[Látó – 2009. május]

(az üldözés melankóliája)

Minden történet: üldözés;
nem szólhat másról.
A díszletek, a táj, a tér
belső mozgást palástol.
Holmi lódobogás, patazaj
hallszik a folyón túlról,
a másik partról érkezik,
és egyre forróbb lesz a talaj
talpad alatt, fütyül a szél,
a tágas mező bezár magába –
kilovagoltál önmagadból,
belovagoltál Perzsiába.

Sosem lesz vége, s míg elfeled
üldözni téged bárki is,
ezerszer élsz majd újra át
minden átkozott történetet.

Amíg még lehet, lóra hát!

A nagy síkság, a városok
elrejtenek, hogy látva lásson
szemed a ködben; havával elfed
az évszaktalan kiskarácsony.

Minden történet: üldözés;
ismered-e, ki jön utánad,
ki maradt el mögötted árván,
milyen asszony veti az ágyad,
miféle párbajok után
hagytad kéznyomod száz kilincsen...

Tűnj el a nagy folyón túl végleg,
remélve, nem érnek nyomodba,
bízva abban, hogy nincsen Isten.

És senki sincs, ki érti a dörgést,
s a sztori végén rád talál
– félresikerült deszperádó,
nem tudod, mit rejt még e táj.

..................................................

Egy percre tán álljunk meg itt:
a csillagtalan ég alatt
pihenni kéne egy kicsit.

Fejünk hajtani hűs alomra.
E hős, ki mélabús talán,
így talál szállást hajnalonta.

Másnap. A történet megy tovább.
Senki, klintísztvúd, lóra fel!
Keletről felhő, eső nyugatról:
innen, onnan se érkezel.