[Látó, 2010. november]

Egy üvegalma lóg a plafonról.
A tükörbe mosolyogsz, és piros
az arcod. Kedvtelenül nézlek.

Egymásnak verődnek a széltől
a kis fémharangok. Beáll a csönd.

Muszájból kitépek a naplómból
egy lapot, felírok valamit: mégsem.
Összehajtom, és mint a tombolán,
a sapkádba rakom. Játsszunk! –
mondod, és kihúzod. Várok.

Sajog a fejem. Keljfeljancsisan 
vigyorgok egyet. És elkezdek
unatkozni. Még mindig várok rád. 

Eldobod a papírt, és komolyan se
veszed. A nyúzott képemet fel-le
húzogatod, csiklandozol, és megint
nevetek. A majmot, plüssből az
orromhoz nyomod. Még gyerek vagy.