[Látó, 2009. december]

Gyűlnek szemem mélyén az álmok,
olykor már nappal is lekoppan,
és míg tűnődve ülök, állok,
bent szunditok egyet titokban.

Gyöngéd szellemkarok lehúznak
homályos, zöld folyófenékre,
köröttem lusta árnyak úsznak,
és elborít a csend, a béke,

eltölti, elzsibbasztja lelkem.
Rég túl a mennyen és a poklon,
az álomban hazára leltem,

sötétjében vagyok csak otthon;
szunyókálok – s egy őszi reggel
a csillagokban ébredek fel.