EsszéLátó – 2010. május

„Olvasni annyi, mint: életünk elkerülhetetlenül beköszöntő unalmas óráit tündöklő órákra felcserélni.”

Gyergyai Albert 1946-ban, a Káldor Könyvkiadónál egy különös könyvet jelentetett meg Mit olvassunk? címmel, melyben 50 francia regényről mesélt. Azt hisszük, hogy itt az irodalomtörténész, az esszéíró és a szépíró szemlélete fonódik össze. A szeretett mester, Proust szavaitól indul ki, Az olvasás óráit idézve, majd a középkortól, a reneszánsztól, például Rabelais-tól kezdve végigvezeti olvasóit Flaubert-ig, Marcel Proustig és Gide-ig. A regényekről mesélő Gyergyai tájékoztatni akar minket, olvasókat a végtelen irodalom útvesztőiben: hogyan válasszunk a remekművek és a nem remekművek között, hogyan rostáljunk ebben az irodalmi „Pantheonban”, melyik mű a legmaradandóbb, leghíresebb, a legjobb? De van-e megközelítőleg biztos válogatás?
S az olvasók fajtáit, típusait keresi Gyergyai Albert: ezerféle lehet, szélsőséges, változó. Például a tudós olvashat detektívregényt, „olvasmányos” műveket keresünk, lehetünk „regényfalók”. Marcel Proust szerint: „Az olvasmány a szellemi életnek csak a küszöbéig visz bennünket, odavezet s felemelhet a lélek magasabb régióiba, de a többi a mi dolgunk, szerepe ezzel megszűnik, sőt még veszedelmessé is válhat, ha lelki életünket bitorolja. Könyveinket majdnem úgy értékeljük, mint barátainkat.” Lehet „vasárnapi” barátunk, ünnepi hangulatban; olyan, akinek sorsával azonosulunk, valamiféle nosztalgiát érzünk iránta – mint Baudelaire mondaná, a gyermekkor paradicsoma után. A klasszikus nagy regény szinte „megsokszorozza énünket”. „Mi mindent várunk az olvasmánytól! mi mindent kérünk a regénytől! túl a szépségen, túl a bölcsességen a jóra való serkentést is!” (Gyergyai)
Osvát és Babits vette pártfogásba első tanulmányai után Gyergyai Albertet. Ő lett a Nyugat, a folyóirat „franciája”, ő írt a francia írókról, ő fordított magyarra számos jelentős francia alkotót, műveiket: Balzacot és France-ot, vagy Claudelt és Rolland-t. Legjobban talán Proustot szerette. Az Ima az Akropoliszon címmel a francia esszé klasszikusait rendezte sajtó alá (Európa, 1977). Pascaltól Valéryig állít egymás mellé francia mestereket. La Rochefoucauld hercegi származású, mű­kedvelő, politizáló főúr volt (1613–89), moralista, becsvágyó, főúri szalonokban élő, a Fronde lázadásában részt vevő, társaságkedvelő ember. A barátságot szerette, a kártyát, az italt, és embergyűlölő maximáiba sűrítette gondolatait (pl. „Gyakran azért cselekszünk jót, hogy büntetlenül cselekedhessünk rosszat.”). (Gyergyai nagyon kedveli, dicséri, elemzi Pascal valóban remekműnek számító, finom stílusművészettel írt gondolatait.) Például: „Legnagyobb csapás a polgárháború.” – Montaigne (1553–1592) talán az egyik legjelentősebb francia esszéíró, a műfaj megteremtője. Kastélyának toronyszobáját könyvesházzá formálta, ott élte legszebb óráit. A közügyeket, a családjával való kapcsolatot inkább közvetve, a könyveken keresztül élte; folytonos olvasás és elmélkedés közben – mintegy játszva, szinte öntudatlanul formált meg egy külön műfajt, állapította meg Gyergyai Albert.
S most az Ima az Akropoliszon esszéit olvasva, a szeretett Montesquieu kapcsán örömmel idézzük fel Gyergyai tanulmányát az elfeledett műfordítóról, Kürti Pálról (Egy „literátor” halálára, 1966). Ez a „felfedezés” számomra mint olvasó számára, különösen jelentős. Fiatalkoromban, az érettségi évében, 1953-ban vettem meg az antikváriumban a Montesquieu hagyatékából című kötetet (Officina, 1943). Hajdani, fiatal és mostani, idős, tapasztalt olvasó különösen nagyra értékelve idézzük Kürti Pál munkáját, fordítását és a bevezető tanulmányát, „írói” bátorságát, aki 1943-ban nyíltan vallott a maga antifasizmusáról, nemes eszméiről, humanista emberi magatartásáról: „Az eleven Montesquieu ránk hagyta még, hogy óvakodjunk a zsarnokságtól, akár egy személy, akár egy párt, akár egy testület, vagy ’világnézet’ képében jelentkezik.” „Túl drágán fizeti meg mindenki, ha egy ember az emberiség fölé emelkedhet, intette kortársait, s mi hálásak lehetünk e szavakért. Ennyi párlódott le számunkra óriás művéből, s ez nem kevés…” A Montesquieu hagyatékából eredeti francia kiadása 1941-ben jelent meg Grasset kiadásában. Az időpont, a gondolat időszerűsége – nem rejtetten fogalmazódik meg a műfordító Kürti Pál előszavában, hanem nyíltan: „Franciaország nemzeti szerencsétlenségébe süppedt 1941 telén.” S így folytatja az aktuális szavakat: „az első sugár nem a politikusoktól, hanem Montesquieu-től jött. Sütkéreztek fényében, okosságát szürcsölték; emberségét idézgették. A XVIII. század talán legfüggetlenebb és legtündöklőbb elméjével üzent…” (Gyergyai Albert az elfeledett literátorról, Kürti Pálról írta, hogy „hiába volt századunk fia”, hiába írt számos lapba, folyóiratba – talán az utóbbi időben leggyakrabban színikritikákat –, „úri magatartásával”, „míves literátorként” (Gyergyai) –: nem szerepel az új hatkötetes Irodalomtörténetben s az új háromkötetes Irodalmi Lexikonban sem.)
Gyergyai Albert a Klasszikusok (Szépirodalmi, 1962) című kötetét negyven év „kísérleteiből”, esszéiből, tanulmányaiból állította össze Villontól Flaubert-ig, s az utolsó klasszikusig. France – valamilyen hanyag, lágy, engedékeny természetével egy időre minden függést vállal, majd egyszerre „megbokrosodik”, és vélt vagy való igazságáért minden kötelékét összetépi. Az írót szokatlan könyörületes irónia, mosoly, fölényes okosság jellemzi (Pl.: „Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan aljasodnak el a tisztességes emberek”).
A Kortársak (Szépirodalmi, 1965) című tanulmánykötetével folytatja egy lélek történetét, a maga hangulat- és élmény-gyűjteményét, de – ahogy Gyergyai világosan megfogalmazza –: irodalomtörténetet akar írni. Esszéket akar írni: keresni, kísérletezni, az irodalomban lévő szépséget, bölcsességet, összefüggéseket megtalálni, az olvasót is talán magával vinni az „áhított régiókba”. Vincent címmel ír, ezernyi élménytől átitatva a Van Gogh-tárlatról, felejthetetlen svájci háttérben: a Napraforgók tűzijátékáról: „Nem fázom, nem leszek egyedül, hisz Van Gogh százhetvenkét műve melegíti majd a magányomat” (1948). Vall Proustról, Thomas Mann­ról, Camus-ről, Cocteau-ról stb.
A mai francia regény című könyve feledhetetlen, évtizedeken át a téma legalapvetőbb, legtökéletesebb feldolgozása. A korai és megérdemelt értékelést jelzi a Baumgarten-díj. (1937) Különösen nagyra értékeli Jules Renard-t, akinek igen elterjedt mondata, melyet gyakran idézünk: „A világosság az író udvariassága.” És sokszor vall a stílusról: „a stílus minden stílus feledése”. „Úgy kellene írni, ahogy lélegzünk.” Vagy hozzáteszi: „a stílus szépsége mértékletességben van”. – „Olyan stílust szeretnék, mint egy tavaszi délelőtt.” Jules Renard hosszabban ír a pongyola stílusról, a túlzott tömörségről, a feszes stílusról, a metaforáról, a túlzottan „szép” stílusról, a szavak arany-értékéről. Vissza-visszatér a „világosságra”. S egyszer eltűnődve ezt írta: „Balzac talán az egyetlen, akinek joga volt rosszul írni.” Renard kapcsán utalhatunk a Késői tallózás (Szépirodalmi, 1975) tanulmányaira, például a Baudelaire nyomában címűre, melyben a rejtélyes Baudelaire-hatás sokféleségére figyelmeztet: Mallarmétől, Éluard-ig, Pierre Emmanuelig, Valéry-ig; megidézi a Fleurs du Mal-t és Baudelaire leveleit, vallomásait, töredékeit stb. Gyergyai – igazi esszéíróhoz méltón – megszólítja az olvasót: hiszen mindenki más és más Baudelaire-verset szeret, és maga se mindig ugyanazt. Az egyik Az albatroszt, a másik A dögöt, van, aki például a Vie intérieur vízióját, a napnyugtával, a tengerrel, a márványoszlopokkal, a meztelen rabszolgákkal, a pálmákkal, „az emberi lét szimfóniájának” felcsendülésével. A nagy Baudelaire-versek – önéletrajz-részletek, önvallomások csaknem meztelenül. Közbeszól az esszéíró: aki járt már Pá­rizs­ban, a Saint-Sulpice-templomban, a kápolnában biztosan látta Delacroix freskóit, közöttük a legszebbet, a Jákob harcát az angyallal. Aztán Gyergyai így folytatja egy összetett mondattal, stílus-lépcsőin fentebb-fentebb lépve: „Küzdelmüket Delacroix oly buja és monumentális természeti keretbe helyezte, hogy kortársai, mint annyi művészt, őt is »panteistának« bélyegezték. Baudelaire annyira szerette kedves festője kései művét, hogy nem győzte eléggé és elégszer magasztalni: Ő, aki mindenben jelképet, allegóriát látott, az angyallal küzdő pátriárkát egyfelől minden bizonnyal önmagával azonosította…” (– és még tovább ível Gyergyai mondata. Baudelaire nyomában, 1975) A huszadik századi magyar esszé „great old man”-jének nevezik Gyergyait, aki szívesen ír Moliére-ről, Georges Sand-ról, Rousseau-ról, Supervielle-ről, Gide-ről, Camus-ről és másokról.
A Nyugat árnyékában élte le életét (Szépirodalmi, 1968): „A Nyugat sokunk számára nemcsak folyóirat volt, hanem otthon s a kávéházi márványasztal, ahol Osvát hol egyedül, hol Gellért Oszkárral a jobbján, egyforma grandezzával fogadott minden kezdőt és minden hírességet, vagy Babits Reviczky utcai, majd Attila úti lakása, s maga a nyomda vagy a redakció több meleget árasztott ránk, több védelmet biztosított a rossz évek sérelmei és megaláztatásai ellen, mint bármily gőgös intézmény, akármilyen hatalmas érdekszövetség…” – vallotta Gyergyai. Többször írt Ambrus Zoltánról, Schöpflin Aladárról és a szeretve-tisztelt Babits­ról: a legmélyebb forradalmát muszáj-prófétaként, rákényszerült és kétségbeesett tiltakozásaiban élte át, nemcsak tudósként, formaművészként, hanem operációk, fájdalmak között, szenvedésekkel összefonva, az erkölcs és humanizmus példájával. Kosztolányi stílusát elemzi, Illés Endre krétarajzairól ír, Horváth Jánost idézi, Benedek Marcellt köszönti.
Védelem az esszé ügyében (Szépirodalmi, 1984): előadást tart az esszéről, levelet ír, arcképet rajzol, párbeszédet fogalmaz, közvetlenül hozzánk szól, moralizál, vitatkozik, „társalog”. Nem tudóskodik, nem törekszik teljességre. Mint a lírai köl­tő, vall. A pesti egyetemen találkoztunk – egy barátommal, Varga Mihállyal együtt – Gyergyai professzor úrral, 1963 januárjában. Utána kedves levelezés és kapcsolat alakult ki a kecskeméti irodalmi folyóirat, a Forrás és közte (Írt a Forrásban például Kosztolányi Hajnali részegségéről, Elek Artúrról stb.)
Egyszer a Szávai Nándorral folytatott beszélgetésben mintegy búcsúzásképpen így vallott életéről és „választott pillanatairól”: „Voltak, hogyne lettek volna, egy-egy zenemű hallgatása, Schumanné, vagy Bartóké vagy Liszté, Ady szavalata Kaposváron, Babitsé az Akadémián, Gide vagy Du Bois megismerése, a chartres-i katedrális feltűnése a levendula és búzamezők között, vagy Mont-Blanc este, az Alpenglüh fényében, vagy Spinoza olvasása egy óceáni szigeten…” – S arra figyelmeztet Camus-vel együtt, hogy: „csak az a nagy a művészetben, ami egyesít”.