[2016. július]
RÉSZLET
(irodalmi élet) Az áprilisi nap már besütött a redőnylécek között, az asztalon a hatalmas hamutartóból kidomborodott a rengeteg csikk, a vodkásüveg alján még lötyögött valamennyi, Csepregi a kanapén feküdt ruhástól, elektromos bárányokról álmodott, megcsördült a telefon, azt hitte, ezt is álmodja, sokáig nem vette fel, vasárnap hajnal hétkor, kiafaszom, de tényleg. Fejtő volt, Párizsból. Még szerencse, hogy egy időzónában vagyunk, gondolta Csepregi. Nem nagyon merte kinyitni a száját, acetonbűzös, mint a kalahári büdösbarlang, zárt fogsorral próbált rövid és udvariaskodó szavakat kierőltetni a résen, mérsékelt sikerrel, egyszerű tőmondatig sem jutott, csak a makogás. Tán egy órája sincs, hogy elment a Replikáns, akinek nem ez volt az igazi neve. Ezen gondolkoznia kellett, meg azon is, hogy miért nem volt közöttük semmi, már amennyiben a dugás a valami. Gogolák csaja volt korábban, ő nevezte el Replikánsnak Darryl Hannah nyomán a külsődleges adottságok komparatisztikai programfuttatásából deriválva. De akkor miért nem Pris, ami a neve volt a filmben, hiszen replikáns volt több is, replikáns volt a Rutger Hauer meg a Sean Young karaktere is, nem beszélve a legrosszabb arcról, akit már az elején lelőnek, és Deckard a filmbeli neve. Ugyanis négy replikáns szökött el egy távoli galaxisból. Kellett ez a két perc, hogy eljusson a tudatáig: a másnapos lehelet nem érződik telefonon keresztül Párizsban – egész pontosan: Neuilly-sur-Seine-ben.
„Azért hívlak, Dániel, mert tudom, hogy te jól ismered az ifjú Szóvérfit”, mondta a telefon túlvégén a fáradt, öreg hang. Basszus, azért a szemét hogy ki tudja festeni!, szinte tényleg a fekete csík, mint a filmben, amely átbucskázik az orrnyergen, és mindkét szemüreg felszínét lefedi vastagon, enyhén zsíros fénnyel. „Járt itt nálam Párizsban az ifjú szultán, tudod, én az apját nagyon nagyra becsülöm, talán a legtöbbre Attila óta...”, de minek kellett még a buliról, ahonnan elhozta a Replikánst, akit már korábban lepattintott a Gogolák, még egy teli üveg vodkát elhozni, mikor feljöttek kéglire. Csepregi a kanapé zöld bársonyát a telefon plasztikzöldjével hasonlítgatta, roppant ízléstelen a kettő együtt, pláne, hogy ezen a Csehszlovákia-hangulatú telefonon volt egy nyak-váll protézis, amit még Amerikából hozott, amitől az egész úgy néz ki, mintha űrállomás volna egy magyar tudományos-fantasztikus televíziós miniszériában, ami hangsúlyosan nem a replikánsos film nagyságrendje. Udvarias szavakat próbált a telefonba suttogni, mondatokra csukott szemmel nem futotta. „Itt lakott két hétig, Rózsi nénéddel etettük, itattuk, ez utóbbi volt a drágább.” Most ez reális, ez történik? Fejtő hívja Párizsból Szultánka miatt, biztos valamit korhelykedett, vagy megitta a Neully-sur-Seine-i pincében a delikát évjáratú Croze-Hermitage-okat dobozos kólával VBK-nak? Nem hiszem el! Replikáns meg nyilván azért nem dugott, mert járni akar. Elsőre nem, jaj istenem, mint a régi rossz viccben: futok még egy kört, ne mondják, hogy kurva vagyok. „Mert az rendben van, hogy ellopott ezer frankot, az nem érdekel...”, mondta a megfáradt öreg hang. Lewechselni Verát a Replikánsra? Hm, érdekes gondolat. A reggeli napsütés a szabályos hatszor hatos, négyzet alakú szoba egyre nagyobb részét vette birtokba. Porszemcsék szálldigáltak a régi füstben, sütötte őket a fény, kozmikus szemléltetőeszköz, távoli galaxis modellje. „És csináltattam egy kétsoros öltönyt is a könyvem németországi bemutatójára, soha nem csináltattam, mióta Párizsban vagyok, 1938 óta, mindig konfekciót vettem. De megláttam véletlenül ezt a textíliát, sötétszürke anyagában mintázott vékony, világosszürke csíkozás, pamutselymes tapintás. Hát megvettem, mert tudod, Dániel, az embert öregségében jobban támadja a hiúság, mert már érdek nélkül akar tetszeni. A beteljesülés esélye nélkül flörtölni, ebben áll a nagy titok!” Csepregi még mindig a Replikánson agyalt, mikor éjjel a nagy fotelben csókolóztak, nem tűnt elég keménynek, 22 évéhez képest már eléggé lent hordja a melleit, certainement nem az az ugróakrobata, talajtornász killa, mint Pris, akit a markáns fekete, hajnalra kicsit elasztikussá váló szemfestése tett Replikánssá, de már valahogy átért a homokon az is, amit a vonal túlsó végéről hallott. Ahogy Fejtő, a kilencvenéves sármőr legutóbb a francia rezidencián a tiszteletére adott fogadáson bemutatáskor kezet csókolt Verának, aztán egy lassú, öreg mozdulattal magához húzta, és az arcára is adott egy puszit, sőt, mintha Vera mellei irányába is tett volna egy tétova mozdulatot, amire Vera azt mondta a nála majd’ hetven évvel idősebb embernek, hogy „Milyen merész!”. Csepregi a zöld kanapén megszagolta a kezét, legalább pettingeltek-e, de ujjain a nikotinszag elnyomott mindent. Közben lassan nyitogatta a szemét, tőmondatokat kezdett válaszolni, csatlakozni a hömpölygő panaszáradathoz, micsoda kis féreg ez a Szóvérfi Szultánka, hogy ellopta a vanity suit-ot, helyesebben costume de vanité-t, felháborító pimaszság, kumulatív árulás, szemtelen arrogancia egy tizenéves kölyöktől, akinek persze híres papája van, s maga sem tehetségtelen, de a poéte maudit-allűr hamar szállta meg, és VSOP Cognac formájában, egy szertelen mozgású, koordinálatlan bakugrásokat halmozó tábeszes műlovarnő szivarral a szájában, mellékszereplő egy Freak Show-ban. Idétlen tinédzser. „Értsd meg, Dániel...”, folytatta Fejtő, és Dániel nagyon szerette, ahogy enyhe franciás hanglejtéssel ejtette ki a nevét, „...nem akarom az apját felhívni, egyébként is úgy hallom, hogy nincs túl jó állapotban, nem akarok sehol sem interveniálni, az elvitt pénz meg az öltöny már nem érdekel, elsirattam mindkettőt, ami viszont nagyon izgat, hogy a birtokomban volt egy Szomory Dezső-kézirat, és azt mutattam neki, és azt is elvitte, szerintem azért, hogy eladja Berlinben. Azt kéne visszaszerezni, abban segíts!” Csepregi ekkor még nem tudta, hogy este elmegy Verával moziba, és ugye előző éjjel még eget-földet összehazudozott a Replikánsnak, hogy Verával vége, tényleg felháborító és arcpirító, mire képes az ember egy dugásért, és ahogy jönnek fel Verával a mozgólépcsőn a mozihoz, ugyanott megy le a metróba a Replikáns a nackós újságírónő haverinájával, akiről azt szokás összeröhögni, hogy akkora orra van, mint a Bazilika kilincse, és már messziről kiszúrták egymást, hosszú az a mozgólépcső, halálos tízmásodpercek, most akkor beszól, vagy leüvölti a haját, botrány lesz, vagy csak szúrós pillantás, Vera is ismerte, ugye, még a gogolákos két hétből, és a két csaj a lefelé és a fölfelé menő mozgólépcsők megkettőzött sebességével közeledett, néztek, mint nyáron a falusiak a ház előtt, a padon, a Bazilika kilincses nackós újságírónő haverinán látszott, hogy mindent tud, jobban képben van, mint maga Csepregi, akinél akkor volt a filmszakadás, mikor kigombolta a Replikáns blúzát, mely selyem volt és fekete, és alatta a lingerie ugyanígy, de a mellre, a bimbóra már nem emlékszik, és az is biztos, hogy ez reggel öt körül volt, de akkor mit csináltak addig, ez rejtély, miszteriőz, és a deszcendens két nő úgy néz, mint egy kivégzőosztag, és az aszcendáló Csepregi meg Vera is oda fog majd pillantani, és egy gyanúsan kurta kétoldali „sziasztok” lesz majd a kölcsönös reakció, amit Vera, ha éberebb, fel tudna majd használni a vallatáskor, de vasárnap délután lesz, bágyadt, tavaszi meleg, a Replikáns nem éri el Vera ingerküszöbét, a Bazilika kilincses nackós újságírónő haverinát meg kimondottan utálja is, talán mert a dagadt Knappal kúrt valami bulin szeminyilvánosan, és Vera szerint az ilyesmi nagyon közönséges dolog. Nem is elsősorban a szeminyilvánosság, hanem a Knapp miatt. Bemennek majd a moziba, vesznek jegyet, nem kerül szóba sem a Replikáns, sem a Bazilika kilincses nackós újságírónő haverina, megnézik a filmet, Csepregi közben megbékél magával, hogy ebből a replikánsos dologból semmi nem lesz, hogy előző éjjel meg mi volt, azt a feledés spongyája borítja, period. End of story.
Fetrengett a zöld kanapén, jobb lábával átkulcsolta a balt, nagyon kellett vizelnie, kezében a szuperszónikus, NDK-robotgépre emlékeztető csehszlovák telefonnal, aminek túl rövid volt a zsinórja, hogy kivigye a fürdőszobáig, meg nem is lett volna comme-il-faut egy ilyen nagy tekintélyű idős történelmi és irodalmi nagysággal vizelés közben bavardírozni vasárnap hajnalban. „Meglesz, Feri bátyám, megkeresem, beszélek vele a Szomory-kézirat ügyében” – mondta Csepregi, aki ezenközben a szembeháztető cserepeit nézte, azon házét, melyben a világhíres George Tábori született. Még három percet udvariaskodtak, ezt az időt összezárt combokkal szorítva tűrte, az egyre tényszerűbbé vált nappalt figyelte, a porszemekből összeálló távoli galaxist, kereste benne a replikánsok helyét, a Gyémántkaput a féreglyukon túl, ahol a sötét energia koncentrálódik. Csak jussak el a napsütötte sávig, aztán már a klotyó sem lesz olyan messze – gondolta.
És miért is nem Paris?
