[2019. június]
Az őszirózsásnak és a kommünnek nevezett forradalmak után, a háborút, majd az ország megcsonkolását követően Weiss Manfréd gyárai kénytelenek voltak fölfüggeszteni a haditermelést. És valahányszor ez a profilváltás szóba került, valamelyikünknek biztosan eszébe jutott, hogy Weiss Alfonzot ugratni kezdjük az ő régi cimborájával, Kun Bélával. Aki ’19-ben mint kommünvezér látogatta meg frissen államosított húskonzervgyárunkat, ahol őt a mi Alfonzunk a gyári dalárda élén fogadta – tudniillik Ali aktív üzemmérnök létére kitűnő muzsikus és karvezető volt. A munkáskórus először is elénekelte a jeles vendégnek, hogy „Föl, föl, ti rabjai a földnek…!”, majd Ali összebarátkozott Kun Bélával. Aki mindjárt egy praktikus tanáccsal is előállt, mégpedig hogy a gyár holtszezonban áttérhetne a paradicsom-földolgozásra. És Alfonz ezt egyáltalán nem tekintette rossz ötletnek, úgyhogy többször is fölkereste a forradalmi központban az ő Béláját, akiről egészen jó véleménnyel volt – nem úgy, mint a többi kommunistáról.
Miután átvészeltük a rebelliókat, más alapokra kellett egyébként helyeznünk családjaink mecenatúrájának működtetését is. És ez volt az, ami Kohner Artúr érdeklődését ekkoriban igazán fölébresztette. Kimunkált egy tetszetős gondolatmenetet, mely szerint a befolyás meg a tekintély nemcsak a pénzgyarapítás módszerével növelhető, hanem úgy is, ha a szellemi és művészi kiválóságot pártoljuk. Azt fejtegette, mekkora rangot, sőt akár patinát növeszthet az ember neve köré a lefegyverző tudás és a gyönyörködtető szépség bőkezű, ám okos pártolása. Hogy ily módon mi mért ne pipálhatnánk le azokat a vagyonukat elherdáló vagy éppen fösvény arisztokratákat, akik híján vannak a tehetségnek és a műveltségnek, akik gondolkodni is, tenni is restek, s mért ne lehetnénk őnáluk nemesebbek és tekintélyesebbek. Megjegyezzük, Kohner sógora, Chorin Ferenc ugyanerről kevesebbet beszélt, ám többet cselekedett, de még Kornfeld Móric is jelentékeny áldozatokat hozott, amikor például az elcsatolt Pozsony híres egyetemét Pécsre kellett menekíteni, és ott újraépíteni.
Kohnernek viszont gyakran jutottak eszébe az olyan esetek a kezdeti időkből, mint amikor Fenyő Miksa – Chorin bizalmasa, a gyáriparosok titkára – fogadást szervezett, ahová meghívta őt is meg Kornfeldet is mint ifjú iparmágnásokat, és az asztalhoz kettejük közé Ady Endrét ültette. És ő egész este lenyűgözve hallgatta a költőt. Majd amikor a következő évben, élete utolsó hónapjainak költségeire Ady pénzt kért, mindketten adtak neki, Móric is meg ő is.
*
Amikor egyébként Kohner nekiállt, hogy kimunkálja a nemes törekvések gyámolítása gondolatkörét és értékrendjét, nagyban támaszkodott tudós barátainak véleményére is. Ők vették észre azt is, hogy létezik egy olyasféle érzéki-idegzeti készség, amellyel e körben Kohner Artúr rendelkezik a leginkább. Tudniillik az ő lelkialkata összetett annyira, hogy az híven tükrözheti a Trianon utáni ország legkülönfélébb mélyáramlásait. És ha Kohner később visszagondolt, úgy találta, tényleg ő maga volt az, aki messzebbre látott a mindenkori beijedt zsidó szorongásánál, és igyekezett megnyílni az erős szellemi hatások előtt. S ő tudott kinöveszteni antennákat ahhoz is, hogy az országa szétdarabolását sirató magyarság fájdalmát a maga mélységében fölfogja, s abban mint hazafi osztozzék. Sőt, javaslatokat volt képes tenni, hogy miként lehessen helyretolni a kizökkent nemzeti önbecsülést, helyes pályára állítani szellemi értelemben is az országépítést. Nem csoda, hogy Kohner kiválóságát már kormányzati körökben is emlegették, és a kormány feje, Bethlen István is nagyra becsülte, s kikérte a tanácsait.
Emlékszem, hogy eleinte Bethlen még miket beszélt, emlegette Artúr. Hogy amikor a ’18-as, ’19-es rebelliókat hozta szóba, szavai még zsidógyűlölők, beszédei antiszemiták voltak – amikor tettei viszont már kioltották az ellenforradalmi terror tüzeit. És hogy ezt a békét megteremtse, épp ezért is kellett úgy nyilatkoznia, nehogy bárki ráfoghassa a zsidóbarátságot. És még jó pár évig úgy taktikázott, hogy a zsidók meg ne dicsérjék, nehogy ezzel kompromittálják őt a közvéleményben. Vagyis énszerintem Bethlen pusztán politikai kényszerből mutatott antiszemitát.
Az elvontabb, szellemi ügyekhez pedig tapintatos, kényes ízléssel kell nyúlni – úgyhogy az ilyesmihez nem a felsőházi tagság adja meg a fölhatalmazást. Nekem mindkét sógoromat, Kornfeldet is, Chorint is beválasztották a parlament felsőházába, mégpedig egyszerre, ’27-ben. Mindenki tudja, hogy félig-meddig örökségképpen kapták meg ezt a hivatalt – mindketten az apjuk után, akik hajdan szintúgy tagok voltak. Persze a helyzeténél fogva szóba jöhető jelöltnek személyében is megfelelőnek kell lennie – és ők vitán fölül rátermettebbek voltak bárki másnál –, de akkor sem lehet tagadni, hogy bizony eléggé szokásban van még a felsőházi stallum apáról fiúra való átörökítésének gyakorlata is. Az én apám nem volt tagja a legelőkelőbbek magas társaságának – dohogott Artúr olykor Helénnek–, ezek után vajon miért nem jött szóba soha, hogy a sógoraimhoz hasonlóan engem is beválasszanak? Számtalan ügyben mégis én adtam Bethlennek tanácsot, és nem egy felsőházi.
Rokonságunkban tehát Kohner Artúr és Kornfeld Móric vállalt komoly szerepet az ország szellemi fegyvertárának fölépítésében is, és ők szorgalmazták azt is, hogy legyenek olyan orgánumok, amelyek a magyarság kultúráját és jogos sérelmeit külföldön is terjesztik. De a legfontosabbnak mégis a Bethlen István által kigondolt és védnökölt Magyar Szemlét tekintették – így nem csoda, ha mögötte anyagilag persze Kohnert és a sógorait fedezhettük föl. S ez a lap lett a húszas évek végétől a mérsékelten és fontolva, de igenis haladó magyar szellemiség zászlóshajója, céljául tűzve ki a józan magyarság új elitjének kinevelését és öntudatra ébresztését. Mégpedig a jobb- és baloldali szélsőségektől egyaránt mentesen – úgyhogy ha netán holmi baloldali rokonszenvek kezdtek ott mégis feltünedezni, ezek nem férhettek össze a zászlóshajó körének szellemével, amely alamuszi volt, lojális és alázatos. S noha a szerzők többsége eredeti felekezetét tekintve sem tartozott a lapfenntartókkal azonos körbe – magyarán, azelőtt sem voltak zsidók –, tartózkodtak bármilyen fajvédelmi eszmeiségtől és egyéb antiszemita fejtegetéstől.
Ám a Szemle körüli gondok egészen más megvilágításba kerültek azt követően, hogy Artúr és a sógorai akkora vállalásra és teherviselésre szánták rá magukat, mint amit egy új napilap indítása jelent. Hogy a Magyar Nemzet alapítói és szerkesztői ’38-ban a náci veszélytől való félelmükben mennyire bíztak a tisztességes sajtó felvilágosító erejében – erre az elkövetkező években mind keserűbb ámulattal és meghatódással kellett visszatekintenünk.
*
A sógortársak felsőházi tagságáról jutott eszünkbe Chorin Ferenc fölszólalása ’39 áprilisában a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozását célzó törvényjavaslat – vagyis a második zsidótörvény – vitájában.
Azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy ez az operáció, amelyre a kormány készül, sokkal súlyosabb lesz, mint más országokban volna, ahol a zsidóságnak a gazdasági életben betöltött szerepe nem olyan erős, mint nálunk. Emiatt a kapitalista rendszerrel szembeni ellenszenv, amelyet oly gyakran érzünk, nálunk szinte egybeszövődik a zsidókkal szemben egyre növekvő averzióval.
De rögtön azzal folytatta, amiről Kohner szerint egyáltalán nem kellett volna beszélnie: Hogy nagy baja ez annak a hazai merkantil világnak, amelyet túlnyomó részben sajnos a zsidóság foglalt el. Baj, hogy így történt, vélekedett Chorin, súlyos baj, miként ezt ma látjuk, de nem bűn. És nem is a zsidók hibájából történt, hanem közismert tények miatt alakult így. Hiszen amikor a merkantil világ modern fejlődése minálunk megindult, a törzsökös magyarság, dicséretes kivételektől eltekintve, alig vett részt a gyáralapításban.
Vagyis Chorin szerint az említett szférákban kétségtelenül „zsidó túlsúly” tapasztalható, és ez sajnálatos. De ugyanígy sajnálatosnak tartotta az úgymondott „galíciánerek” úgynevezett „beözönlését” is, amit ő mindig is kárhoztatott. Mert hogy ez a nincstelen és tudatlan, maradi és hitbuzgó tömeg eláraszt minket, az nemcsak gazdasági teher, hanem tápot ad az antiszemita előítéleteknek is. Kohner szerint viszont ez a betelepülés nem is volt olyan nagyarányú.
A felsőházi vitában Chorin azt mondta, hogy ő mindig is azt tartotta kívánatosnak, hogy a vezetés a merkantil világban is átkerüljön a magyar keresztény társadalom kezébe. Viszont azt mindenkinek el kell ismernie, mondta: Hogy az országnak nagyszerű pénzügyi, ipari és kereskedelmi szervezete van, ebben a zsidóság is érdemekkel bír. S miközben egészséges fejlemény, úgymond, hogy ma már egy kitűnő keresztény gárda áll számos vállalat élén – ő mégis attól fél, hogy az a tempó, amelyet a törvényjavaslat diktál, súlyos válság nélkül keresztülvihetetlen lesz a gyakorlatban. Utólag bevallotta nekünk, hogy elismerő szavait – abban a kétségbeejtő helyzetben, amikor a vak is látta, hogy keresztülviszik, amit akarnak – csak a kompromisszumkeresés mondatta vele, hogy a kritikája könnyebben találjon célba.
Mert őszerinte félő, hogy ezek az intézkedések súlyos gazdasági megrázkódtatásokat idéznek majd elő, és legalább kétszázezer embert fognak földönfutóvá tenni. Ezért arra kéri a kormányt, hogy ha a törvényhozás bölcsessége az előterjesztést mégiscsak törvényerőre emeli, akkor a végrehajtást a felesleges keménységek elkerülésével, az ország, a gazdasági élet érdekeinek szem előtt tartásával méltóztassék eszközölni. Hiszen Teleki miniszterelnök úr is azt hangoztatta, hogy ez a javaslat nem a gyűlölet törvénye.
Hogy mit kér másfelől azoktól, akiket a törvény érint?, fordult Chorin Ferenc a felsőházból most zsidó honfitársaihoz. Egyedül csak azt, hogy a megalázás és a keserűség dacára legalább abban a szűkített körben, amely részükre nyitva van, tegyék meg mégis kötelességüket. Mégpedig abban a tudatban, hogy jobban kell szeretni az országot, mint gyűlölni ellenségeinket. Akik az országnak hűséges polgárai, akiket egy hosszú múlt tradíciói, az emelkedő korszak gyönyörű emlékei és hazánk megpróbáltatásai, szenvedései elvitathatatlanul összeforrasztottak ezzel a nemzettel, akik összeolvadtak a nemzet örömével, bánatával, azokat a magyarságuktól sem törvény, sem semmi meg nem foszthatja.
A javaslatot nem fogadom el.
*
Mostanra tehát világosan megértettük, hogy minket a németek rövid időn belül úgy fognak lerohanni, mint az ellenségeiket. Minket – részint úgy, mint magyarokat, akiknek szövetségesi megbízhatóságához már súlyos kétségek férnek, s ezen belül minket, mint eleve is halálra szánt zsidókat.
De ne feledkezzem meg arról sem, amit minden megszálló az első dolgának tekint – hogy legbefolyásosabb ellenségeit ártalmatlanítsa. Hogy Weiss Manfréd vállalatainak örököseiként a mi jelentékeny befolyásunktól nehéz eltekinteni, ebben nem lehet vita. Weiss Alfonz sógorom a ’44 március 15-i csepeli ünnepségen mint a vasművek résztulajdonosa még fönn ült a pódiumon az elnökségben, 19-én reggel a felesége, Herzog Erzsébet pedig azt volt kénytelen betelefonálni a vállalati központba, hogy már otthon keresik Alit a németek.
Emlékszem, amikor legutóbb fönn jártunk Helénnel Alfonzéknál a gellérthegyi házukban, akkor a sógorommal – már nem egészen józanul – azzal ugrattuk egymást, hogy na, vajon melyikünket miért kiáltják ki majd a nép ellenségévé. Mert ne legyen kétség, egytől egyig le fognak ránk csapni. Az persze, hogy milyen jelenet várható, attól is függ, hogy kik fognak jönni – a németek-e, rögtön, mihelyt lerohanják a várost, vagy pedig az ő magyar pribékjeik. Ezen össze is vitatkoztunk, Ali a németekre szavazott, én a mieink aktivitása mellett kardoskodtam.
Tudom, mért szeretnél inkább magyarokat, Artúr, de azért nem szabad, hogy csodákra számítsál, intett engem szerénységre Alfonz. Aki szerint hiú ábránd volna letartóztatóimtól elvárnom, hogy naprakészen tisztában legyenek minden egyes szabotázscselekményemmel, amelyeket sajtó útján követtem el, ennyire széles körben azért nem vagyok ismert szerző.
A te villádat viszont, Alikám, válaszoltam neki, azért fogják megszállni a németek, mert rájönnek, miért is építkeztél ilyen szép magasra: Mert így kitűnően tudod működtetni az illegális rádióleadódat, amelyen át az ellenségnek szivárogtatod ki a katonai titkokat, ezt pedig ők egy percig sem tűrhetik.
És erre most milyen hírekkel érkezik meg Helén: A bátyja villájába már 19-én délelőtt betörtek a németek – Ali addigra szerencsére már elmenekült otthonról, és a nagyfiát is vitte magával. A felesége nyitott ajtót a megszállóknak, akik közölték, hogy hadműveleti célokra lefoglalják a házat. Erzsébet ekkor választékos németséggel kifogásolta eljárásukat, akik erre – miheztartás végett, halálra rémítve a két kisgyereket – a teraszon agyonlőtték a két juhászkutyát. Mert mérgesen ugattak rájuk.
*
Egyébként, ahogy ezekben a mai lapokban olvasom, hovatovább az számít már az igazán pimasz zsidó pofátlanságnak, ha valaki festményeket gyűjtött. Úgyhogy a legszégyenletesebb dolgot Alfonz sógorom apósa, Herzog Mór művelte egész életében – szerencséje, hogy időben távozott az élők sorából –, aki műkincsekbe fektette vagyonát. Ahelyett, hogy – sose felejtem el, micsoda szenvedéllyel emlékezett meg róla nemrégiben Heltai Jenő –, szóval ahelyett, hogy a pénzét elkártyázta, ellóversenyezte, elitta, elcigányozta vagy kurvákra költötte volna, úgy, ahogy egy igazi magyar úrhoz illik.
*
Ami viszont engem illet – hiába is ugratott ez ügyben Alfonz –, már csak a náciellenes cikkeimmel is kivívhattam magamnak a helyet a letartóztatandók listáján – ugyanúgy, mint a sógoraim, Chorin Feri és Kornfeld Móric. Vagy mint Goldberger Leó, Bajcsy-Zsilinszky, Apponyi és Fenyő Miksa. Vagyis számítanom kellett volna rá, hogy a megszállás bekövetkeztekor percek alatt szó szerinti veszélybe kerülhet a biztonságom – vagy akár az életem –, és a családomé is. Ehhez képest csak úgy nagyjából és elviekben volt megbeszélve, hogy ha a helyzet úgy fordulna, akkor abba a kis kétszobás lakásba fogok a nejemmel és a fiammal beköltözni, amelyet még megboldogult apám vásárolt a családunkat leghívebben szolgáló, de lassan már kiöregedő gondnokunknak és gazdasszonyunknak, a Tímár házaspárnak. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy mivel erről a lakásról bárki tudhatott, üldözőim órák alatt rám akadhattak volna.
Kimondatlanul is az munkált bennem, hogy nem formálhatok igényt nagyobb biztonságra, mint a családom, a fiam – vagy mint maga, kedves, aki hiába hivatkozik a csupán felerészbeni érintettségére, tudja jól, hogy manapság ez semmiféle védelmet nem jelent.
De hogy engem jobban el kéne bújtatni, ez nem jutott eszébe a feleségemnek sem, sőt nélkülem először még ki sem akart mozdulni a házból. Attól fogva pedig, hogy március 19-én reggel rémes idegeskedések és kapkodások közt elmenekültünk a búvóhelyünkre, ragaszkodott hozzá, hogy ott maradjak velük, és egy percre se hagyjam magukra őket. Csak miután három nap múlva találkozott a nővérével, Marianne-nal – aki épp mifelénk autózva a sofőrjét küldte föl Helénért, jöjjön le a térre egy szóra, s aki halálra váltan közölte vele, hogy nemcsak Chorin Ferit hurcolták el a németek, miután már másnap rajtaütöttek a búvóhelyükön, a zirci kolostorban, hanem azóta már az onnan továbbmenekült Móricot is utolérték és letartóztatták –, csak erre föl kezdte a nejem tördelni a kezét, hogy akkor ő most hová is rejtsen el engem.
Ahogy végre sikerült magát elérnem telefonon, akkor jöttem rá, kedves, hogy magának ugyanígy az én elbújtatásom volt a gondja, csakhogy már hetek óta. Így addigra rátalált már a megoldásra – mi több, tapintatosan közvetett módon megszerezte jövőbeni bújtatóim beleegyezését is.
S minthogy a konspiratív üzenetváltások nyomán maga, kedves, már abban is megállapodott a nagynénjével, hogy én még aznap este jelenjek meg ezen az amúgy jól ismert címen, nem is volt mit fontolgatnom e gáláns ajánlaton, elfogadtam, és jöttem. Ahogy keresztülsétáltam a Vérmezőn és az Attila úton, majd befordultam a Logodi utcába, azon emésztettem magam, hogy miért nem én gondoskodtam még idejében a maga elbújtatásáról, s miért sikerült viszont magának gondoskodnia az enyémről.
*
Nem tudom, jól tettem-e, amikor Lolát azzal bíztam meg, hogy amilyen újsághoz csak hozzájut, vegye meg nekem, merthogy nekem tudnom kell még azt is, miket okád ki magából a szélsőjobbos sajtó.
Most mindenesetre az Egyedül Vagyunk című hetilapban azt olvasom, hogy „elhallgatott Ady-dokumentumok kerültek elő Fenyő Miksa zárolt műtárgyai közül” – amiről rögtön eszembe jut, hogy Maxi a kormány intellektuális és morális nívójához méltónak tartotta ezt az újságot még legutóbb is, amikor beszéltünk. Amelynek hasábjain most épp az ő házának kifosztásáról számolnak be, és innen kiderül, hogy miután március 19-én elhagyta otthonát, a Gestapo-németek és magyar nyomravezetőik nemcsak az ezüstneműért meg más műtárgyakért forgatták föl a lakást, hanem a kéziratgyűjteményét is ellopták.
A cikk arra célozgat, hogy ezt a kéziratos hagyatékot mint „zsidó vagyont” leltározták és zárolták – a fölemlegetett Ady-leveleket viszont a tulajdonos nem vette leltárba, hanem el akarta suvasztani. Csakhogy erről szó sincs, Maxitól tudom, hogy nála semmilyen műtárgyat nem zároltak, vagyis ő el sem hallgathatott a hatóság elől semmiféle értéket, Ady-ereklyét vagy más kéziratot. Amelyek egyébként is az ő személyes emlékei és értékei, magánéletének lenyomatai, vagyis minden az ő jogos tulajdona – s ezt most elrabolták. És még világgá kürtölni se szégyellik, hogy piszkos kézzel és lélekkel beszennyezték és szétlopkodták mások emlékeit, kézírásos papírjait.
A cikk harminc Ady-kéziratot emleget, holott jól emlékszem, Maxi legalább száz Ady-vers eredetijét őrizte, nem beszélve a próza-kéziratokról, novellákról, cikkekről és a költő saját kezű önéletrajzáról, no meg az Adyval hosszú éveken át folytatott levelezésükről, amelyet Maxi úgyszintén híven megőrzött. Nem harminc dokumentum ez, hanem legalább háromszáz – hova tűnhetett el ez mind a fosztogatók kezén? Meg a Babits- vagy a Móricz-levelek és kéziratok, meg a többieké… Kosztolányi levelei, aki itt lakott szemben, csak távolról ismertem.
Pontosan tudom, hogy ott feküdt Fenyő Miksa íróasztalán a Weiss Manfrédról írt szeretetteli emlékezése is, amelyen közel egy éven át dolgozott. Most, hogy apósom élete nagy alkotását, a csepeli telepet az amerikaiak nekiálltak éppen lebombázni, fölidézem rokonszenves alakját, s megpróbálok visszaemlékezni barátom okfejtésére, amelyben a teremtő munka megtestesítőjeként jelenítette meg, s mint ennek megdicsőülését ünnepelte őt. És arra is emlékszem, Maxi milyen meghatottan mondta, hogy: „Nagy ínségemben jólesik az ő barátságára gondolnom.”
És akkor vallotta be nekem a Chorin Ferivel való beszélgetésüket is, még ’42 nyaráról. Akkor ő, Maxi azt mondta, hogy Ferikém, az angoloknak első dolguk lesz Csepelt lebombázni. Mire Chorin Feri – a tulajdonos! – azt felelte neki: Bár már látnám!
Hát már akkor ugyanezt mondta, mint amit minekünk idén februárban, amikor Derekegyházán fakadt ki így.
*
Azt hallom a rádiómban, hogy mint zsidónak a mai határidővel le kéne adnom a rádiómat. Akkor is, ha ez a Rajczyék rádiója, én pedig kikeresztelkedtem? És mindez Húsvétkor, amikor még annak erejéig sem merem kitenni a lábam, hogy legalább a Krisztina-templomba besurranjak. Ezután még halkabbra kell csavarnom a hangerőt.
És azt olvasom valamelyik újságban, hogy a voronyezsi dicsőséges harcok emlékére alapított Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége ünnepén, amelyet az oroszok elleni háború tiszteletére tartottak a lovardában, hatalmas beszéd hangzott el a bátorságról, a munkáról és a győzelemről. A szónok méltatva idézte föl, hogy három éve indultak meg a német gránátosok a végtelen keleti puszták felé, s a felettük elzúgó gépmadarak ezreinek irányát követve megkezdték fenségesen nagyszerű férfimunkájukat, hogy népük és Európa feje felől elhárítsák a keleti rém fenyegetését. Engem pedig nemcsak a fölháborodás meg az undor önt el e fenségesen nagyszerű férfimunka emlegetésére – hiszen már tudjuk, hogy ’41 nyarától soha nem látott tömeggyilkosságok kísérték előrenyomulásukat –, hanem a személyes szégyenem is. Hogy ezt a szónokot, akit a minap a magyar középosztály kitüntetett csőcseléke ünnepelt, tízegynéhány éve mi még dúsan terített asztalnál, koccintva köszöntöttük, szavára pedig bizakodással figyeltünk. Mert nem más ő, mint a hajdani Magyar Szemle-vacsorák egyik kedvence, a nemzeti bank szürke eminenciásának s a kormánypárt eszének tartott Imrédy Béla. Akinek tiszteletére – mint jól emlékszünk – Kornfeldék is adtak fényes vacsorát, midőn nem csupán a büszke házigazda, Móric szemüvege villogott fényesen, amint odaadó érdeklődéssel bólogatta végig az érdeklődők népes koszorújában ülő díszvendég pénzügyi okfejtéseit, hanem Marianne is roppant meg volt tisztelve, hogy az ebédlőbe való átvonuláshoz nem kisebb előkelőségnek, mint Imrédynek ajánlhatta föl a karját.
*
Érdekes dolgokról mesélt nekem a minap Kornfeldék sofőrje, Schaffer, aki a rokonság hírvivője, bizalmas ügyintézője és amúgy is kitűnő ember. Szóval ez a mi sofőrünk Marianne sógornőmet éppen az enyéimhez vitte a Tímár-féle lakásba, hogy átszállítson Helénnek ilyen-olyan szükségeseket, meg hogy megbeszéljék, amit meg kell. Zsiga fiam pedig unalmában kikunyerálta magának, hadd mehessen el Schafferrel autózni. Marianne erre azt ajánlotta föl, hogy átviheti fiunkat a Mauthner család Budakeszi úti nyaralójába, ahol Zsigának több unokatestvére is dekkol, együtt legalább jobban elfoglalják magukat, és kevésbé fognak unatkozni.
De közben Schaffernek – aki ezt maga mesélte nekem – bizonyos ügyben be kellett térnie az Andrássy úti Chorin-villába is a házvezetőnőhöz. Marianne pedig – aki afféle szakácsnőnek volt öltözve – fogta a garabolyt, és Zsigám kíséretével benézett addig a Hunyadi téri piacra, ahol vásárolt is ezt-azt.
Schaffer akkor pillantotta meg őket, amikor az Andrássy úti járdán beálltak néhány utcai bámészkodó közé, akik arra figyeltek föl, hogy az Oktogon felől az úttest közepén egy-kétszáz fős hangosan tüntető társaság érkezik. Nem egészen volt világos, kik lehetnek, s vajon mi hozta ki őket a sodrukból, és miért tartották szükségesnek, hogy nyitott kapukat döngessenek. Azt ordítozták ugyanis, hogy zsidómentes hazát, és Hitlert éljenezték.
Ennél már csak az volt a meglepőbb, hogy hirtelen elébük kanyarodott egy teherautó, leugrált róla egy szakasznyi Gestapo-német, és gumibottal-puskatussal percek alatt szétkergették a tüntetőket. Ezen igencsak elcsodálkozott a nézőközönség is – Kornfeldné meg is jegyezte Zsigának: Lehet, hogy ezek nem értették meg a tüntetők jelszavait? Aztán az ott ácsorgók közül valaki úgy tájékoztatta a többieket, hogy ez valami nyilaspárti fölvonulás volt, mert Szálasit is éltették, amit ugye nem tűrhetnek a hatóságok. Pláne, hogy rendkívüli állapot van, ne tüntessen senki.
Schaffer már éppen oda akart nekik szólni, hogy javasolja, ha folytathatják útjukat, térjenek vissza az autóhoz, amikor Marianne bárónő hirtelen egy ismerős úriasszonyt pillantott meg szemből jőve a járdán. Mégpedig nem mást, mint Imrédy ex-miniszterelnök feleségét, akit sofőrünk is rögtön fölismert, hiszen még fuvarozta is őket annak idején.
Marianne először önkéntelenül is összerezzent, pedig senki őt föl nem ismerte, de aztán összeszedte magát, visszafordult, hangosan jó napot kívánt az ismerős hölgynek, majd bemutatkozott. Csak egy percig zavarna, mondta, de hadd folyamodjon a kegyelmes asszonyhoz azzal, hogy a régi jó ismeretségre tekintettel kérje meg az urát, ugyan vesse latba befolyását, mert az ő férje, Kornfeld Móric le van tartóztatva.
Marianne, hát maga az?, de hogyhogy?, értetlenkedett Imrédyné meglepetten, és nekiállt sajnálkozni, hogy hát tényleg?, jaj, de kár, de hát ő nem tudja, mit is tehetne. Hiszen arról azért nem szabad ám elfeledkezni, fűzte még hozzá, hogy most már mi jövünk!, mert ennek jött el végre az ideje. Kicsit sajnálkozva széttárta kezét, aztán legyintett, és elköszönt: Hát a legjobbakat, kedvesem!
*
El tudom-e képzelni, meséli Mauthner Lexi, idézi föl magának késő éjjel pedig Valériusz Lola, hogyan szabadult ki a lágeréből Chorin Feri bácsi. Úgy, hogy két német őr kíséretében egy rozzant személyautóba ültetik, és azon hozzák Győrig, de ott az autó lerobban, ezért egy teherautóra kell átszállniuk, és az szállítja Pestre, egyenesen az Andrássy útra, a saját házába. Ott pedig ugyanaz az SS-alezredes fogadja, aki pár nappal korábban Oberlanzendorfban átvette a kihallgatását, majd parancsot adott a hazaszállíttatására. A villában hemzsegnek a német tisztek, amikor betuszkolják őt a tulajdon dolgozószobájába, és meglátja, hogy az íróasztala mögött nem más terpeszkedik, mint ez a Becher.
Aki nyájasan föláll az üdvözléshez, majd kínálgatni kezdi Feri bácsit a saját szivarosdobozából meg a saját italkészletéből – tudjuk, ugye, milyen kitűnő ízléssel lett összeválogatva az a széles választék –, ő pedig megdermed, és egy pillanatig tétovázik, mit is feleljen ekkora pimaszságra. Aztán némán kiemel egy szál Montecristót, letelepszik a pamlagra, komótosan rágyújt, keresztbe veti a lábát, és az első füstkarikákat követően szólal csak meg, hogy egy pohár Laphroaigot töltessen magának Becherrel.
De mindezt honnan tudja Lexi.
Onnan, hogy – beszélt ugyan már Feri bácsival, de tényleg csak pár mondatot –, hát elég jól el tudja képzelni.
*
Mauthner Lexi közben arról is beszél, hogy egyébként rengeteg sárgacsillagos jár most már megint a kávéházakba is. Hallottam-e, azt mondja, hogy a Lipót körutat például Tejútnak hívják újabban, merthogy arrafelé fordul elő manapság a legtöbb csillag. A múltkor benéztem ott egy kávéházba, és tizenegy csillagos vendéget számoltam meg, de csak egy csillagtalant. Viszont ha én is fölvarratom, tizenketten lettünk volna!, nevetett föl Lexi, és a nyakamba borult. Nem tudtam nem vele kacagni, amitől aztán lelkifurdalásom lett.
És még el sem csöndesedett egészen a nevetgélésünk, amikor váratlanul megkérdezte:
Te Lola, neked tulajdonképpen mért nincsen gyereked?
Én pedig zavaromban arra gondoltam: Honnan tudja ez a Lexi, hogy Artúrral is hányszor volt erről már szó? De tud-e vajon egyáltalán Artúrról?, még ez az ostobaság is eszembe ötlött – mert hát hogy is ne tudna, szerintem az egész rokonság tudja. De rögtön kiderült, hogy Lexinek eszébe sem jutott Artúr, ő természetesen Gusztávra gondolt, és úgy folytatta, hogy netán ő nem akart volna…? Vagy… ne haragudj, nyögte ki, de… volt a bátyámmal valami probléma?
Ja…? Nem, nem, semmi – és éreztem, hogy fülig elvörösödöm –, egyszerűen csak… nem lett.
Mert azt nem hiszem, hogy te nem akartál volna, fogta meg Lexi a kezemet úgy, mintha együttérzésből.
Nekem pedig megint eszembe jutott, vajon mikor szánom rá magam, hogy a kellő mélységekig nézzek magamba. Hogy vajon ennek a sógorommal kapcsolatos csábítási képzelődésnek van-e köze Lexi bátyjához, az én néhai férjemhez. És ha van – vajon csak Gusztáv halála óta, vagy már korábbtól?, netán az Artúr-viszony kezdetétől, mint afféle ellensúly?
*
Később azt is megtudtam Lexitől – nehogy ostoba maradjak –, hogy ha hiszem, ha nem, az ügetőn tegnap, azaz ’44 április 13-án is futottak még zsidó lovak.
Na és azt hallottad-e, Lola, mi a legújabb zsidóvicc? Állítólag Heltai Jenőtől való, és ennyi az egész: Két zsidó utazik a vonaton.
*
Ott ültem a múltkor Heltai Jenőnél alig másfél órát, s azóta is vele diskurálok képzeletben.
Én azt hiszem, Artúr, hogy most kezd majd csak a magyarság ráeszmélni, mi vár rá, mondta Heltai. Hogy jönnek és bosszút állnak az oroszok, amiért rájuk támadtunk. De mivel közben visszagyarapítgattuk a Trianonban leamputált országdarabjaink egy részét, most félni kell majd a románoktól, a csehektől, a szlovákoktól meg a szerbektől is. Ráadásul, mivel a területi visszacsatolásokért cserébe a keresztény úri magyarság a társadalomtest zsidó részeit darabolta le és dobta oda áldozatul, most már joggal retteghet a zsidóktól is.
Na és ha összeomlik ez az egész, akkor vissza kell adni a zsidóknak mindent, amit összeraboltak tőlük?, vagy hogy lesz ez? Lecibálja a zsidó a melléről a sárga csillagot, és csak úgy besétál a kávéházba meg a közfürdőbe?, és a zsidó megint ember lesz? De hát ez rémes!, akkor meg mire volt ez az egész komédia?, utánozta nekem Heltai a keresztény úriasszonyok sápítozását. Hogy hát ez a zsidó boltokból zsidótejjel, zsidómézzel folyó őskeresztény Kánaán ilyen hamar le kell hogy húzza majd a rolót?!
*
A nyaraló kertjében, folyosóin és szobáiban – ahol a menekülésre készülő rokonságunk gyülekezett – az én férjem úgy járkált föl-alá, mint egy holdkóros.
Ezért nem mondhatom, hogy elcsodálkoztam, amikor a kérdésemre – hogy: Artúr, a gyerekkel beszéltél? – üres tekintettel bámult rám, és csak további faggatásra nyögte ki, hogy: A Zsigával?
Igen, a Zsigával, valóban úgy hívják, és más gyerekünk nincs is.
Helénkém, hogy érted ezt, hogy…?
Szóval nem beszéltél, mondom. De hát… téged nem is érdekel…?!
Micsoda?
Fogalmad sincsen, néztem rá lesújtóan. Hogy Zsiga teljesen össze van omolva.
Ja, a… kislány miatt, kezdett neki derengeni, jó, értem, jó-jó…
Nem jó, Artúr, nem jó, a Zsiga nagyon szenved. És nekiálltam elmondani a férjemnek, hogy megértse: A fiunk egész héten azt hajtogatja, hogy ő itt marad a Betti miatt, ő nem hajlandó velünk jönni, hogy mi ne dirigáljunk neki, mert ez az ő élete. Már megbeszélte Heinrich Tónival, aki szintén nem óhajt emigrálni, és teljesen megbolondította a mi Zsigánkat is. Megegyeztek, hogy itt maradnak a villában, és ide fogják majd szöktetni mindketten a szerelmüket is. Te meg le sem ülsz a fiaddal! Egy szavad sincs hozzá? Artúr, nem tudsz valami okosat vagy vigasztalót mondani neki? Hogy lássa be, hogy nőjön fel, és értse meg…! Hogy ne erőszakkal kelljen föltuszkolnunk a repülőre…
Hát igen… Ennyit dünnyögött csak, és kinézett a kertbe.
Én meg sürgetni akartam, mert bármikor szólhatnak, hogy indulás. De a férjem csak annyit mondott, biztos, hogy még várni kell jó néhány órát. Erről meg az jutott eszembe, hogy mivel Artúr tegnap még a poggyásza nélkül érkezett, azóta elhozta-e vajon a sofőr a bőröndjeit…
Nincsenek bőröndjeim, azt mondja.
Hogyhogy? De hát már nem lesz időd visszamenni!, miért nem hoztad magaddal a csomagjaidat?
Nem lesz szükségem csomagra.
Te meg vagy bolondulva, Artúr. Üres kézzel akarsz utazni?
Nem akarok.
Mit nem akarsz?
Utazni. Itt maradok, Helén. Én leszek a másik túsz.
Mintha fejbe vertek volna, megbolondult-e, hogy miket beszél. És én ezt miért nem tudtam…?! Elza!, Feri!, kezdtem kiabálni, halljátok, mit mond? Artúr, ne csinálj őrültséget! Hagyod, hogy kérleljelek, hogy beszéld rá Zsigát – és még erre föl se közlöd, hogy te sem akarsz menni?!
Hát most közlöm.
Ránéztem, és olyannak láttam, mint aki engem végleg elhagyni készül. Annyit bírtam kinyögni, hogy akkor ő most végül is… le akar-e mondani rólam.
Nem erről van szó, Helén!
És nemcsak rólam, hanem a… az énrám eső részvényvagyonról?
Ki beszél itt vagyonról?
Mondom: Én. Kérdezlek téged erről.
Ő pedig, hogy az a vagyon különben is fikció – mintha én nem tudnám! –, hogy most adjuk át éppen a részvényeinket a németeknek.
Én meg azzal csaptam le rá, hogy viszont az útra való összeg, amit Chorin Feri kialkudott, az egyáltalán nem fikció, hanem segíthet nekikezdeni az új életnek. Téged az sem érdekel, Artúr?
Kérlek, ne beszéljünk pénzről! Hát ezt bírta válaszolni ez az anyagi érdekektől mentes, nemes érzelmektől vezérelt, tiszta lélek!
És akkor megkérdeztem tőle, kivel képzeli el magának az új életet, meg hogy miből. És hogy tényleg itt akar-e maradni.
Válasz helyett azt mondta, hogy valakinek muszáj itt maradni túsznak.
Azt feleltem, hogy Lexi és Judit jelentkeztek már.
Erre ő, hogy Judit nem maradhat, ezt mindnyájan tudjuk.
Adod itt az önfeláldozót, mondom. Pedig tudom, hogy csak a „kis özveggyel” akarsz maradni… Mert őfelé is eljátszod a megmentő védelmezőt. Meg a hősszerelmest, aki nem tud elszakadni…! Ugyan már…!
Helén, szépen kérlek…!
Nem szívesen hallgatta, de most már elmondtam, hogy nevetséges, ahogy ebben a szerepben erőlködik, mikor sose volt jó benne. Még fiatalon se, mondom, nemhogy így, már megroggyanva. Előre megmondom, hogy utánunk fogsz majd kullogni, a nagycsalád, a biztonság után. Meg énutánam, Artúr…! Ám ahogy ezt kimondtam, hirtelen rám zúdult ez az egész gyalázatos szerelmi sérelem, és kis híján elsírtam magam, amikor ezt az ostobaságot sikerült kérdeznem tőle: Te, csak azt mondd meg, hogy ti tényleg a Rügen-szigeti tengerparton is…?
Miről beszélsz?, kezdett volna megcáfolni, mikor ott teveled…!
Meg vele is ugyanakkor, ugyanott, mondom.
Nem akkor, és nem ott.
Hanem másnap egy másik strandkosárban, feleltem – mire bután hebegő tagadása, hogy hát ugyan, dehogyis, Helén, beismeréssel ért föl –, én pedig szégyenszemre képtelen voltam tovább türtőztetni magam, és már sírva támadtam rá a másik váddal: De a kastélypark platánfája ugyanaz, mondom. Képes voltál ugyanarra a földig hajló ágra fölültetni, és hintáztatni őt is?
Artúr ekkor sebtében átölelt – szerbusz, Helén, mennem kell –, és elsietett.
*
Elment a férjem, erre riadtam föl, aztán már nem is tudtam elaludni egész éjjel. Csavargattam a rádiót, és valamikor a farkasok óráján sikerült befognom Londont. Valami nagyon ismerős hangú jazzénekesnő dalait adták, mígnem bekonferálják, hogy Marion Harris felvételeit halljuk – Marion Harris!, „Songbird of Jazz”, aki úgy énekelte déli dialektusban a bluest, hogy színesbőrűnek hitték!, tényleg, hát ezért volt ismerős a hangja, hiszen gramofonlemezem van tőle, valaha mennyit hallgattam! Műsorunknak szomorú aktualit&
