[Látó, 2009. október]

A füles gomb és a vérszerződés

A túlsó oldalról a román iskola
és a kültelki ártézi kút
jól belátszott az ablakon.

„A magyar hazáért!” – mondta az egyik,
a szoba félhomályában,
a rongyszőnyegen térdepelve.

„A magyar szabadságért!” – mondta a másik,
s miközben felemelte kezét,
látta, hogy piszkos a körme.

A fakardok ott feküdtek
mellettük a földön.

Megcsókolták a koronás címert
a régi katonagombon.

Most már csak valami zsilettet
kellett volna előkeríteni,

s egy arra alkalmas helyen
belemetszeni a bőrbe.

A varrógép fiókjának egész tartalma,
füles és fületlen gombok
ott hevertek kiszórva körülöttük.

S szívükben ott dobogott, dobogott
melegen a vér.

Aztán a zsilett valahogy
mégsem került elő.
Később kimentek galambot
parittyázni.

A katonagomb meg ott maradt
a szoba közepén,
míg csak be nem esteledett.

Fénylett besötétedésig,
nyál nélkül is.

Táncolni svédmintás pulóverben 

Annál nagyobb dolgot
el nem tudott képzelni,
mint hogy majd egyszer,
valamikor, akkor, amikor,
de egyszer csak, egy napon,
orvostanhallgató nővére
egyszer csak bejelenti,
hogy kész van a pulóver,
s aznap ő már abban megy
a Pionírház elvtársi összejövetelére,
abban a vadonatúj pulóverben,
s el lesz ájulva mindenki,
pedig rajta kívül senki,
senki nem fogja érezni,
még az instruktor elvtársnő sem,
hogy milyen csudaérzés
táncolni svédmintás
pulóverben.

A könyvgyűjtő furcsa megközelítése

Elég messze lakott tőlünk
a Vasút utcai iskola közelében

a házfal mészfehér volt
ablakán kopott zsalugáter

detektívtörténetek
ponyvaregények
pengős könyvek
töltötték meg a házát

s ez a ház maga volt
a tiltott világ

pedig a házfal mészfehér volt
ablakán kopott zsalugáter

hiába
gengszterek népesítették be
az egész odavezető utcát

s a gesztenyefák lombjában
mesterlövészek
húzódtak meg.

Néha elkalandoztunk mégis
arrafelé s hangos szóval próbáltuk
kikiabálni a házból:

a hangos szóra itt is ott is
egy-egy gengszter dugta ki fejét
az utcaajtón

s itt-ott baljósan
himbálózni kezdett
a gesztenyefák lombja.

De hát ha egyszer úgy hívták
mit tehettünk volna
csak kiabáltunk hangosan tovább.

Nagyárpinagyárpinagyárpi
visszhangzott végig
a detektívekkel teli poros utcán

a mészfehér házfal
s a kopott zsalugáterek alatt.

Szent Lőrinc napján a postás

A szekér háttal jött be,
betolatták egész a verandáig,
s a saroglyát beeresztették az ajtón:
a szekérnyi görögdinnye
tompán zötykölődve gördült alá
a veranda hűvös kőpadlójára.
Egyből világos lett a pillanatban,
miért is hívják a dinnyét
görögdinnyének. Az ide-oda
guruló dinnyék aztán
kis kúpokban, halmokba rendeződve
betöltötték teljesen az egész
üveges verandát, olyasforma
kúpokban álltak, mint
a hármas halom a címeren.
Délután, mire hazajött
a kisszoba postás albérlője,
teljesen lehűltek a dinnyék.
„Huszonöt expresszlevelet
kézbesítettem ma! Huszonöt
expresszlevelet!” – ingatta
a fejét a veranda ajtajában,
gondba merülten a postás.
Mióta az eszét tudja,
ilyen nap nem volt
a kisvárosi postán.

A Cormick-traktor legendája

A toronyból egészen
a legelőkig láttunk.
Aztán parcelláztak,
kis sáncokat emeltek,
az árkokat elöntötték vízzel.
S az alföldi kisváros
elkezdett rizset termeszteni
az aszályos földön.
A csatornában folyt a víz,
ezt átemelték a rizstáblákra,
édesapám Cormick-traktora
vidáman pöfögve
működtette a szivattyúházat.
A rizstelepi lányok
egy nyáron át, lábszárközépig vízben,
gyomlálták énekelve-kacarászva
a rizstáblákat.
A nyár után a kis Cormick-traktor
visszakerült az udvarunkba.
Ülhettem lyukacsos, felforrósodott,
vasrostélyszerű ülésén,
amennyit csak akartam.
Egészen addig, míg édesapámat
(az amerikai traktorért cserébe),
fel nem vették kismunkásnak
a helybéli szeggyárba.
A rizstelep meg kiszáradt.
A toronyból jól lehetett látni.

Amint riglire zárja

A fiúcska boldog.
Hát mégiscsak királyfi lesz!
Az álarcosbál úgysem jelent semmit.
Na és, ha királyfi?!
Szép jövő állt előtte.
Hiszen munkásszármazású!
Fizettek, elindultak.
Aztán az öreg néni,
az öreg jelmezkölcsönző-néni,
az öreg Ambrózy néni,
az öreg Ambrózy-bárónő,
riglire zárta utánuk
a kültelki rozzant
léckaput.

A felcser gyönyörű vitorlásai

Dolgozhatott ő a kórházban,
járhatott ő, amennyit csak akart
a kis orvosi bőrtáskájával,
s injekciót is adhatott, amennyit
csak kedve tartotta,
lehetett a helyi bélyeggyűjtő kör
elnöke is: tudtam én jól,
úgyis túljárok az eszén,
ha nem elég neki ez sem, az sem,
hát akkor majd az egész
nyolcszázhúsz darabból álló
egész bélyeggyűjteményemet
oda fogom adni
neki cserében
azért a háromcímletű
malakkai vitorlás-sorozatért,
amelyért tegnap úgy éreztem:
megszakad a szívem.
Dolgozhat ő a kórházban,
amennyit csak akar,
úgyis túljárok az eszén.
Meg aztán minek is kellene
egy felcsernek
három vitorlás hajó?

Neufeldék elmennek Palesztinába

Reggel álmos imbolygással
himbálóztak a nagy gyékénykosarak
a sütődébe.
Az utcán finom lisztpor
kanyargott az asszonyok útján
a pékség felé.
Néhány óra múlva
Neufeld bácsi nagy lapátjával
kacagva szedte ki a kemencéből
a roppanós kenyereket
a téglapadlón várakozó
gyermekek előtt.
Aztán, egyszer csak,
a május elsejei felvonuláson, a főtéren,
papírmaskarába bújtatott emberek
jelenítették meg
a nagyszivaros Churchillt,
és Titót, a láncos kutyát.
A nép tapsolt, éljenzett, nevetett.
Aztán bezárt a pékség.
S Neufeldék elmentek Palesztinába.