[2020. november]

---

A tánc kivonja a csontokból a meszet.
Az elhasznált levegőről a hűvös éjbe
omlik ki a felkavarodott massza.
Felparázslik, és fakózöld füsttel
karcolja a troposzféra alját.
Ebben a felhevült szellőzködésben végre
egynek érzi magát a morgolódó részecskékkel, és
a léttel való szembenállásban
magától a léttől kér menedéket.
Nem ellenáll többé. Tekintetével
rátalál Mme C.-re, a teraszra nyíló ajtó
keretében, de a beszélgetések morajában
nem hallhatja, amit maga elé mond:
a pokol térélmény –
a mennyország is az.
Valaki az ütőshangszerek józanságáról
beszél neki, amíg ő az árkot figyeli az állán.
Mintha ez a meghasonlásokat elegyítő
árnyék beszélne hozzá. A száj alatti száj.
Az odabentről dübörgő tánczenét
egy vészjelzés szakítja meg. A lemezlovas
sápadt alakja zárórát kiált az infrafényben.
Surrogva oszlanak szét, mint a hab,
eközben végképp szem elől téveszti ittléte értelmét.
Egyedül, a kivilágított mosdókagylók felé igyekezve
eszébe jut álma, hogyan húzódott fel a tető
tartószerkezete alá a felemelkedés meddő igyekezetével,
az ismeretlen, mégis mindig ugyanabban a formában
visszatérő félelem elől. És még mielőtt
kiszorítanák helyéből a sötétség gyűrűi,
célzott léptekkel eléri a közös mosdók fényudvarát.