk, hogy „durvább, mint egy kereskedelmi rádió reggeli műsora”. A polgármesteri hivatalban tett látogatáshoz hasonlóan, a találkozás felvezetése jóval hangsúlyosabb, mint maga a találkozás: az újgazdag figurájának előzetes démonizálása fantasy-regénybe illő. Hieronímusz Bé így számol be a kísérteties kastélyhoz vezető útjáról: „mintha egy eleven, vörös húscsíkon autóztunk volna, amely úgy kanyargott a felfelé vezető úton, akár a fájdalom sújtotta, frissen nyúzott óriáskígyó”. Ezután még hangtalan szökőkutakat és ezer márványlépcsőt maga mögött hagyva, ér el az emberi agyat formázó előtérbe. A hosszadalmas és sejtelmes felvezetés után, a fogadás résztvevőit egy tűvel egyszerűen kipukkasztják.
Egy későbbi fejezetben Hieronímusz Bét már egy konténer lakójaként látjuk viszont. Összeismerkedik egy Jézus nevű hajléktalannal és kutyájával, Apostollal. Miután tudomást szerez arról, hogy a hajléktalant néhány fiatal kedvtelésből meggyilkolta, önként kivonul a társadalomból a kutyák közé, és összekuporgatott pénzéből vaníliás gumicsonttal eteti őket. A vaníliás gumicsont a mézesmadzag szinonimájaként funkcionál, amelynek segítségével a kóbor kutyák csapattá szervezhetők, de ugyanígy vonatkozhat az elöljárók be nem váltott ígéreteire, vagy akár a szövegek regénnyé szerveződésének be nem váltott ígéretére is.
Miközben a hosszasan előkészített történetek egy szempillantás alatt félbeszakadnak, Hieronímusz B. hol népmesei hősre, hol perifériára szorult filozófusra, hol krisztusi figurára emlékeztet, a kezdetben még üzleti vállalkozásként aposztrofált terv pedig egyre inkább messianisztikus dimenziókat ölt. A történetek azonban csupán hevenyészetten kidolgozott ürügynek tűnnek az emberi gyarlóságok és a mindenkori hatalom visszaéléseinek ostorozására. Időnként az a gyanú is felmerül, hogy csupán állatmesébe bújtatott aktuál-politikai pamflettel van dolgunk.
A szatirikus nyelvezetben keveredik a szleng és a kimódolt választékosság, gyakoriak a meghökkentés szándékával használt jelzők és hasonlatok. Ezek a barokkos hasonlatok időnként egész anekdotává terebélyesednek, amelyek a város „átlagpolgárairól” szólnak: Ottokár, az amatőr régész és hivatásos bélyeggyűjtő egy pap szeretőjének mosógépe alatt végez ásatásokat; Petyárnak, a villanyóra-leolvasónak a pontosság a rögeszméje, annyira, hogy golyóstollal leszúrja a cipészt, mert az késéssel vádolja; a karmester arra vágyik a legjobban, hogy nézhesse magát vezénylés közben. Minden felbukkanó szereplő egy saját zárt világban él, amelyet egy-egy rögeszme irányít, így távol állnak attól, hogy egy város közösségének polgárai lehessenek.
A kötet egésze körülményesen felvezetett, majd váratlanul kipukkasztott történet-részletekből áll. A végső buborék úgy pukkad szét, Hieronímusz Bé egyszerűen eltűnik, majd a keresésére induló „lakótárs” brutálisan halálra veri a mindentudó elbeszélőt. Egészen sajátos módját láthatjuk annak, ahogyan az egyik elbeszélői hang megszünteti a másikat. Az a benyomásunk támad, mintha maga a szerző egy adott ponton megunta volna a könyv írását, és a szétbogozhatatlan mézesmadzagok tömkelegét megelégelve, nemes egyszerűséggel elvágta volna a csomót.