[BukarestLátó – 2009. április]

soha nem szólaltam volna meg.
hatéves koromig senki nem kért erre
és ez így jó volt:
úgy ültem a beszéd alatt,
mintha egy tökéletesen hermetikus öntöttvas harang lenne fölöttem.

egy olyan tudást rejtegettem ott,
amelyet hatévesen a kényszer miatt elveszítettem.
az angyalt nemcsak álmomban láttam, hanem mindenkor,
fényes nappal is,
amikor letagadhatatlan a valóság.

azt sem bocsátottam meg, hogy
iskolába írattak,
ahol beszélnem kellett,
később pedig azon igyekeznem,
hogy a többiek között is elszórjam, akik
lázasan beszéltek, kézzel-lábbal hadováltak,
és elbódítottak életükkel.

a mai napig félve beszélek,
mert ma is ott élek a harang alatt,
s a beszédtől rosszul leszek.

emberi nyelven nincs mit mondanom,
itt minden véletlen és zajos összevisszaság.

de bizonyos hozzáértéssel
úgy teszek, mintha beszélnék,
és majdnem emberi hangokat adok ki,
de a torkomban analfabéta, formátlan bőgés indul,
amelynek semmi köze a beszédhez.
még rosszabb azonban, hogy elkopott némaságom tudása,
elment az angyal is, aki hatéves koromig a
fejemnél állt,
nincs már az az ember sem, aki más ember lehetett volna,

aki úgy hallgatott, hogy a sokévi némaság
végén leleplezze a legkevésbé megbocsátó tudást mind közül,
az egyetlent, amely elviselhetőbbé tette volna a halált,
és a gépeket elnézőbbé.

Demény Péter fordítása