[Látó, 2010. január]

Tizenhét éves vagyok. Voltam… Felakasztottam magam.
Ki kellett póbáljam, hogy igaz-e, amit anyám mondott. Sohasem hittem el, hogy igazat is beszélhet.
De azért reméltem mégis. De nem mertem megtenni, féltem, hogy végzetes kimenetelű lesz a próbálkozás.
Most itt lógok, mint egy denevér, csak éppen nem fejjel lefelé. A nyakam tényleg gumiból van. Guminyakam van. Rugalmas, erős, nyúlik. És kapok levegőt is még, a szoruló hurok ellenére.
Most kénytelen vagyok átgondolni egy csomó dolgot, és kénytelen leszek anyámat rehabilitálni, legalábbis lélekben.
Azt hiszem, hamarosan fejre fogok esni, és kiterülök itt, mint egy döglött béka. Recseg erősen ez a mestergerenda, ócska szerzet, történelmi relikvia, akaszthattam volna jobb helyre is magam.
Tulajdonképpen bánatomban vetemedtem erre a cselekedetre, elhagyott a szeretőm, akit annyira szerettem, akinek annyira szerettem a húsát, belülről. És anyám miatt, akivel sohasem tudtam zöld ágra vergődni. Nem ért engem, és azt hiszem, nem is szeret.
Felhoztam a pincéből nagyapámnak a hegymászókötelét, meg a Larousse-enciklopédiát. Onnan néztem ki, hogyan kell hurkot kötni.
Aztán elszívtam egy cigarettát, aztán még egyet, a lábaim ekkor már remegtek egy kicsit az idegességtől, úgyhogy ittam egy kávét is, gondoltam, ennyit megérdemlek, mielőtt meghalok.
Hangosan nem mondtam ki, de azért a lelkem mélyén reméltem, hogy mégis igaz, amit anyám mondott a nyakam állagával kapcsolatban. De ezt csak úgy csendben reméltem, sunyin, tulajdonképpen.
Aztán eszembe jutott Ancika, ez az átkozott fúria, akit annyira szeretek még mindig, nem tudok másra gondolni, csak rá. Volt a lába között egy kis csavar, frufru, a szörzetében, attól mindig megbolondultam.
Most, hogy rágondoltam, erekcióm támadt, azt hiszem, még egyet maszturbálhatok, mielőtt meghalok. A pokolban senki sem fog ezért haragudni rám.
Anyám mondta, hogy a pokolra kerülök, ha sokat maszturbálok, és ha önkezemmel vetek véget az életemnek.
Állok elébe, Lucifer kezdheti azzal, hogy megszagolja a kezem. Felkészültem, most már tényleg nincs visszaút, muszáj felakasszam magam, hogy lássam, milyen. Ha túlélem, lehet, szebb lesz az életem.
Már itt állok a széken, kicsit bizonytalanul írok, de még olvasható. Fáj a gyomrom, és szédülök is, talán túl sokat cigarettáztam.
Anyám egy feslett céda volt, nem is emlékszik, kivel hozott össze engem. Az őrületbe kergetett. Pedig egyetlen gyermeke vagyok. Állítólag.
Egy szavát sem hiszem. Éveken keresztül gyászoltam a halottnak mondott apámat, hogy aztán kiderüljön, nem is tudjuk, ki volt az.
Érdes ez a kötél, talán kellett volna tekerjek a nyakamra egy sálat, érzem, ahogy centiméterről centiméterre felszakítja és horzsolja a bőrömet. Szorongat, az ereimben veszettül dübörög a vér, tulajdonképpen kellemes érzés, szégyellem bevallani, de ismét erekcióm van.
Ezt is mondta anyám, hogy beteg vagyok, szexmániás őrült, mert egyszer éppen rám nyitott, miközben…
De aztán kiderült, hogy ő is az, én is rányitottam. Nyögve fetrengett a padlón. Undorító volt. Hánynom kellett. Soha többet nem tudtam megenni a főztjét. Amit azzal a kezével főzött.
Hánynom kell, szerencsére nem tudok, a kötél miatt, teljesen a gégémbe vágódott. Hallom, ahogy pattognak a csigolyáim. Lehet, mégsem bírja ki ez a guminyak ezt a dolgot. Most már bánnám. Kezdek megvilágosodni. Nem tudom, hogyan vághatnám le magam innen.
Pedig akkoriban még nem is tudtam, hogy mit teszek magammal. Csak tettem, mert jólesett, és nem éreztem magam egyedül sem. Mint amúgy mindig. Aztán Ancika mutatta meg, és magyarázta el ezeket a dolgokat nekem. Imádom Ancikát, nem tudok nélküle élni. Ő pedig elhagyott, a bestia.
Azt hiszem, meghalok, az előbb valami elpattant a hátamban, mintha ostorral csaptak volna a csupasz gerincemre. Pedig most már igazán élni szeretnék.
Megkeresném apámat. Az összes lehetséges apámat. Azzal is telne az idő. Az őrületbe kergetném anyámat. Visszaadnám a kölcsönt. Vagy ezt nem így mondják? Zsibbadok, már szinte minden tagom béna, néhány perc, és már írni sem tudok többé.
Lehet, hogy eddig sem írtam, csak képzelődtem? Már nem is emlékszem, tudok-e egyátalán írni.
Ancikára emlékszem, a frufrujára. Volt egy csillagunk is, mi választottuk magunknak.
Az a hülye anyám meg, aki nem állhatta Ancikát, röhögve azt mondta, hogy hullócsillagot választottunk. Lehull a csillagunk, mondta, és röhögött azzal a mocskos szájával.
Mégiscsak anyám volt. El is dobhatott volna a szemétbe, a trágyalébe fojthatott volna. Nem keresett volna senki.
Azt hiszem, mégiscsak szeretett anyám. Szeretnék leszállni innen. Azt hiszem, én is szeretem őt.
Meghalok, pedig guminyakam van. Micsoda hülyeség.
Teljesen elzsibbadtam. Nem látok, és most jövök csak rá, hogy soha nem is láttam. A farkamnál tovább. Istenem. Micsoda hülyeség.
Pokol sincsen ezek szerint. A nyüvek fognak megenni. Nem marad más belőlem, csak egy darab gumi. Istenem. Micsoda hülyeség: meghalok, meghaltam.