[Látó, 2009. június]

ha ártatlanul ébrednénk egy reggel,
elfeledve ezt a keskeny sávot:
petrit mondjuk, a gyökerükre utaló fákat,
j. a.-t, a költészetet magát.
talán adornót is,
auschwitzot, azt a franciát,
a botrányt és a szentet.
kántort legalább,
s az alagút végén jang ci jün mestert,
ha mondanánk, hát
zavar nélkül, frissen:
kedvesem,
apránként kiadott lelkedre,
nem mindegy,
miféle szavakat ültetsz…

nem tudnánk verset írni.
akkor azért nem.
az az az

amikor az az az – nem olyan, mintha;
mint pl. most, amikor olyan.
most felhőkbe bújnak a felhők,
erdőtől nem látni az erdőt,
most a ködöt köd rejti el.
amikor az az az, a vers még ráadás sem.
nem úgy, mint most, amikor
szintén nem ráadás,
de még innen, amin majd túl.
még saját karmai közt nyöszörög:
megörökíteni, ami örök.
a lomb és víz és fű amikor összehajlik
vissza se nézni félve
énfüvem lombom énvizem
bele se zavarni
csak tudni jó igen jó ahogyan elcsitul
ez az – nem olyan