Részlet az Orgaz grófnő c. bűnügyi regényből

Manuelának régesrég meg kellett volna halnia. Néhány évtizede még úgy várt minden tavaszt, hogy ez lesz az utolsó, de a csontos mintha megfeledkezett volna róla. Hány évig élhet egy ember? – Manuela nem tudta. Mióta a szomszédai kihaltak, vagy a halak után átköltöztek az Azori-szigetekre, Manuela nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e, mikor született.

Az állam is csak olyan, mint egy földi halandó: könnyen tévedhet. Vilar lakói itthagyták a házaikat, átköltöztek (munka és a halak után) az Azori-szigetekre. A szociális gondozók úgy vélték, Vilart, ezt a kilencszáz esztendős halászfalucskát kiradírozhatják a térképről. A körzeti nővérnek nem kell többé a sziklákat kerülgetve a faluhoz bicikliznie.  

Manueláról megfeledkeztek.

Vagy Manuela oldódott el a dolgoktól, amelyek körülvették régente? Kislánykorában még kijárt egy tanító Pombalból, hogy olvasni tanítsa a kicsinyeket. Manuela csak a nagybetűket tanulta meg, de a tanító elmesélte, hogy ők, a galegók Artúr király rokonai, és ősidők óta itt élnek. Vilar régen híres kikötő volt, pompás, forgalmas kikötő: a középkorban itt szálltak partra a Compostela felé tartó zarándokok. A tanító bátor ember  volt. Azt is elmondta, hogy egyszer megszabadulnak majd a papoktól és a spanyol elnyomástól…

Igen, igen… De hány évig is élhet egy ember?

Világosan emlékezett mindenre, ami kiskorában történt. A polgárháborúban a katonák nem a papot vitték el, hanem a tanítót és Manuela bátyjait. Ám csak az egyik testvére veszett oda a harcokban, mert tizenhét év múlva a kisebbiktől kaptak egy lapot Argentínából, ahol Xosé azt ígérte, hamarosan hazalátogat Galíciába. A kesze-kusza kézírással írt lapot Manuela már nem tudta elolvasni. A papot kérte meg rá, aki hetente kereste fel a falut Pombalból.

Mert a háború után lassan mindenből kevesebb lett: férfiakból, kagylókból, de még eseményekből is. Már tanító sem volt, a gyerekek a facipőikben órákig gyalogoltak, mire megérkeztek az iskolába. De út még volt: a vilariak szamárháton, vesszőkosarakban vitték a halat a városi piacokra, és jöttek a kereskedők is, akik Vilarba gyertyát, gyufát és történeteket hoztak. De Vilar azért nagyon kicsi, utolsó falu maradt: az Argentínából küldött lap bejárta az andalúziai Vilarokat, a galíciai Vilarokat, majd miután bebolyongta a spanyol tartományokat, megérkezett az óceán partjára, Manuelához.

És aztán tovább teltek-múltak a napok. Manuela családja a falutól egy kőhajításnyira, a kisebbik öbölben lakott. Édesapja minden reggel beszállt a bárkába, és míg Manuela a parton gyűjtögette a kagylókat, édesanyja, a nagy Manuela kipletykálta magát Vilarban, és utána hazasétált, hogy ebédet főzzön hármójuknak. Így telt minden nap. Manuela olyan apró és beteges maradt, hogy rá sem néztek a halászfiúk Vilarban.

Ám az árnyékban maradt som is megérik egyszer. Manuela apja, mikor eladta a halat a városban, egyszer egy Noiából való csempésszel jött haza, aki spanyolul beszélt. Egy igazi zsivánnyal, mesélte később a vilariaknak az édesanyja. De mit számított? Hiába volt a csempész gyanús, Manuela meg sovány, kicsi és beteges – a bárka túl nagy volt egyetlen férfinak, ezért gyorsan megtartották az eljegyzést.

Élete első bőrcipőjében (sötétkék kordován, oldalt három-három gombbal), a hasában egy aprócska magzattal Manuela ott állt fehér menyasszonyi ruhában a vilari templomban. Akkor már csak huszonhárman éltek a faluban – és huszonhárman csodálkoztak el, mikor az esküvő után két héttel a noiai csempész megszökött a bárkával.

Teltek-múltak a napok. A világ egyre kisebb lett. De maradtak az örökös esők, a kagylók, és persze ott volt a gyerek is Manuela hasában. Mit volt mit tenni? Az idő múlt, Manuela apja – betegen a csalódástól, siránkozva a bárka miatt – egyszer csak ágynak esett. Manuela minden reggel felkelt, kendőt kapott a hajára, és legyőzve az émelygését, gumicsizmásan belegázolt a kagylók után a tengerbe.

Vilarban élő nagyanyjától örökölt egy kis szélvédett földdarabot két satnya olajfával és néhány sor kukoricával. Telt-múlt az idő. De a világ nem változott: a gyufa drága volt, a tej drága, a petróleum drága. A fiát Xannak nevezte el, mert minden férfit Xannak neveztek a családban. Xan satnya volt, és beteges, de ahogy Manuela testébe, úgy a fia pórusaiba is beleírta magát a tenger. Hiába volt kicsi, már az ő vonásait is megkeményítette a tengeri szél. Mikor Manuela Pombalba elsőáldozni vitte, már észre sem vette, hogy a nagybetűket is elfelejtette.

Ezen a vasárnapon viselte utoljára a gombos, sötétkék kordován cipőjét. De bánta is! Vilarban tizennégyen maradtak. Egy módosabb és egy szegényebb halászcsalád, egy magányos öregember, a kisebbik öbölben pedig ott lakott Manuela és a fia. A halak – elkerülve a galego partokat – rejtélyes utakon jártak az óceánban, de Manuela minden reggel összegémberedett ujjakkal, felhajtott szoknyában, gumicsizmásan ott állt a parton, hogy összeszedje a kagylókat. Telt-múlt az idő. Xan szolgálni ment egy bárkára. Búcsút vett a vilariaktól, aztán Manuela soha többé nem kapott többé hírt róla. Elvitte egy hajó, és még nem hozta vissza. Manuela várt-várt, és az idő, mint a növendék kagyló héja, szép lassan összezárult.

Olyan kevesen maradtak, hogy már a plébános sem járt ki vasárnaponként Vilarba. Az idő telt-múlt, de ő ekkortájt vesztette el az éveket: ha kagylószedés előtt megállt a tengerparton, nem volt biztos abban, hogy ő melyik Manuela is a sok közül, akik itt éltek a családi öbölben. Vajon igaz-e, amit édesanyja mesélt, hogy dédanyja, az egyik Manuela aranypénzt talált az erdőben, de úgy megijedt valami hirtelen villámlástól, hogy a vízmosás fölött elvesztette. És vajon a csempész melyik Manuela életében létezett?
Várt valami üzenetet, legalább egy képeslapot. De mintha az utóbbi időben megszaparodtak volna a hajók, a tévedések, a városok, az új és új tartományok, mert Xan üzenete soha nem érkezett meg Manuelához. Viszont a házban könnyebben mentek a dolgok. A padláson, nagyanyja kelengye-ládájában megtalált olyan tárgyakat (cérnát, ollót, szalvétatartót, sószórót), melyek az ő gyerekkorában vesztek el. Mintha az idő mégiscsak visszaadná, amit régebben elvett. Manuela selyempapírba csomagolta ezeket a csodás dolgokat, és odatette a kelengye-ládájába a kordován cipőjéhez. Mindenem megvan, magyarázta a szociális gondozónak, aki az egyik esős napon felkereste. Mikor a gondozónő megkérdezte, hogy milyen a vércsoportja, Manuela meghökkent. De hiszen saját vérem van, mondta  megbántódva.

Mert bár a halak elhagyták a vilari vizeket, és Xan képeslapja sem érkezett meg, a világ nem adta meg magát könnyen a hanyatlásnak. A két szívós olajfában a Manuelák vére keringett, és évről évre ellátták Manuelát gyümölcsökkel. A kagyló évről évre egyre kevesebb lett. De a hullámok itt maradtak. Egyszer megjelent három jókedvű dán turista, hogy megkeressék a dolmeneket a tölgyesben, és gratuláljanak a néninek a saját kikötőjéhez. Spanyolul beszéltek, nagyon lassan, nagyon tagoltan, de Manuela így is alig értette. Megütötte egy-két értelmes szó a fülét, de mire összerakta volna a mondatokat, a dánok már másról beszéltek.
És ekkor beütött a csoda! Xosé, a tehetősebb halász, aki a városba járatta gimnáziumba a fiát, idegeneket hívott a bárkájába. Manuelának eszébe jutott a noiai csempész, de ezek az idegenek idegenebbek nem is lehettek – nagydarab, pirospozsgás fickók, és a beszédjük sem hasonlított se a spanyolra, se a galegóra. Egyetlen értelmes szót sem tudtak! Egy ukrán és két román, magyarázta Xosé a meghökkent Manuelának.

Micsoda vidékek lettek újabban, sóhajtott Manuela. De még ezek a különös, idegen szerzetek sem hozták vissza Vilar mellé a halakat. A halak eltűntek, mint a tanító, Xan vagy a fiútestvérek. A két halászcsalád Vilarban összebeszélt – hogy mivel úgysem kapnának munkát a városban –, közösen átköltöznek az Azori-szigetekre. Hát Manuela anyóval mi lesz, kérdezte Xosé felesége. A kagylók még kitartották Vilar partjainál, ezért Manuela csak legyintett. Megsegít a Jóisten.

De a szociális munkás, aki eddig havonta átbiciklizett a tölgyesen, úgy hitte, szegény néni is elköltözött a többiekkel. Pedig Manuela ott maradt, ahol mindig is volt, csak az idő hagyta cserben. Talán nem is az idő, hanem a megszokott rendje: a hétfők, keddek, a vasárnapok, az ünnepek. De a romlás megállt, mintha még az öregedés is cserbenhagyta volna Manuelát. Járta a tölgyest, az ő erdejét, mert most már visszatért az ifjúkori ereje. A vízmosás mögötti barlangban megtalálta a dolmeneket, amiket a dán turisták nem találtak meg. Ezeket a köveket régen a tanító is lefényképezte, csak aztán a háború miatt az egészről megfeledkeztek.

Manuela úgy érezte, újra kislány lett, csak a többiek eltűntek mellőle. Máskor úgy tűnt, kétszáz éves is elmúlt, csak a halált is becsapta a szociális gondozók tévedése. Néha úgy érezte, ma kap levelet Xantól, a noiai csempésztől vagy az idősebbik bátyjától. Mert az idő, töprengett Manuela, oda van szögezve a harangzúgáshoz, az államhoz, a postához. De most már semmi sem történt. Sok volt az eső, és nagyon kevés a napfény. Maradtak a hullámok. Így volt ez mindig, száz éve, kétszáz éve, a régi Manuelák idejében. A vízmosás szélén rábukkant az aranypénzekre, amiket az egyik Manuela elvesztett. Az idő körbeforogni látszott.

De ez a tavasz mégiscsak más volt. Furcsa várakozással telt meg a levegő. A szél mindig délről fújt, és a tenger olyan különösen viselkedett, mintha a kagylókat is sajnálná Manuelától. Egyik éjjel a szél emberi beszédet sodort felé a vilari partról. Visszajöttek a románok, azt hiszik, van munka, töprengett Manuela, és megfogadta, hogy hajnalban – hiszen mutogatásból minden emberfia ért – átmegy Vilarba.

Ám a vilari oldalon nem egy ütött-kopott halászbárka, hanem egy pompás, nagy hajó ringatózott! Manuela szemébe húzta a kendőjét, mert valami furcsa fenyegetés lebegett a levegőben. Szentséges atyám, sóhajtozta, és egy csöppet sem hitte, hogy a noiai csempész vagy éppen Xan érkezett volna vissza. A ködben sivalkodó árnyékok toporogtak a mólón.

Manuela régóta nem hallott csecsemősírást, ezen is nagyon meghökkent. A felnőtthangok hasonlították a románok beszédére, de volt egy-két sikítozó lányhang is – olyan lárma, amely Manuela szerint nem illik egy csempész- vagy halászbárkához. De még a zarándokokhoz sem, töprengett.

Ez a lármás éjszaka kiragadta Manuelát az örökös álmodozásból. Mikor az öbölben végre csend lett, elgyalogolt a tölgyesbe, a vízmosáshoz, a dolmenhez, de már tudta, hogy az ő családi öble, nem az övé többé. Az idegenek – ki látott még ilyen halászokat vagy csempészeket? – talán meg is ölnék, ha tudnák, hogy a kisebbik öbölben él valaki. Egy öregasszony, akit a szociális gondozók és a halál itt felejtett a parton.

Manuela nagyon félt – és a régi Manuelák most már semmilyen tanácsot nem tudtak adni. Elbicegett Xosé házába (amit az idegenek felfeszítettek), hogy szemügyre vegye a szétdobált kólásdobozokat, cigarettacsikkeket. A jövevényeknek nem kellettek Xoséék bútorai, óntáljai, takaros rézüstjei. Manuela egy odadobott papírpelenkát talált azon az ágyon, ahol gyerekeket szültek a Xosék feleségei.

És az éjszakai hangok szép lassan elfoglalták a nagyobbik öblöt. Ritkán jöttek – mindig estefelé, ha leült a köd vagy a szürkület –, és csak reggelig maradtak, de ilyen éjszakákon a tölgyesen át vivő út is megtelt gyereksírással, lányhangokkal, eldobott csikkekkel. A gyereksírás miatt a hangok a háborúra emlékeztettek. De a hangok semmit sem akartak elvinni Vilarból. Nem zajongtak nappal, nem vitték el a fiatal fiúkat, csak titokban kikötöttek, és teleszórták a partot szeméttel.

Az idő újra részekre szakadt, felfeslett, összegubancolódott, meggyűrődött. Manuela megbánta, hogy a két utolsó családdal nem költözött át az Azori-szigetekre. Hiszen Roxa a keresztlánya volt, Xosé pedig az unokatestvére. Hol lehetnek most, hogyan is érhetné utol őket? Tudta – hogyha az utat még nem nyelte el a vízmosás –, menedéket kereshetne Pombalban is. De Manuela attól félt, hogy a mai emberek őt a facipőjével pontosan olyan idegennek látnák, mint a hangokat, amelyek éjszaka elfoglalják az öblöket.

Aztán rettenetes dolog történt az egyik éjszaka. A szokásos zsivaj helyett, a hangok a parton fel-alá rohangáltak, üvöltöztek, zseblámpát lóbáltak – szinte sistergett a fenyegetés az egész földnyelven. A hangok talán utánajárnak, hogy a kunyhóban ki lakik, töprengett, és a lóca alá húzódott reszketve.
De a hangokat nem érdekelte a kisebbik öböl és Manuela viskója. Ahogy reggel lett – ködös, homályos, galíciai reggel –, a jövevények és a hajó elhagyták az öblöket. A parton a szokásos szemét, papírpelenka, kólásdobozok, széttaposott cigareattacsikkek. De akárhova tűnt a hajó vagy az emberek, az izgalom még ott reszketett a parton, a kövek között, a levegőben. Manuela, mielőtt a parton összeszedte volna a kagylókat, elindult felfelé a tölgyesbe.

Hirtelen gyereksírást hallott. Kibújt a facipőjéből, és magában imádkozva, kendőjét az arca elé húzva megindult a barlang felé, a dolmenhez. Ezt a helyet nem ismerhetik a hangok, gondolta, hiszen ők csak éjszakánként foglalják el a földnyelvet. A dolmen az övé volt, ám most egy hosszú, szőke hajú teremtés szipogott ott, karján egy csecsemővel.

A leány – ő is szinte gyerek – semmilyen nyelven nem értett. Mint a dán turistanőkön, rajta is tarka, térdig érő bugyogó volt –, de azért a lány nem látszott sem vidámnak, sem gazdagnak, sem fölényesnek. A lábszárát felsebezték a tövisek és a bokrok, az arcát a könnyek és a karmolások. Összekulcsolt kézzel könyörgött Manuelának, aki megpróbálta kicibálni a kövek alól. A karján furcsa szúrások voltak, mintha éjszaka megcsípték volna a pókok. És nemcsak a lány, hanem a csecsemő is betegnek látszott.
Szentséges Isten, motyogta Manuela, mikor elindult velük visszafelé a kunyhójához. Ha a lány járomcsontja nem olyan széles, és ha nyugodtabb, vagy beszél valamilyen igazi nyelvet, akkor szívesen hitte volna, hogy Xan küldte hozzá a szerencsétlent – de ehhez a lány túlságosan is idegen volt.

A csecsemő felnyögött, mikor lefelé ereszkedve a köveken, odaértek a kunyhóhoz. Manuela egy bölcsődalt keresett az emlékezetében, hogy a gondolatai megnyugtassák a kisbabát. A lányt kínálta olajbogyóval, kagylóval, kukoricadarával. Fekete karikák voltak a lány szeme alatt – és a térdig érő bugyogójában, a tövig rágott körmével, az összekarmolt arcával, tényleg nem hasonlított halászfeleségekre vagy zarándokokra.

Ám azért helyes teremtés volt, és ahogy kikanalazta a kását, elmosolyodott. Aludjatok egy kicsit, mondta Manuela, erre lány – mintha Manuela a gondolataival irányítaná – végignyúlt a lócán, és átkarolva a csecsemőt, engedelmesen lehunyta a szemét. Nem is vagy te annyira buta, motyogta Manuela. A tenger elcsendesült. A köd felszállt, a nap izzó fénypászmákat lökött az ablakokhoz.
Manuela a botját szorongatva lekuporodott a küszöbre. A botra séta közben egyáltalán nem volt szüksége, csak a tengerparton támaszkodott rá, hogy a hullámok előtt tekintélyesebbnek tűnjön. Így pihent évek óta.

Most, míg a lány szuszogott, megértette, mi vár rá, mikor kiköltözik a kunyhójából, és nem lesz többé Manuela. Hiszen ez a ház az ő története: a kisebbik öböl, ahol Manuelák sora várta, hogy a férfiak a tengerről hazatérjenek.

De már nincs idő. Nincs idő, mert sietni kell. Az éjszakai hangok nem alkoholt, hanem embereket csempésznek. De milyen embereket? Ez a lány megszökött tőlük – tehát nem lehetnek jó emberek. A hegyről, a pombali toronyból szép időben belátni az egész földnyelvet. A hangok csak éjjel térnek vissza, hogy zseblámpáikkal megkeressék a lányt a csecsemőjével.

Szép lassan szemügyre vett minden sziklát, és mintha a szívdobogásával akarná megállítani a tenger hullámzását. Aztán a derekát tapogatva odament a ládájához, hogy kikeresse a sötétkék kordován cipőjét (az oldalán a három-három gombbal) és a koporsóba való egy rend fekete ruháját. A ruháiból batyut kötött, aztán lassan-lassan keltegetni kezdte a lányt.

Indulnunk kell, motyogta. Pombal három óra gyaloglásra van.