Kukorelly Kedvenxc kötetében,1 melyben „egy kis tablót” készít kedvenceiről, nagy költőelődjéhez való vonzódását a Petőfi Sándor, szívem című írásban fogalmazza meg. A szubjektív viszony azért válik jelentőssé, mert nem a kanonizált váteszi szerep felől közelít hozzá, hanem az olvasói élmény felől, egy sorba állítva más P betűvel kezdődő (világirodalmi szintű) alkotókkal, miáltal Petőfi irodalmár szerepe hangsúlyozódik, értékelődik fel: „ha leveszed a polcról, ha le méltóztatod venni a Petőfidet a polcról, Petrarca, Pázmány, Puskin, Petőfi, Proust, Poe, Plath, Pessoa, Paszternak, Pilinszky, ha fújsz egyet, felütöd és olvasol, az én szívem egy földalatti lak, igen.”2 A por lefúvása az újraolvasás szükségességére utal, melynek eredményeképp kerülhetett be ebbe a szövegbe az idézett Petőfi-sor is, majd maga az egész költemény, mely a kevésbé ismert Felhők-ciklus egyik darabját képezi. Az explicit kijelentés, mellyel a Petőfi-kultusz létrejöttének okait relativizálja, „Hogy kit tisztelünk, sokszor esetleges csak”,3 szintén nem a feltétlen áhítatból fakadó csodálatot fejezi ki, hanem a szubjektív olvasat önkényességét, mely a maga során ki van szolgáltatva a kánon manipulációinak.

Kukorelly Kicsit majd kevesebbet járkálok című könyve az előző verseskötetekhez képest több szöveghagyományt is megmozgat, ezeket expliciten is megnevezi az ajánlásokban, megidézi egy-egy mottóban, vagy átiratként intertextuális viszonyt teremt, például Petőfi Sándor Szeptember végén című verse és saját, Szeptember elején című változata között. Ugyanakkor legtöbbször teljesen esetleges módon kerülnek be a más szövegekre, szerzőkre való utalások, melyek látszólag nem hoznak többletjelentést, diszkrét elemek maradnak csupán. Dolgozatomban elsősorban a leíró költészet, s így főként a Petőfi-hagyománnyal való viszonyt vizsgálom meg a Valamivel komolyabban ciklus azonos című versében, illetve a Szeptember elején szövegében. Ugyanakkor arra is figyelek, hogyan működteti a tájlíra kellékeit az énről való beszéd, hogyan használja fel őket egy másfajta „én” megkonstruálásához.

A tájlíra rekvizitumai az én-lírában

Érdemes megvizsgálni, mire vonatkozhat a Kicsit majd kevesebbet járkálok kötet Valamivel komolyabban ciklusának címe. Hiszen, ha tematikailag nézzük, az első ciklusban is találni olyan komoly témára utaló verscímeket, mint „Lélek”, „Test”, illetve az elemzett részben is szerepel olyan köznapi téma, mint a szomszédban lakó idős hölgy, aki mindig végignézi az adást. A hangnem sem lép át feltétlenül emelkedettebb regiszterekbe, ugyanúgy jelen van a hétköznapi beszédmód, mint a korábbi két ciklusban. A „valamivel” melléknévi határozatlan névmás jelzi is, hogy csupán fokozatnyi az eltérés. A „komolyabban” határozószó jelentése inkább a tematikára vonatkozik, a haza fogalmára, az emberölésre és az ezzel szembeni közömbösségre (Levél a Poems for Bosnia című antológia szerkesztőjéhez. 1993. áprlis 26.), esetleg a Petőfi-, Mészöly-hagyomány státusára, méltóságára. Az említett A szomszédban egy című versben a nagybetűs „Himnusz” szó tartozik a szentségként értelmezett költészet képzetköréhez,4 még ha az ismétlődő szituáció mindennapisága miatt ez fel sem tűnik: „Mindig // meghallgatja a Himnuszt a / műsor után, amióta közvetítik.” Ez a cselekedet feltételez bizonyos fajta komolyságot, mint ahogyan a hagyományhoz való interpretatív viszonyulásmód is, a komolyan vevés nemcsak tömjénezést jelent, hanem értelmezést, új összefüggésekbe helyezést, továbbírást, ahogyan ez a ciklus is teszi. A „Himnuszhoz” hasonlóan a haza fogalmának jelentése egy más hétköznapi kontextusban merül fel, értelme határátlépéskor válik relevánssá.

A Valamivel komolyabb című verset Kukorelly Petőfi Sándornak ajánlja. A nagyon enigmatikus költemény azonban nem vagy csak burkoltan tartalmaz olyan utalásokat, intertextusokat, amelyekből következtetni lehetne a beszélő Petőfihez való viszonyára. Szembeötlő, hogy a költemény minden igéje kivétel nélkül feltételes módban szerepel, mely egyrészt a jelen nem lévő, távoli költőtársra utal, másrészt azt fejezi ki, hogyan reagálna a beszélő, ha Petőfi még élne: „Ha volna, elfeledném.”, „nézné”, „Ha volna még, föladnám”, „hagynám”, „enne”, „lenne”, „aludna”. A hétköznapi cselekedetek között mégis felismerni vélek olyan Petőfi versekre emlékeztető tájelemeket, mint a rét, ami lehet a róna egyik megfelelője, vagy a többször ismétlődő este illetve ég, a tó viszont már nem tartozik ide. Végső soron az egész környezet oly egyszerű és mindennapi, hogy akár emiatt is tekinthető Petőfi-reminiszcenciának, ugyanakkor viszont éppen emiatt nem-jelként is funkcionál, megőrzi önmagában álló konkrétum voltát. A két költő közösségének azonban vannak szövegmarkerei, a „mivégre” első szótagja külön sorba kerül: „mi- / végre”, ezáltal mintegy létrejön a „mi-többes”. A „Nézné az estém” is valamilyen viszonyt fed, főként ha az estét ennek leírásaként értjük, a megvizsgálás, fürkészés folyamatát jelzi. A szavak hiánya vagy szükségtelen volta: „Egy szót se, este volna” jelölhet megértést, de egyszersmind meg nem értést is, ami tovább szaporítja az ambivalenciák számát a versben. A második szakasz első két sora: „Ha volna még, föladnám. / Magára hagynám.” ugyancsak többféleképpen értelmezhető, hiszen a feladás bekövetkezhet a Petőfivel szemben érzett alulmaradás
miatt, de a „Magára hagynám” kifejezés inkább negatívumot érzékeltet, ebben a kontextusban Petőfi tűnik fel rászorulóként amiatt, hogy az „Enne előbb kicsit, / ha lenne mit” rész élettörténeti reflexióként hat. A külön mondatként, sorként kiemelt „Na”, mely az előző „aludna” ige utolsó szótagját ismétli meg, lefokozza az éhezés, magára hagyás esetleges pátoszát, és visszatér a kezdeti statikus állapothoz: „Nézné / a rétet.” Nagyon nehéz bármilyen interpretációt megkockáztatni e vers kapcsán, hiszen az ajánlás nem hatalmazza fel az olvasót arra, hogy az egyes szám harmadik személyt Petőfire vonatkoztassa. Sok esetben nemcsak az alany hiányzik a mondatokból, hanem a tárgy is, emiatt csupán egy-egy reláció fogalmazódik meg, ami önmagában paradoxon marad a két dolog, entitás jelenléte nélkül, mivel a mondathatárok kétségessé teszik az interpretáció során felötlő főnevek önazonosságát.

A Valamivel komolyabb költemény mellett a kötetben a Szeptember elején című szöveg áll, mely a népszerű Szeptember végén Petőfi-vers átirata, emiatt az előző oldalon lévő ajánlás erre a költeményre is áttevődik. Az első rész, a (9. 1) alapszituációja: „A kertben vagyok, dél körül vidám meleg, izzad a fejem.” hasonló a Petőfiversével: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.” Majd ezt a hó, jég képei váltják fel, akárcsak a Szeptember végén téli világának leírása: „De látod amottan a téli világot? / Már hó takará el a bérci tetőt (...) De, íme, sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet”, ennek megfelelője a Kukorelly-versben: „Kissé már öregedő legyek.5 (...) Majd leesik a hó, előbb inkább havas eső, esés közben elolvad, / aztán mégiscsak megmarad. Elolvad, ráesik, megmarad, jéggé áll / össze, csomó fekete, jégkemény hóhal // mocska” stb. Az utóbbi hangneme merőben más, sokkal prózaibb a mondatszerkesztés, a „bérci tető”, „lángsugarú nyár” szintagmák helyett itt a modern élet kellékei szerepelnek: trikó, szvetter, pulóver, vitamin. Ez a rész a Petőfi-versnek csak az első szakaszát írja át, a második, harmadik szakaszra a (Szép 9. 4)-gyel jelzett rész reflektál, amennyiben itt is valamilyen szerelmi viszony jelenik meg, a beszélő ölébe penderülő személy a hitvest idézi a Petőfi-költeményből. A (9. 2)-es részben pedig a Duna képei emlékeztetnek A Tisza című par exellence tájleíró költeményre, a leírás itt is a közelítől a távoli fele halad: „Közvetlenül a partnál a vízművekhez tartozó rét teli van kikericcsel”,6 még ha a deiktikus elem „itt” (ülök) csak a zárósorban jelenik is meg. Különbözik azonban a bemutatás módja, a Petőfi-vers kezdő szakaszának anya–gyerek intimitását itt egy szexuális asszociációkat keltő kép váltja fel, melynek felhangjait vissza is vonja a beszélő, ám épp ezáltal tereli rá a figyelmet a kifejezésre: „A Duna erősen visszahúzódott, a holtág leapadt, a Nap, elnézést, de végigfekszik a vízen, beragyogja Nagymarost a szemközti töltés mögött.”7 A nap ragyogása a Petőfi-versben a tündér-sugár metafora kiterjesztéseként jelenik meg, s ezáltal sokkal éteribb, bájosabb hangulatot kölcsönöz a tájnak.

A Kukorelly-szöveg a deskripció után a „védett növény” fogalmat boncolgatja nyelvileg, illetve a tiltott virágok leszedése miatt járó „leültetés” átvitt és szó szerinti értelmét játszatja egybe: „ha valaki leszedne / néhány darabot, állítólag még le is ültetnék. Hogy na, üljön le.”8 Teljesen más irányba halad tehát a leírás, nincs tétje, mint a Petőfi-költeményben, esetlegesen kiválasztott természeti környezetnek tűnik.

A (9. 3)-as rész is tartalmaz egy Duna-jelenetet, ez viszont még inkább elhárít bárminemű tájlíra-értelmezést: „Megszólalt a mobiltelefonom a Dunában, olyan hangosan, hogy / nagyon, elfelejtettem kikapcsolni.” Ennek a szövegnek az egyik szereplője MM, feltehetően Mészöly Miklós, akire Kukorelly több versében is utal, ebben a ciklusban pedig neki ajánlja az Ic. bi. allei. Négy rövid darab Mészöly Miklósnak című költeményt. Ezekben a szövegekben a mészölyi hagyomány szintén nem explicit módon szólal meg, a képelemek kevés többlettartalommal rendelkeznek, egy-egy gesztus, mozdulat emlékeztet csupán Mészölyre, mint például a következő: „Ment a füvön. Nagyon lassan. Nagyon lassan megy”, ami a mészölyi próza lassú, kimért tempójára utalhat. Ilyen még a fénykép, mely ugyancsak a jellegzetes mészölyi állóképekre, statikusságra emlékeztet, ugyanakkor Kukorelly is alkalmazza ezt a technikát,9 emellett az allúziók konkrét képiségüket is mindvégig megőrzik: „Csináltam fényképeket is, példá / ul az, hogy // MM rágyújt a cigijére, M / M megeszik egy szilvát.” A két egymás melletti iniciálé szétválasztása
megbontja ezeknek az ’MM’ együttesével való azonosságát, ami játékos és rejtélyes módon előzi meg és bizonytalanítja el a Mészölyre tippelő interpretációkat.

Hasonló kezdőbetűs rejtvény szerepel a (LiDuTr 9.6)-os részben is, „két szlovák költővel meg / SzLval leautóztunk Duinóba”. Ugyanitt világirodalmi szerzőkre is utal, ugyancsak a megszokott konkrétumok szintjén: Duino mint helynév szerepel, a szlovákok „Rilkeho” kiabálásával együtt Rilke Duinói elégiáit asszociálják, Joyce neve is csupán márványtáblába vésett jelként szerepel, amely alatt tudattalanul sétálnak el a turisták. Kiérezhető némi elégedetlenség a beszélőből, hogy a duinói kastély magánkézbe került, és semmiféle felirat vagy kiírás nem jelzi kulturális jelentőségét. Ezt ellenpontozza a Joyce-tábla, noha a szöveg utolsó sorai: „ha kiírnak bármit, az / helyes, vannak táblák, megnyugszik az ember”, kissé ironikussá teszi az ezek szerint való tájékozódást. A (9.7)-es, (9.8)-as részekben tovább sorjáznak a rövidítések: N / P., SzL, BE, míg az utolsó, (9.9)-esben az „én” szó kezd hasonló módon működni, „é // n”. A szöveg, mint azt a címek helyett álló számok is jelzik, naplószerű formában íródott, mindegyik rész egy-egy nap eseményeit írja le, szubjektív szelekció és megközelítés szerint. Az utolsó egy cseppkőbarlangban tartott felolvasásról szól, a svéd költőt senki sem érti, de nem is csodálkoznak ezen. Innen indul az önreflexió: „Én sem értem és én se csodálkozom, ezek a dolgok, / hideg, svéd, csöpp, é // n, a többiek, / odatartoznak más dolgokhoz, egymáshoz kapcsolódnak, csak / pont azt nem lehet érteni rendesen, hogy is tartoznak oda. / Hogy mi tartja ott.” Míg a Nem lehet, mivel tilos című versben10 a hóember elolvadása képileg jelenítette meg az én szétesését, széthullását, 11 itt az „én” szó grafikai szétírása érzékelteti az én cseppszerű összetételét, a sok apró részecske egymásba kapcsolódását, miközben a köztük lévő reláció rejtélyben marad. A „csepp” ezen metaforikus értelmezését a „vízcseppek”, „cseppkőbarlang”, illetve az egymást követő „svéd, csöpp” szavak egybeolvasásából adódó svédcsepp konkrét képei hívják elő. Ha a zárójeles címeket nézzük, ezek is cseppformájúak, a (9.9)-es résszel véget ér a szövegegész, a zárórész önreflexióként is értelmezhető, függőben hagyja, hogy mi alapján tartozik össze a 9 szövegcsepp. A teljességet a 10-es szám jelölné, ehelyett itt a 9-es szerepel, ami a csonkaságot, a majdnem készt, de mégsem befejezettet konnotálja, pont azt a részt hagyva ki, amely bezárhatná a kört, kiteljesíthetné az ént.

Ugyanebben a kötetben, a 666 999 000 ciklus utolsó darabja, a Leírások szintén kilenc részből áll, pontosabban nyolcból, hiszen az utolsó szöveg egybevont (8–9)-es számokkal jelölt. A továbbiakban a Leírások (4)-edik részét vizsgálom meg, melyben metapoétikai szinten is megfogalmazódik a beszélőnek a leíró hagyományhoz való viszonya. A vers a már megszokott módon, egy jelentéktelennek tűnő napi eseményről számol be, arról, hogy a beszélő nem a hidegre való tekintettel, hanem a divat, a szépség miatt vett fel egy kabátot az adott napon. A teoretikusabb rész a Kukorelly-féle visszakérdezésre adott válaszként érkezik: „most nem a kabátomról van szó, / hanem arról, hogy bármi miért lesz éppen úgy. // Ezzel mintegy kísérletet teszek az elbeszélő-leíró líra és a / közéleti vallomásköltészet hagyományának megújítására.” Nem tekinti adottnak, rögzítettnek a leíró hagyományt, rugalmasan kezeli, szubjektíven kiválasztott szituációk és új kontextusok működtetése révén, az énhez való lefokozottabb, közvetlenebb viszonyulás által, az én folyamatosan átalakulóként, elkülönböződőként jelenik meg, ahogyan arra a vers soron következő szakasza is rámutat: „És nem teszek különbséget köztem meg a szövegem beszélője közt, / a különbség, ez jéghideg törvény, magától áll be.” Ennek a kijelentésnek az érvényessége a Fényképezés-vers technikájában mérhető le leginkább, illetve más olyan Kukorelly-költeményekben, melyek ennek a médiumnak az eljárásait alkalmazzák, hiszen ezekben a fényképek, az általuk rögzített kép, illetve ennek a nyelvi leírása között többszörös időbeli elkülönböződés jön létre, az „én”-ek „a temporalitás retorikája” (Paul deMan) miatt leválnak egymásról.

A derridai koncepció alapján ez az elcsúszás minden szövegben tetten érhető a jelölők folyamatos cserélődése, játéka miatt. Az elkülönböződés nem önkényesen végzett aktus, hanem az írás folyamatában jön létre, a nyelv önműködése teszi, amely előrehaladásával szükségképpen távolodik az eredettől. Ezt a folyamatot ez a költemény a fagyás fizikai törvényével teszi analóggá, melyet közvetlenül a hideg okoz, ez pedig, úgy tűnik, „magától áll be”. Lehetne persze tovább boncolni a természeti reakciókat, de ez is egy végtelen folyamat lenne, a leírás pedig nem nyújt voltaképpeni magyarázatot, ezt sugallja a szokásos hárító gesztus: „A magától metafora, itt azt jelzi, hogy nem / muszáj mindennek utána-járni.”

Az elbeszélő-leíró líra és a közéleti vallomásköltészet együttesének átértelmezéséből Kukorelly olyan lírát alkot, mely a tárgyiasság, „a szikárság esztétikájának”12 mészölyi változatához közelít: a leírások mintegy átveszik az én szituálásának szerepét, nem helyettesítik azt, mint ahogyan a szimbolisták tették, a tájelemek, helyzetek nem jellemeznek, inkább az én gesztusai dominálnak, sok versben egyedül ezekből a parányi rezdülésekből, moccanásokból szűrhető le az, amit énnek nevezünk. Szinte állandó jelleggel felmerül az az ismeretelméleti kétely, amely az elbeszélhetőség problémájának mészölyi megnyilvánulásait is táplálja, ami miatt még a tapasztalt dolgok sem, vagy alig vezetnek következtetésekhez, kijelentésekhez, bizonyossságokhoz. Az Ic. bi. allei. Négy rövid darabMészölyMiklósnak című szöveg második, (2)-es része ezt így fogalmazza meg: „Ez most itt valószínűleg a semmi, ahonnan írok; mindenesetre / egyáltalában nem tűnik valószínűnek, hogy lennének mind- / ezek, mert mi van?”13 Ezek után felsorolja azokat a dolgokat, amelyeket el lehet még mondani: „például telihold van, tücskök hegedőlnek (...) és kert van, ház, szagló növényzet, paradicsom.” Majdnem az egész költemény ehhez hasonló leírásokat tartalmaz, az első a pakolásról, családtagokról, a harmadik egy valószínűleg pécsi utazásról, bár a ’p’ betű utáni kipontozott rész helyére más grafémákat is betehetünk, az utolsó rész pedig ugyancsak tájat ír le, a másik lény emberi jelenléte alig érezhető benne, inkább a csönd hallható, egy-két lépés, testmozdulat és egyetlen üres kérdés: „Hogy vagy?”, „Jól.”, sablonválasz, azután ismét a táj, mely ebben a kontexusban többet mond a szavaknál: „Egy olajfa, aztán őszibarackfák, nem lettek beoltva, és akác, egy csomó akác.” Az olajfa, akár Athéné és Poszeidon történetét,14 akár biblikus vonatkozásait nézzük, a békesség, megegyezés valamilyen formája, az ismételt ’akác’ szó pedig mintha örömet konnotálna, ezt a jelentést erősíti meg a másik személy testbeszéde: „Most megfordul, errefelé, felém, nyitva a szája, fölemeli kezét. / Hogy vagy?” A mészölyi objektivitást ellenben Kukorellynél helyenként megszakítja egy-egy személyesebb megjegyzés, reflexió, az „én”, még ha csak dilettáns alakként, jelentéktelen figuraként tünteti is fel magát, előtérbe kerül, fontossá válik a jelenléte, az elejtett kommentárjai, emiatt felértékelődik a vallomásos jelleg, bár nem a szó hagyományos lírakategóriai értelmében, hanem visszafogott, alulstilizált, közvetlen, de mégsem önfeltárulkozó módon.

JEGYZETEK
1 Kukorelly Endre: Kedvenxc. Pécs, 1996, Jelenkor.
2 Uo. 20.
3 Uo.
4 Vö. uo: „Azok a rendőrileg garantált március tizenötödikék a Múzeumnál, leállított buszforgalom,
igazi Einstand, János a Vitéz, Petőfi a Rádió, Csarnok és Mgtsz, egy közepes romantikus
szobor, amint épp a kettes villamos megállója felé mutat, akasszátok föl a királyokat, Ha nem tudsz mást,
mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd, egyáltalán,
ez a szent fa, nehéz ügy.”
5 A „legyek” szó kétértelműségét Kukorelly Elszánt legyek költeménycíme is érvényesíti. In
Uő: Én senkivel sem üldögélek. Budapest, 1989, Pannon. 30.
6 Kukorelly Endre: Szeptember elején. Kicsit majd kevesebbet járkálok. Pécs, 2001, Jelenkor, 53.
7 Uo.
8 Uo. 54.
9 Lásd pl. Az nehéz súlyokat cipel, Fényképezés, Egy nem tudom milyen felvétel. In
Kukorelly: i. m., 1989. Egy régi fényképet néz, in uő: Azt mondja aki él. Pécs, 1991, Jelenkor.
10 In Kukorelly: i. m., 1989.
11 Vö.: „eltűntem, alá vagyok, nagyon / gyorsan ‹én› hullik”. In Kukorelly: i. m., 1991, 5. vagy
„eltűntem, alá vagyok, gyorsan / ‹az én› hullik.” In Kukorelly: i. m., 2001. Napos terület-ciklus, 65.
12 Thomka Beáta kifejezése in uő: Mészöly Miklós. Pozsony, 1995, Kalligram.
13 In Kukorelly: i. m., 2001, 58–59.
14 Az istennő „kedvelt városa Athén volt, ami miatt Poszeidónnal keveredett vitába. Mindketten
maguknak akarták a várost, és Poszeidón párviadalra hívta ki Athénét, aki a kihívás elől ugyan
nem hátrált meg, de Zeusz nem hagyta, hogy fegyverrel döntsék el a kérdést, (...) hanem kihirdette,
hogy azé lesz a város és arról kapja majd nevét, aki hasznosabb ajándékot tud adni az embereknek.
Poszeidón szigonyával sós vizű forrást fakasztott az Akropolisz szikláján, és ütésére a földből előtermett
az első ló, Athéné pedig az első olajfát sarjasztotta a talajból. Az istenek Athéné ajándékát hasznosabbnak
találták, és így neki ítélték a várost, amelyet az istennő saját magáról nevezett el Athénnak.”
(http://www.valtozovilag.hu/qc/A.htm) Poszeidón ajándéka, a ló, a háborúskodás egyik jele, ezzel
szemben Athéné ajándéka, az olajfa inkább a békesség szimbóluma.