[2018. november]
DOINA RUŞTI: LIZOANCA TIZENEGY ÉVESEN
. SZENKOVICS ENIKŐ FORDÍTÁSA. BUDAPEST, ORPHEUSZ KIADÓ, 2015.
BORBÉLY SZILÁRD: NINCSTELENEK. MÁR ELMENT A MESIJÁS?
BUDAPEST, KALLIGRAM, 2013.Mi „cukibb” és „menőbb” egy gyerektörténetnél? A gyermek kivételezett, megkapja, amit a szülei nem, az álmok letéteményese, beteljesítője. A gyermeket minden és mindenki segíti, és ő csak halad megállíthatatlanul, egyenesen, fölfelé.
Mi brutálisabb egy gyermekverésnél, gyermekerőszaknál, egy gyermeki lélek módszeres gyilkolásánál? A gyermek ártatlan, tiszta és repül, míg be nem nyálkázza a nyomor, a felnőttek szűklátókörűsége, míg álmait is be nem piszkítja, mint légy az ablakot, a kilátástalanság, míg le nem húzzák, nyomják, verik, karóval, husánggal, a földre, a való világ talajára.
Doina Ruşti tizenegy éves hősének van neve, ő Lizoanca, az ország déli részén fekvő kis faluban mindenkié. Minden férfiemberé. Minden gerjedt férfi vágyaié. Neki ez ajándékot, édességet, a gyermeki léthez rendelt apróságok ígéretét hozza az otthoni durvaság, verés helyett. Dacosan szegezi mérgezettnyíl-tekintetét bántalmazójára, az apjára, bár tudja, hogy ha lesütné, legalább egy-két ökölcsapást, sportcipőtalp-rúgást elkerülhetne. „Én csináltalak, én is öllek meg, azt a kurva anyád picsáját!” – ezzel a szülői biztatással indul útjára. A könyvbeli útja végén egy gyermekotthon áll, ami elvileg kiút a nyomorból, ám ő itt kapja meg először a bélyeget: prostituált, noha a szót nem, a jelentését sem ismeri. A magyarázatot hallva: „A prostituált egy olyan mocskos személy, aki árulja a testét”, „koszos nőt képzelt maga elé, olyan Carolina anyóka-szerűt, aki véres húscafatokat tép ki saját testéből, melyeket jobbra-balra holmi százasokat lobogtató kezeknek osztogat szét”. És azt sem érti, híres kortársa, Trestiana, a tévében szereplő énekesnő, aki szintén az otthonba kerül, mert apjától vár gyereket, miért gyűlöli halálosan az apját, amikor az sosem emelt rá kezet. „Még egyszer ránézett, és az futott át az agyán, hogy ezt a macát még sosem püfölték el, és ezért nem is tudja felmérni a veréssel járó megaláztatást és fájdalmat.”
Borbély Szilárd szereplője tízéves, neve nincs, néha rosszpára, ilyenkor az anyja nem haragszik rá, máskor tofla, ahhoz egy nyakleves is jár a figyelmetlensége mellé. Ő is megkapja a maga útravaló mondatát: „Olyan tehetetlen vagy, mint az apád.” „A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő. A nővérem a Nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas. Ő a Kicsi. Így szólítanak bennünket.” Néha Gogának csúfolják a nagyobb fiúk, mert a faluban kering egy, a családban meg nem erősített, de nem is cáfolt történet arról, hogy az apjuk balkézről egy zsidónak a fia. A hatvanas-hetvenes években játszódik a történet Magyarországon, egy mélyszegénységben élő faluban, ahol a zsidó még/már szitokszó, rosszabb bélyeg, mint a szegény vagy a jöttment. „...nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik a gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öregkorukra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar.” – Ez az anya interpretációja, ő mindvégig hajtogatja: „mi nem vagyunk parasztok, mi elmegyünk innen”. A gyermek mindebből leginkább azt szívja magába, hogy a világban nem lehet otthon. Még ha netán elfogadná is a szűkös és kemény életet, ami adott, neki nem szabad ott gyökeret eresztenie, nem szabad otthon éreznie magát. Az anyai mondatok nemcsak hogy kihúzzák a biztos földet a gyerek lába alól, de hihetetlen, módszeres kegyetlenséggel szoktatják is le az álmodozásról, a nagyobbra vágyásról, a kitörésről – saját, állandóan ismételgetett, elvágyódását kifejező mondása mintegy a gyermek megtörése gyakorlatának eszköze, hiszen egyértelmű a kitörés lehetőségének teljes hiánya. A gyereket itt is verik, kézzel, nadrágszíjjal. Férfiak verik a nőket, nők a gyerekeket, a gyerekek meg egymást, mindenki veri, rúgja az állatokat. A névtelen főszereplőt veri az anyja kézzel meg amivel éri, veri az apja nadrágszíjjal, és mindenki mindenkit bántalmaz szóval. Nemcsak a durvaság és trágárság, de a közönségesség is természetes, mint ahogy az is, hogy a szülők nemi élete a gyermekek előtt zajlik. Szerelemről, szerelmi életről szó sincs, csak testi szükségletek kielégítéséről, illúziót és álmot, reményt és örömet egyaránt kioltó, csírájában kiölő módon.
Lizoanca történetében is ez a fajta szenvtelenség figyelhető meg: ott a tévékamera tételesen is megjelenik, riport készül, tényfeltáró, oknyomozó tudósítás, ami felháborodást kelt (erről csak hallunk, de nem tapasztaljuk, a regény főszereplőjének életén ez mit sem változtat, a többi szereplőjén is csak annyira, hogy a közegészségügy megnyugodhasson: a gyermek által széthordott szifiliszt meggyógyították). Mint kamera, szenvtelenül figyel Borbély Szilárd hőse is, regisztrálja a látottakat, olykor hozzátesz valami hasonlóan szenvtelen (kissé autisztikus) saját megjegyzést, mint a „nálunk ezt így mondják”, vagy a (prím)számokra vonatkozó megjegyzései.
A durvaság, a trágár beszéd, a másik, a gyermek semmibe vevése szintén hasonló hangsúllyal van jelen a két regényben, a szülés és szarás egybeolvadása („szartalak, szültelek”, „én szartalak a világra”), káromlásszerű használata.
Egyik regény se mutat semmilyen kiutat. Hiába költöznek el Borbély Szilárd hősei hetvenháromban abból a faluból, a kilátástalanság a vérükben, az agyukban van, és nem is változik semmi: a mutatósnak vélt tervrajz a keretezőig még eljut, de onnan haza, a falra sosem. A szabadság csak annyi, aminek a határait nem ismerjük. „A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatatlan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk.”
Doina Ruşti Lizoancája is elkerül a faluból a fővárosba, nevelőotthonba, ami nem otthonabb a brutális apja és megfélemlített anyja által képviselt otthonnál. Esélyt azonban itt sem kap, helyette címkét. Amit tudatlanul, mintegy életösztönből tett, rátapad, a jövőre nézve is megfosztja a másféle élet esélyétől. A könyv végén megérkezik az életében jelképessé, fordulatot jelzővé vált új, ezúttal „zöldes cipő, olyannyira lágy anyagból, hogy az ember azt hihette, pihepuha selyemből készült. A lábbelik elején aranyszínű gyűrű csillogott, benne tiritarka kövecskék”. Mint korábban is, elbűvöli az ajándék, „s menten belehasított egy gyönyörű szép álom: beleugrani az elszenderedett cipőkbe, melyek erre hirtelen felébrednek, megcsillantják gyűrű-szemüket, majd futásnak erednek az autók uralta úton. De merre? A kerítésen túl sem jobb”.
