Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol
(József Attila)

Most a zongora kopogtat így.
Az emlékezete kéretlenül,
Mint hívatlan vendég, ágyamra ül,
És gonosz lesz, rosszkedvű, irigy.

Mielőtt végleg bolonddá tesz,
Az ereimen végigzakatol,
Béke nőhetne hangzuhatagból,
De körülfog, jéglándzsás eresz.

Egyszer rég egy kisvárosi utcán,
Áradt az éteri zenehullám
A libbenő függönyök mögül,

S az ismeretlen skálázó ujja
Arcomhoz ér azóta is újra,
De elrejti az omló égi tüll.