[2010. június]
MÁTÉ ANGI: MAMÓ. KOLOZSVÁR, KOINÓNIA KIADÓ, 2009.
Máté Angi Mamó című regényének főszereplője egy árva kislány, aki az őt nem szerető nagyanyjával él. Meglepő módon az elbeszélés mégsem egy traumatikus gyermekkor élményeit és nyomait ecseteli, hanem a felnőtt szemmel szörnyűnek tűnő élményeket és jeleneteket (például a nem szerető nagymama, aki csak temetésekre viszi szívesen unokáját) a kisgyermek szemével láttatja, és az ő nyelvén írja le.
A mű legérdekesebb és legmarkánsabb vonását az elbeszélés nyelvezete képezi. A szerző a nyelv és gyermeki fantázia segítségével egy új világot teremt, a lyukas oldalú kék házikó, az „üveg-mamó”, a tágas pokol, ahol az ördögök főznek – mind a mesék világát elevenítik fel. Mindez nem jelenti azonban, hogy gyermekkönyv volna a mű, nagyon is a felnőtteknek szól. A felnőtt olvasó az, aki meglátja a kislány szeretet utáni vágyódását, még akkor is, ha csupán ennyit olvas: „S, ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni” – mert Mamó a lyukas fazekakat megölelte.
Máté Angi gyermeknyelv-reprodukciója hitelesen rúgja fel a szabályokat, játszadozik az igék vonzataival, felcseréli őket, vagy éppen olyankor igésít, amikor nem szükséges. A narrátor nyelvezetét a gyermeknyelvre jellemző módon a nyelvtani kategóriák nem kötik, felcserélt funkcióval használ szófajokat: „nagy volt bennem a felejtés”, „előerősködött”, „föltekerik-kanyarítják az egész hajasságot a fejére”, „a csípje”.
A történések helye és ideje nincs leszögezve, annyit tudunk meg, hogy a diktatúra Romániájában vagyunk, ezt árulják el az olyan részletek, mint például: „mamó a tantinál takarított Bukarestben”, „az óvodásoknak integetni kellett a bácsinak, akinek képe az ovi falára is ki volt téve”. A nyelvben is találunk a helyre utaló nyomokat, és itt nem föltétlenül a „da doamna”-ra gondolok, hanem tájszólási szavakra, mint például a „csicsonka”. Tehát azt tudjuk, hogy Erdélyben vagyunk, de hogy Erdélyben hol, azt már nem, és részben ez is eltávolítja a történéseket a valóságtól.
A regényt olvasva, az az érzése támad az olvasónak, hogy Máté Angi a való világ kiálló, szúrós sarkait puha anyaggal vonta be, és így kalauzolja végig azon főszereplőjét.
A regény fontos és visszatérő motívuma a halál. Mondhatni átöleli a történetet, már az elején megjelenik a mamó temetőkhöz és temetésekhez való vonzódása, és az anya halála kapcsán, a regényben megjelenő háziállatokat is levágják, és a regényt is egy halál és temetés zárja, ami ezúttal a mamóé. Érdekes megfigyelni a halálhoz való viszonyt, hogyan érzi magát hibásnak anyja halála miatt a kislány (a mamó hatására), hogyan képzeli szőnyegnek a döglött kiskacsákat. A felakasztott, nyúzott állatot nem akarja nézni, de a szeme „nem mozdult”, jelezvén, hogy a halál nemcsak idegeneknél fordul elő, és hogy még ebben a képzelet által kipárnázott világban is elkerülhetetlen. A mamó halála határvonal a kislány életében, nehezen hiszi el, hogy ilyen is megtörténhet, mikor mamónak még dolga lenne vele, megérti azonban, hogy nagyanyja és ő elváltak, és azt is, hogy neki ettől a pillanattól új identitása van, mostantól ő a „kicsi árva”. Ez az identitásprobléma konkrétan meg is fogalmazódik a regény utolsó mondatában: „Egy kicsit az is eszembe jutott, vajon én én leszek-e ezentúl, vagy már egy másik valaki, így, mamó nélkül.” Talán a halálhoz való viszony megfigyelésekor tűnik elő a leginkább az, ami jellemző a regény egészére, teljesen össze nem illő képek, jelenetek egymás mellé szervezése, ami sokkoló, néhol humorossá változtatja a helyzetet, vagy sikerül mosolyt előcsalnia még akkor is, ha az éppen nem lenne ildomos. Például: a mamó halálhírének közlése után „a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam”, vagy a halottak napi fényképezkedés leírása is egy példa ezekre a különös, néhol a groteszk felé hajló pillanatokra. Szokatlan és meglepő az is, ha nem a mamó mennybemenetelének képzeletbeli képe az elbúcsúzás fő pillanata, hanem a valódi temetés, a kislányra erőltetett pusziadás halott, sárga, ecetszagú nagyanyjának.
A regény nem konkrétan jelzett részletekből áll, de részekre tördelt, és ekként ezek a részletek akár külön novellákként is megállnák a helyüket.
A könyv különböző fényképekkel és rajzokkal tarkított, ami szintén a gyermekkönyvekkel való hasonlóságra emlékeztethetnek, vagy az emlékek megidézésének élményét akarják elmélyíteni, azonban én zavarónak találom, hogy a legtöbb képnek nincs kapcsolata azzal a szövegrésszel, ami mellé éppen be van illesztve.
Egy másik dolog, ami tisztázatlan maradt: a narrátor személye, az író saját nevét adja szereplőjének, első személyben ír, de nem derül ki, legalábbis számomra, hogy ez egy valós emlékezés-e, illetve, miért lényeges az arra való utalás.
Utóbbi két megjegyzésem azonban eltörpül, ha Máté Angi művének újszerűségére, elbeszélésmódjának, világteremtésének nagyszerűségére gondolok.