[2017. december]
Ha korábban elindulunk, mindez másképp történik. De hiába keltünk a vircsaftoló verebekkel, Mostar nem eresztett. Megkávéztunk a muzulmán oldalon, lefotóztuk a hidat arról a helyről, ahonnan Csontváry megfestette, ittunk egy nem török kávét is, és már megjelentek az aznapi turisták, amikor elindultunk. Szarajevóban is megálltunk, így estére értünk a magyar határra. Munkácsnál már teljesen besötétedett, Éva elfáradt, átvettem tőle a vezetést. Úgy számoltuk, ha nem lesz forgalom, hajnalra Nagyszalontára érkezünk, ahol megpihenünk, felvesszük a gyerekeket, és másnap utazunk tovább.
Egy darabig még beszélgettünk, főképp a háború nyomairól. Bármerre is fordultunk, mindenütt sírok. Mostarban az új hídra felvezető körforgalom virággruppja is tele van fehér, égre mutató sírkövekkel, amelyek nem csupán az emlékezet ébren tartását szolgálják, hanem egyben provokatív hadijelek is, akárcsak átellenben, a Neretva túlpartján, a Hum csúcsán felállított, űrrakéta méretű kőkereszt.
Éva elcsendesedett, bekapcsoltam a rádiót. Épp akkor kezdődött a Parsifal, a Metropolitanből, Daniele Gattival, aki, ha tartja a szokásos négy és fél órás tempót, Szalonta határában fogadhatja majd a kitörő ovációkat. A zsúfoltság a késői óra ellenére nem akart alábbhagyni. Úgy tűnt, a szeptemberi kánikula miatt, aki tehette, este ült autóba.
Hamarosan kiderült, valójában mi lassítja a forgalmat. Az út jobb szélén emberek vonultak, jöttek és jöttek, a menetiránnyal szemben, szatyrokkal, táskákkal, bőröndökkel felpakolva. A gyerekek időnként futólépésre váltva igyekeztek nem leszakadni, az egészen kicsiket szüleik cipelték. Az egyik kétéves forma gyerek mintha az apja hasából lógott volna ki, feje mélyen lecsüngve ingott jobbra-balra az elcsigázott léptek ritmusára. A reflektorok fényében a verejtékező arcok vakítóan ragyogtak. Baja után tömöttebb lett a sor. A nyitány lüktető zenéjének aláfestésében felfoghatatlan méretű ősállat préselte ki magából vonagló magzatát. A bámészkodás miatt néhányszor szinte belementem az előttem lelassító autóba. Egyszer pont akkor fordultam oldalra, amikor egy fejkendős nő bőröndje felpattant, és színes, egyre dagadó halom ruha fordult az útra. A menetben többnyire fiatalokat láttam, de itt-ott hajlott hátú öregek is felbukkantak, botokba kapaszkodva sodródtak a tömeggel. Az útszélen, ahol a keskeny sánc engedte, apró tüzeket lehetett látni, körülöttük guggoló alakok, talán teát főztek, konzervet melegítettek, vagy a szúnyogok elől kerestek menedéket.
Éva az ajtónak dőlve aludt. Szemhéja meg-megrebbent, ilyenkor álmodja a legszebbeket. Néha szabályos novellákat álmodik, bevezetés–tárgyalás–befejezés, néha megálmodja egy frissen bemutatott film folytatását. Álmaiban sokszor tör ki háború, amiből csak utolsó pillanatban sikerül kimenekülnie. És mindig én vagyok az, aki kimenti.
Egy elágazást követően az út kiszélesedett, a menetelők ritkás fasor mögé szorultak. A sövény innenső oldalán, az országút peremén megjelentek a felvert állatok. Süldőnyi vagy még zsengébb, csíkos bundájú vadmalacok forgolódtak nyugtalan anyjuk körül. És ahogy várható volt, az úttestet ellepték a szétlapított állattetemek.
Szeretek éjszaka vezetni. Az autó biztonságában félrepakolható a mindennapi létfeladat, a HD-hangzás kozmikus távlatokat szül. Mindebből most semmit nem éreztem. A sövény réseiben fel-felvillanó arcok vonulása nem akart véget érni, hiába mondogattam magamban, sőt, nem csupán magamban, hanem magam elé mormogva, hogy mindjárt elfogynak, már nemcsak a sövény mögötti ösvényen áradtak velem szemben, hanem kavargó víziókban kicsaptak az útra, szemem előtt örvénylettek, és mint a lepkék, hatalmas fürtökben ellepték a reflektor pászmáját.
Ha a zenére figyeltem, akkor az emberár, ha az egyre nyomasztóbb tömegre, akkor a zene tűnt ijesztően irracionálisnak. Meg-megborzongtam, mint amikor hirtelen felszökik a lázam. Megtapogattam a homlokomat, még csak hőemelkedés sincs. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a zenehallgatás közben meghosszabbítása vagyok a Metben ülőknek, akik többsége feszengene, ha efféle útszéli leletekkel zavarnám őket.
Többször is hallottam a Parsifalt. Egyszer a Klingsor varázskertjének mintaként szolgáló ravellói villa teraszán játszotta egy zenekar. A terasz előtt, a több tízezer fajta tulipán között andalogtunk, amikor megszólalt a zene. A tavaszi napsütésben zsongó bogarak és a sétálók hangegyvelege rögtön alábbhagyott. Egész egyszerűen minden tökéletes volt. Stendhal, amikor belépett a Santa Croce ajtaján, elájult a rázúduló szépség súlya alatt, én társamnak szerettem volna mondani valamit, de a hangom félrecsuklott, és torz kiáltás lett belőle.
Undorodom ettől a zenétől, mondta Nietzsche Cosimának, olyan indulattal, mintha egyenesen tőle undorodna. Ami igaz is volt. Nietzsche szerint Cosima tönkretette Wagnert.
Ezt állítja? Hiszen tanúja lehetett annak a nem apadó szerelemnek, amelynek befolyási övezete kiterjedt térben és időben mindenre. Huszonháromszor látogatta meg őket az alatt a hét év alatt, míg Tribschenben laktak. A nap melegét elraktározó tónak köszönhetően télen is illatoztak a rózsakert virágjai. Egy új világ érlelődött ott Wagnerben. És ötvenkilencedik születésnapján lerakta a Festspielhaus alapkövét a Bayreuthtól ajándékba kapott telken. Életének legaktívabb négy éve következett. A színház mellett felépítette saját házát, befejezte a huszonhat évvel korábban elkezdett tetralógiáját, zenekart, zeneiskolát alapított, nagy hatású újságot indított, kiadta emlékiratainak első kötetét és így tovább, és így tovább. 1874. november 26-án adta át Az istenek alkonya negyedik, vagyis tisztázati példányát Koblenz nyomdászmesternek. Szerencseszáma volt a huszonhatos. Talán mert a számjegyek összege nyolc, és a nyolc egész életében irányt szabott sorsának. Példának rögtön itt van 1848, amely mintha a Dunát átvezetnék a Rajna medrébe, legalább akkora mértékű változást jelentett életében. A huszonhat sokféle vonatkozásban említhető. Cosima ennyi éves volt, amikor először csókolóztak, és huszonhat szobás a velencei villájuk is, és amikor először megszálltak ott, egyetlen éjszaka mind a huszonhat szobát végigszeretkezték, és természetesen azt is megszámolták, hányszor jutnak fel a csúcsra, mindig együtt, gyönyört gyönyörrel tükrözve, és nem meglepő, hogy nyolcig jutottak a számolásban. Az alapkő lerakására délben került sor, mert Wagner délben született, déli harangozáskor. Persze nem miatta zúgtak vészterhesen a harangok. A félnapnyi lovaglásra eső Bautzenben pár órája ért véget a csata, és még nem lehetett tudni, kik lesznek az urak Szászországban, a franciák vagy a poroszok, netán a kielégíthetetlen étvágyú orosz cár. Az alapkőletétel után siettek haza, hogy felkészüljenek az esti koncertre, Wagner aludt tíz percet, annyi is elég volt neki. Beethoven Kilencedikjét vezényelte az ünneplésére összegyűlt vendégeknek, és persze saját gyönyörűségére is. Egyetlen zenedarabtól nem kapott annyit, mint ettől. Nyolcévesen annyira megrázta, hogy napokig lebegett öntudatlan boldogságban, mint aki váratlan kincset talált. Most, ötvenkilenc évesen is úgy érzi, miközben vezényel, úgy érzi, új nyelvet kapott, meg tud szólalni, el tudja mesélni mindazt, ami reggel történt vele, azaz nem történt, mert egyetlen pillantás az egész, felébredt, és rányitotta szemét a mellette fekvő Cosima alvó testére, és a test a nézésétől éltre kelt, megmozdult, hídként ívelt elé. Ő pedig csókot lehelt rá, a végzet kegyelmes jelenlétének és a világ keletkezésének napjára emlékeztető szépségének adózva.
A négy év egészen másképp is elsülhetett volna. Hogy min múlik, ritkán őrzi meg az emlékezet. Vajon ki tartja számon Napóleon lovászmesterének sorsdöntő intézkedését: a bautzeni csata előestéjén zabot kaptak a lovak, amitől azok nemhogy jobban bírták volna, ellenkezőleg, elnehezültek a párás melegben? Bayreuth aligha épült volna fel, ha nem jön Hermann Levi, aki nem csupán jó karmester volt, hanem fáradhatatlan szervező is. Kamaszkora óta Wagner-rajongó. Amikor meghirdették a karmesteri állást, hajnalban ott álldogált a felvétel helyszínéül szolgáló városi operaház kapuja előtt, nehogy lekéssen a meghallgatásról.
Cosima hüledezett, amikor meghallotta, hogy őt akarja szerződtetni. Wagnert igazából csak a zene érdekelte. Tudta, ha elkallódna egy lap a partitúrából, Levi tökéletesen rekonstruálná, mert Wagnerebb Wagnernél.
Cosima látni sem bírta, felfordult tőle a gyomra, akárcsak a francia pástétomoktól. Wagner csak nézte, hogyan borul el Cosima arca, amikor Levit megpillantja. Nem szólt semmit.
Valami megváltozott, kevesebb lett a fény az életükben. Tribschenben a tó vize visszatükrözte az eget, és mivel a villa fent volt egy barátságos kis dombtetőn, minden oldalról fény vette körül őket. A hófehér falakon, mint révületéből kilépő színészek ugrándoztak a víz tükrözte színes foltok.
Egyszer rácsapott Levi fejére, annyira megundorodott kopaszságára fésült zsíros tincseitől. Levi erre még jobban összegörnyedt, mire újfent rácsapott. Utána rohant kezet mosni. Sírt, késő estig sírt, akkor hagyta abba, amikor Wagner visszatért Bázelből, ahova Nietzsche hívta meg.
Nietzsche visszakísérte Wagnert, és megint náluk maradt néhány hétig. Igazából mindig feszélyezte Nietzsche jelenléte. Még Tribschenben történt, egyik délelőtt kint ültek a tóparton hármasban. Wagner egyszer csak felpattant, körbejárta a villát, hogy ellenőrizze, a feje körül keringő szúnyogok valóban mindenhová követik-e, vagy csak véletlenül szemelték ki őt. Képes volt ilyesmivel is hizlalni udvartartásának csillogását. Egyedül maradtak Nietzschével, aki előbb megriadt, de ijedelme máris nyers gyűlöletbe fordult. Gyilkos tekintettel méregette Cosimát, miközben fejét hátraszegte, amitől bozontos bajusza egész arcát beárnyékolta. Ijesztő volt, és egyben nevetséges is. Cosimában felötlött, mi lenne, ha elcsábítaná, aztán begyűjtve az árulás bizonyítékait, kiadná Wagnernek. De azt is megérezte, hogy Nietzschét ő egyáltalán nem érdekli. Nietzsche féltékeny rá, és a legszívesebben örökké egyedül lenne Wagnerrel. Végül a véletlen megsegítette. Nietzsche szobájában megtalálta levelének ottfelejtett piszkozatát. A húgának fogalmazott beszámolóban Cosimáról is írt. „Nem értheti a német kultúrát és főképp a német lelket, mímeli, mennyire német, hamis minden szava. Wagner iránt érzett szerelme is hamis.” Kiborult, összetört, kétségbeesett, dühöngött, napokig nem evett. Akkor nyugodott meg, amikor látta Wagneren is a valódi felháborodást. Wagner valóban dühös lett Nietzschére, nem válaszolt leveleire. Sőt, bosszúból azt kezdte híresztelni róla, hogy többször rajtakapta onanizálni. Ez Nietzsche fülébe jutott, mire ő meg azt terjesztette Wagnerről, hogy csak a pénz érdekli, és komponálás helyett mostanság kizárólag az asztalára felhalmozott bankjegyeket számolgatja. Wagner az onanizálásra rátett egy lapáttal, és kétértelmű mosollyal jelezte, hogy A tragédia születését Nietzsche náluk, az ő házukban, az ő tollával írta, erre Nietzsche egész egyszerűen agyalágyultnak titulálta egykori atyamesterét. De még ott tartunk, hogy Cosimát kell vigasztalni. A következő vasárnap lementek a partra, besétáltak Luzernbe, a frissen megnyílt gleccsermúzeumig. Egyikük sem járt még ilyen helyen. Gyalog végig a tó partján, kézenfogva, mint titkos találkáikon Badreichenhallban. A meleg, június végi időben hársfák illatoztak. Egy darabon a szúnyograj is velük tartott, természetesen a Wagner feje körül, kis fekete pöttyök, eleven kottalap. A gyerekeket otthon hagyták a dadával. A Kápolna hídon mentek át az óvárosba, föl a várfalig. Jólesett a lépcsőkön fölkaptatni. Fönt leheveredtek egy árnyas kőrisfa alá. Szemben a hófödte Pilátus, előttük a tó, fehér vitorlásokkal. Nem csoda, ha megnyílt a lelkük. Wagner elmesélte neki Kastl Öcsit, akivel együtt gyerekeskedtek a lipcsei házban. Gyakran kirándultak a közeli falvakba, és az egyik többnapos látogatás alatt egy ágyban aludtak egy öreg matrónánál, aki, ha jól emlékszik, nagynénje volt a fiúnak. Ez a közös alvás, az ágynemű illata, Öcsi szeplős arca, hosszú szempillája, kreol bőre, a szépség olyan iszonytató erővel teperte le, hogy évtizedek múltával is nem várt felindultsággal bírt emlékezni rá. Miközben mesélt, szeme könnybe lábadt, libabőrösen meg-megborzongott, nagy levegőket vett.
A gleccser vájta gödrök között, a lyukakban meggyűlt vízben úszkáló rovarokat figyelve mesélte tovább. A Kastl gyerek azt is megmutatta neki, hogy meg van jelölve, és őt megbabonázta a jel, amit az árnyas pillájú fiú vékony kis nudliján viselt. Az emlék felkavarta, sebesen előrement, szinte fölfutott a kilátóig, ő alig bírta követni. Játékból el akarta kapni az előtte ugráló vádlikat, izgatóan feszült rajtuk a szűk nadrágszár. Amikor felértek, szinte rávetette magát Wagnerre. Szerencsére teljesen néptelen volt a tenyérnyi plató. Beleszédült a szemekben megnyílt sötét mélységbe. Milyen megérinthetetlen a minden hatalomról lemondó igazság.
Miután leereszkedtek, betértek a tükrök termébe. Wagner átrobogott a trükkös labirintuson. Ő viszont eltévedt, ott állt megsokszorozott önmagától körülvéve, és bármerre is indult, feje tükörlapoknak koppant. Akkor érezte, mekkora baj van. Életük látszólag biztonságos mederben zajlik, de a kapillárisokon a sejtek belsejébe is beszivárgott a nyugtalanság. Ki ne venné észre Kastl Öcsi és Levi Hermann között az egetverő hasonlóságot!
A lappangó viszályt árnyalta, hogy Cosima idegenkedett Wagner legújabb szokásától, a közös fürdőzéstől. Nem mer rá megesküdni, de mintha egy itáliai koncertsorozatról tért volna vissza, Velence, Bologna, Majland, onnan kezdve naponta fürdött az újonnan beszerelt márványkádban, őt is arra ösztönözve, vetkőzzön le, és bújjon be mellé. Nem! Annak idején anyja és mostohaapja, sőt, mostohaapjai is zajos fürdőket rendeztek, elnyújtott sikoltásokkal, oroszlánüvöltésekkel riogatva őt, hiába tapasztotta fülére a tenyerét, csak úgy bírta elviselni, ha bebújik a cselédlány rendetlen szekrényébe, ahol fullasztóan büdös volt.
És akkor bekövetkezett az, ami a lehető legerőszakosabban tekerte ki a titok magyarázatának tekercsét: Wagner és Levi belibegtek a medencébe, hátborzongató természetességgel sikálták egymás testét, Cosima számára érthetővé téve az elutasítások miértjét, szemérmetlenül lubickoltak egymás párájában. Nem igaziból, hanem Cosima álmaiban, de vissza-visszatérőn gyötörve a képzetektől elnyűtt lelket. Úgy ébredt, mint akin kitört a halálos járvány. Kikászálódott az ágyból. A nappal fényei sem nyugtatták meg. Úgy érezte, az ébrenlétnek az a szerepe, hogy megcáfolhatatlanná tegye az álombeli kataklizma bekövetkezését. Közbe kell lépnie! Vonzóbb és egyre vonzóbb akart lenni. Hol nadrágot húzott, hol barokkosan csipkés szoknyát. Hol lándzsavető görög fiúként pózolt előtte, hol drabális kocsmatündérként.
Nem értette, miért hanyagolja el, miért fordul el tőle, miért nem kell neki a teste. Wagner sem értette, Cosima miért tapad rá. A zavar eltemetett, befalazott emlékek bomló anyagából táplálkozva túlnőtt rajtuk. A kielégítetlen elvárások hamis képeket vetítettek rájuk, vagyis hamisítatlan képtelenségeket.
A nyugtalanság kiáradt a zenéből, és betöltötte az autónkat. Amihez hozzájárult a kontinenseket átrendező felfordulás kinti jelenetsora is. Vajon nem úgy áll-e a világ, hogy a harmónia fenntarthatósága illékony illúzió, és a katasztrófák törmeléke között, a por és a füst sötétségébe visszasüllyedve lel igazi létállapotára az emberiség? Felbőszített, hogy Éva elaludt. De ha ébren volna, akkor sem volna jobb. Mint ahogy be is bizonyosodott. Felébredt, és ahogy kipillantott, rögtön felfogta, mi történik körülöttünk. A híradások tele voltak az országon átvonuló menekültekkel. Akkoriban még nem volt használatban a migráns kifejezés. Érdekes volna utánanézni, melyik volt az első híranyag, amelyben átvált a szóhasználat. Jól emlékszem arra az esetre, amikor a temesvári tüntetésekről tudósító román tévében este még huligánokat mondtak, másnap reggel viszont külföldről bevetett ügynököket. A változás hátterében az állt, hogy aznap, vagyis a 20-ról 21-re virradó éjjelen tért haza iráni látogatásából Nicolae Ceauşescu.
Éva szörnyülködve bámult ki az ablakon. Az ő tekintetétől a zene még inkább idegenné vált, málladozni kezdett, mint a falról leomló vakolat. Pedig épp a kedvenc jelenetemhez értek: Parsifal találkozik a csábító Kundryval. Milyen sokatmondó fordulat, hogy a csábító az anyjától hozott üzenettel hálózza be Parsifalt, az üzenet pedig egy csók, halálos ágyáról ezt küldi az anya a fiának, a boszorkány Kundry ajkain keresztül.
Éva kijelentésére, hogy segíthetnénk mi is, hogy legalább a szendvicseinket meg a benzinkútnál vásárolt kólát odaadhatnánk, lehúztam az épp felbukkanó parkolóba, és combja fölött átnyúlva, kinyitottam az ajtót. Add oda, ha akarod, tessék. Előre néztem, bele a semmibe. Add oda az avokádós szendvicseket, meg a mostari kifliket is, meg a szezámmagos halvát, meg a rózsaszirupos rahátot. Tessék, add oda! Éva megdöbbent, és bár nem néztem rá, látni véltem kérdőn felhúzódó szemöldökét. Mondott valamit, szó szerint nem emlékszem, mit, de a lényege: nem ismer rám. Éreztem, arcom rángatózik. Tőle szokatlan indulattal szinte kiugrott az autóból, elsietett, aztán a parkoló végében megtorpant. Utánamentem, visszaült.
A rádióban ott tartottak, amikor Parsifal kiszabadítja magát Kundry csábító karjaiból. Mert ráébred, hogy félrevezették: a csókból hiányzik az anyai jóság.
Cosima többször belopózott Levi szobájába, beleolvasott leveleibe. És nála is talált valamit. Levi azt írta apjának, hogy Wagnernél tisztább embert nem ismer, és kivételes szerencséjének tartja, hogy nála dolgozhat, soha életében nem volt ennyire boldog. A vallomás hitelességét erősítette, hogy a levél kézbesítetlen maradt, talán túlzónak vélt őszintesége miatt.
Kérsz valamit?, kérdeztem Évától, amikor megálltam a mórahalmi benzinkútnál. Nem felelt, csak nézett maga elé. Vettem egy csomag rozmaringos grissinit, szereti rágcsálni. Már visszaszálltam a kocsiba, amikor odatámolygott egy ráncos arcú alak, erőtlenül nekidőlt az ajtónak, annyira erőtlenül, hogy ha nincs ott a visszapillantó tükör, valószínűleg eldől. Alacsony volt, arca egy magasságban az arcommal, tekintetében apátia és élni akarás homályos vegyüléke. Valamit suttogott, mintha azt mondta volna, lassú szájmozgással, külön kiejtve minden hangot, hogy G-E-R-M-A-N-Y. Éva bólintását továbbvittem, én is bólintottam a suttogó alak felé, és megpattintottam az ajtót, hogy kiléphessek. Mosolyfélébe rándult az arca, hátratántorodott, belekapaszkodott a tükörbe. Kiszálltam, kinyitottam a hátsó ajtót. Az alak alig bírt bebújni, segítenem kellett neki. Utánatuszkoltam két nejlonszatyrát is. Mire az ajtót rácsaptam, már aludt, feje mellére zuhanva. Pest felé egyórás lesz a kerülő, de legyen.
Arról az idegenségről, ami ekkor rám szakadt, nem könnyű beszámolni. A szagról, amely a leeresztett ablakon minden bizonnyal hosszú füstfátyolként lobogott mögöttünk, a haldoklást idéző nyögésekről, amelyeket egy darabig az önigazolás manővereként fogadtam, de amikor lehalkultak és szaggatottá váltak, túl sok lett bennük a kétségbeesés és a fájdalom, hogy primitív színészkedésnek tűnjenek.
Felhangosítottam a rádiót. A visszapillantóból lestem, mi történik a hátsó ülésen. Egy légy is bekerült, gyorsítottam, hátha kisodorja a huzat, de erre valahova behúzódott, és sunyin megkapaszkodott. Nem értettem, honnan került ide a légy, éjszaka alszanak.
Érettségi után tizennyolc évesen be kellett vonulnom katonának a belényesi kaszárnyába. Első reggel éles kürtszóval ébresztettek. A kürtös a háló ajtajában állt. Még erőszakosabban elrecsegte az Avram Iancu-s indulót. Harmincan aludtunk a négyesével összetolt emeletes ágyakban. Azt se tudtam, hol vagyok, miféle helyen, kik vonaglanak körülöttem. Akkor éreztem ilyen mértékű idegenséget. A számkivetettség nyomasztó felhője lebegett felettem hetekig. Korábban mindig bízhattam, hogy értem jönnek, és hazavisznek. Egyszer az őrangyalom mentette meg az életemet, de többnyire anyám érkezett. Hajnalban beadott a bölcsődébe, üvöltöttem, mint akit nyúznak, de biztos lehettem, hogy délután négykor újra ott lesz. Miután világra jöttem az ő testéből, és az elbeszélésből tudom, mennyire nem akartam megszületni, a visszatérés illúziója minduntalan felizzott, valahányszor mellére tett, vagy dobogó szívéhez szorított.
Az opera a fináléhoz ért. Itt már nem történik semmi, hiába derül fény a titokra. A titokból arccal a bálványok felé fordított ceremónia lesz. A varázskerti jelenetben csókba forrt ajkak adják tovább Wagner legőszintébb vallomását.
Hirtelen elhatározással lekanyarodtam a kecskeméti Tesco parkolójába. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját. Az alak összerezzent, véreres szemével ijedten bámult rám, de mint akit már rég kipöcköltek saját életéből, beletörődve igyekezett kikecmeregni. Akkor láttam, hogy az egyik zacskóba gyerekruhákat gyömöszöltek, alattuk félig szétmorzsolódott kekszcsomag. Ahogy kihúztam a másik csomagját, kifordult belőle egy megtermett kerti törpe. Kis híján a lábfejemen landolt. Piros sapkás, fehér szakállas, jobb kezében bányászlámpa. Fején nem a hagyományos hegyes törpesapka, hanem turbánféle. Visszadugtam a zacskóba, és a zacskó fülét a férfi reszkető ujjaira akasztottam. Öregember lehetett, bár a fogai még egészen épek voltak. Ruházatának szerkezete, akár a hajléktalanoké mifelénk: mindent magára vett, de a sorrend nem stimmelt, a kockás flanelinget farmerdzsekijére húzta, az ingen V nyakú póló. A szag kétségtelenné tette, ruhája egybenőtt a bőrével, így aztán sem a meleget, sem a hideget nem érzi már, illetve örökösen fázik, és örökösen melege van. Akár undorodni is lehetett volna nyálkás orrlukaitól, szőrös fülétől, de a viszolygásnál nem éreztem többet. Ugyanakkor a viszolygással is történt valami. Ahogy megpillantottam a zacskóból rám köszönő törpét, nyomtalanul szertefoszlott. Amikor három évvel ezelőtt Évához költöztem, amit kollégám exneje szó szerint azzal adott tovább, hogy megbomlott az agyam, akkor egyetlen tárgyat vittem magammal otthonról, a Kuka fedőnevű kerti törpémet. Miért pont azt? Mi más tudná egy élet bűnös árulásait közömbösen magába zárni. A húgomtól kaptam ötvenedik születésnapomra, így utalva gyerekkorunkra, amikor órák hosszat képes voltam az utca végében álldogálni, a rácsos kerítés mögötti tenyérnyi kert törpéit bámulva.
Az öreget nekitámasztottam egy közelben parkoló autónak. Féltem, ha eldől, soha többé nem állítható talpra. Nem dőlt el. Visszaültem az autóba, rákanyarodtam a Szarvasi útra. Erdős részen mentünk keresztül, a fák az út fölé borultak. Az autó fényei rövid, szüntelenül előttünk futó szakaszt világítottak meg. Volt valami baj az egyik reflektorral, nem szórt egyenletesen, éles fénycsíkba sűrítette a fény egy részét. Mintha fénykantár lobogna előttünk, a fénycsík az acélból készült zabla, ami a ló szájába kerül, kétoldalt meg a kantárszárak. Sokáig nem néztem Évára. Hallottam, ahogy szaggatott, fokozatosan erősödő horkanásokkal csuklani kezd. Rápillantottam. Nem, nem csuklott. Zokogott. Még soha nem láttam így sírni. Percekig tartott, mire elcsendesedett. Megint tövig leeresztettem az ablakokat, maximumra állítottam a ventillátort. De a csípős szag akkor is érződött még, amikor Szarvas után beálltam egy mellékútra. A lámpa fényében göröngyös mező, oldalt rezzenetlen levelű bokrok, közöttük bedőlt falú kunyhó. Áthajoltam Évához. Egyértelmű volt, miért álltam meg, rögtön tudta. Csókolózni kezdtünk. Aztán Éva kitapogatta az ülésállító kart, hátradöntötte az üléstámlát, áthúzott magához. És amikor, bár nem biztos, hogy az időérzékelésem tisztán működött, amikor Parsifal Amfortas beforratlan sebébe mártja a varázslótól visszaszerzett lándzsát, amitől a seb azonnal begyógyul, Amfortas dicsősége pedig beragyogja az ünneplők fölötti égboltot, én is belemártódtam a jóság szétterülő áramába. Kint javában derengett már.
