Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen!
(1 Sám. 2.3)

A forgatókönyv alapjául Láng György Hanele című regénye (Magvető, 1980) szolgált.

1.
Rozsdásodó kovácsoltvas kerítés rúdját markoló élénkzöld, kötött kesztyűs kéz, a kézfején három fekete csík. Az átizzadt kesztyű édeskés és a rozsdásodó vas szagának keveredése. Csend.

2.
A kamera a kesztyűs kéz mellett átúszik a kerítésen. Dús lombú diófa alatt fehér asztalka. Szálas, sudár férfi áll mellette. Rövidre nyírt, barna szakálla fénylik a napfényben. Arca komor, de jóságos. Fején maroknyi fekete kapelle, háromnegyedes, fekete lüsztrekabátja csillog, mintha üvegből lenne. Mély tekintetű, nagy szemével feleségét nézi, aki az asztal másik oldalán ül, egy fehér kerti széken. Ölében pólyás fiúcska. Az asztal megterítve. Meleg tej illata. Aranysárga írósvaj, méz, kalács, díszes porcelán cukortartó. Egy még díszesebb ezüst gyümölcstartóban hamvas szilvák. A barna, hullámos parókájú, szép asszony mosolyogva felgombolja sötétlila, apró mintás, grenadin sláfrokját, halványzöld, csipkés, selyem leiblijét is felnyitja. Előbuggyan telt, fehér melle, akár a szépen megkelt kalácstészta. A csodaszép mell közepén virít a friss, rózsaszínű szegfű. A kerek fejű, eleven csecsemő mohón kapja szájába e titokzatos virágot, és szopni kezdi. Szopik csemcsegve és cuppogva, szuszogva, mohóságában csöppnyi kezével érzékien markolászva a világ csodálatos közepét. Az anya boldogan mosolyog, majd kedvesen elfintorítja a száját, mert megharapta a kis ganef. A férfi elmélyülten nézi őket, de ő nem a szemével, az arcával mosolyog, hanem belülről. Érződik, hogy bensőjében kiszélesedik, elterebélyesedik az átszellemült mosoly, anélkül, hogy arcán megváltozna a szigorúság. A kertben csend van, csak a kicsi cuppogása hallatszik. Türelmetlenségében, mohóságában kétszer is kicsúszik szájából a bimbó, végigömlik pufók arcocskáján a tej. Az anyja kezében megvillan a ropogósra vasalt, hófehér szalvéta, letörli gyermeke arcát, szárítgatja a száját. Begombolkozik, a karján ringatni, dajkálni kezdi a fiát, és dúdolni kezd egy keleties zengésű altatódalt.
Fémes csikorgás, vonatkattogás töri meg az idillt.
A kamera lassan hátrál. Pillanatra megáll a rudat egyre görcsösebben markoló kesztyűs kézen, majd nagyon lassan hátrálni kezd. Feltűnik az arcát szorosan két rúd közé szorító, őszülő, zsíros hajú fej. A gyér hajzat között számtalan beforrott heg látszik: szenvedések térképe. A rongyokba öltözött, kerítésnek dőlő alak hátán egy pár szőrcsizma, másik kezében ócska báránybőr bekecs. A leskelődő halkan nyöszörög. Nem lehet megállapítani, hogy férfi-e, vagy nő.

3. (Háni I. – 5–7 évesen)
Gyertyánligeti , nyár eleji este. A kamera angyalként kering az elcsendesült falu felett, végiglibeg a főutcán, a Zsidók utcáján: egyik oldalán a posta, a hentes, egy pék és egy magyar vegyeskereskedés. Az utca kivezet a faluból, a hegyek felé. A Hangya-bolton túl az angyal-kamera leereszkedik a földre. Elhagyott homokbánya mellett lépked, majd megáll egy nagy istállóhoz ragasztott vályogviskónál.
A kamera beszáll a szűk, alacsony ablakon.
A viskónak egyetlen szobája van, földes, nyirkos padlójú. Berendezése: festetlen asztal, három csámpás szék, kopott láda és lópokróccal letakart szalmazsákok a földön. A falon edényes polc: egy szál szélesebb deszka néhány behorpadt lábossal. A vályog közeibe kampós szegeket vertek, szürkésbarna, rongyos göncök lógnak rajtuk. Bábok, madárijesztők. A sarokban téglából rakott tűzhely, vasplatnival. Mellette a földön dézsa mosdásra és egy rozsdás pléhvederben víz. Szegényszag.
A víztükörben egy ötéves, komoly arcú kislány – Háni –, se nem szép, se nem rút arca tükröződik. Kezecskéivel megmarkolja a vedret, mintha fejét bele akarná meríteni a vízbe. Asszonykéz fogja fel, gyengéden felemeli, és arcon csókolja:
– Mayn gedule! Nesomele! Mayn zuse, tayere kind! 
A nehéz munkától megkeményedett arcú anya leülteti a kislányt az egyik szalmazsákra, és egy darab sütőtököt nyom a kezecskéjébe. Háni mohón tömi a szájába, a sárga lé végigfolyik arcocskáján. Anyja melléje telepszik, és héberül imádkozni kezd:
– Hámálach – hágojé – ojszi – mikolró…

4.
Az alkonyatban kocsis érkezik a ház elé. Kopaszodó, zömök ember, erős, mint egy medve. A lovakat kifogja, beviszi az istállóba. A csend ködként telepszik a tájra.
Belép a szobába, szó nélkül leveti az ingét, megmosakszik a dézsában, és felöltve egy tiszta inget, asztalhoz ül. Az asztalon két gyertya és két, mákkal meghintett, fonott kalács. Párolgó lábosokban húsleves gerslivel, főtt marhahús, zellermártás, zsíros krumpli, diós hal, fehérgyökérmártás. A család enni kezd. Nagy élvezettel szürcsölik a levest, kézzel tunkolják a húsokat a mártásokba. Csak csámcsogásuk hallatszik, és kintről egy magányos kutya vonítása. Ez a bőség nem illik a környezet nyomorúságához, de így tesz minden hitéhez hű zsidó az egész világon: még ha egész héten éheznie kell, akkor is bőségben üli meg a Sabbatot. Háni tele szájjal, boldogan hadonászik, grimaszokat vág az élvezettől, hol apjára, hol anyjára néz. Szülei szemlesütve habzsolnak, rágnak, ropogtatnak, böfögnek és szellentenek. Időnként a horpadt bádogpoharakba töltött borral mossák le a zsíros falatokat. Fekete, munkától elgyötört, megnyomorított kézfejek, körmök.

5.
A szombati napfény reflektorként világít az asztalra: a család szó nélkül falja a szombati húsos, tojásos sóletet. Az anya süteménnyel megrakott agyagtálat tesz az asztalra. Az apa hirtelen felkapja, és magasba emeli. Háni vinnyogva ágaskodik utána. Apa felkacag. Anya sopánkodik:
– Mayn gedule! Mayn gedule!
Apa leengedi a tálat. Pálinkát önt az asztalra, és színes, fonott gyertyával meggyújtja a szeszt. Gyönyörűséges, jó illatú, kék színű láng. Tölt magának. Háni beleszimatol a levegőbe, majd két kézzel habzsolni kezdi a süteményt. Anya lánya fejecskéjét simogatja:
– Nesomele! Mayn zuyse, tayere kind!

6.
Éjszaka. Az asztalon árva gyertya világít. Elhasznált, erős szag. A bárányhimlős Háni szalmazsákján piheg. Anya vizes ronggyal borogatja. A földön egy agyagtál és egy rozsdás konzervdoboz. Az egyikben tojássárga, a másikban petróleum. Durva, bogos lábfejek lépnek a képbe. Apa felemeli a tojásos tálkát, és kihörpinti. Anya a petróleumba mártja a lúdtollat, s pityeregve kenegetni kezdi a lányka arcát:
– Mayn gedule! Nesomele! Mayn zuse, tayere kind!

7.
A hajnali napfény az alvó Háni arcára süt. A kislány védekezőleg arca elé emeli kezecskéit, majd oldalára fordul, kezeit fázósan a takaró alá dugja. Arca tele van rút, elkapart sebekkel, himlőhelyekkel. A kamera nagyon közelről, nagyon lassan feltérképezi ezt az életre megbélyegzett arcot. Apa hangosan felhorkant. Háni feltápászkodik, a ládához kúszik, rövid keresés után kivesz egy tükörcserepet, és megnézi magát benne. Felszökik, kirohan az udvarra, s a tükröt a kútba veti. Apa ölében viszi be az embrióvá zsugorodott, vinnyogó testecskét. Anya mellé teszi a szalmazsákra. Anya kisírt szemekkel lehúzza hasáig felcsúszott ingecskéjét, és megborzadva simogatni kezdi Háni fejét (már nem becézi, hogy te szépem, te gyönyörűségem, te csillagom). Valahonnan kakas kukorékol. („Szól a kakas már, majd megvirrad már…”)

8.
A Zsidók utcája elején kis, fehérre meszelt, kopott imaházban van az iskola. Háni a kerítésnek támaszkodva egykedvűen figyeli, ahogy társai fogócskáznak. Sütőtököt majszol, arcán, szürke ingén lefolyik a sárga lé, meztelen, koszos lábfejei közé. Hirtelen leguggol, és csorgatni kezd. Pisije összefolyik a sütőtök levével. A gyerekek, megunva a játékot, csúfolni kezdik. Hazaszalad. Elbújik az istállóban, bevackolja magát a szénaillatú jászol alá.

9. (Háni II. – 10–13 évesen)
Háni és Anya megszaggatott ruhában, mezítláb ülnek a szoba sarkában, a fényes fekete földön. A kisírt szemű asszony hamut hint a fejére, kemény tojást vesz a kezébe, azt is megszórja hamuval. Háni készségesen utánozza Anya mozdulatait. Egy héten át ülik a süvét, nem szabad dolgozniuk, élelmükről ezalatt a zsidó közösség gondoskodik. Félálomban, egymásnak dőlve ülik a gyászt. Néha csizmás lábak, cipős lábak, mezítelen lábak lépnek hozzájuk. Sajtárokban, tálakban, konyharuhákban, kopott pléhedényekben élelmet hoznak. Lila, fehér ételek. Mohón esznek belőlük. Kint valakik káromkodva elvezetik a halott gazda nyerítő, síró lovait.

10.
Háni megszaggatott rongyokban, egyedül ül a szoba sötét sarkában. Feje teleszórva hamuval. Szürke fények. Kifejezéstelen arccal kemény tojást majszol. Körülötte üres, felborogatott sajtárok, cseréptálak, szennyes konyharuhák. Valahonnan kopott szőrű, öreg patkány bújik elő. Háni fásult közönnyel figyeli. Tekintetük találkozik. A patkány szeme felcsillan („Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat…”). Háni tízévesen árva lett.

11.
Háni a hosszú szakállú, fickósan csillogó szemű Friedmann Amschel bodegájában, üzletében. Friedmannéknak ez a lakószobájuk is. Gyerekricsaj, beszédfoszlányok. Az egyik falat a kemence foglalja el. A másik oldalon, a nagyszoba mellett szűk üzlethelyiség, kétarasznyi pulttal, külön ajtóval az utcára, két egymásra helyezett, nagy kődarabbal, lépcső gyanánt. A hosszú szakállas Amschel rozslisztet, kukoricalisztet, petróleumot, kóser bort, kanavászt árul. Háni ormótlan dézsát vonszol az üzletbe, fekete ronggyal mosni kezdi a sáros deszkapadlót. Majd odaül az óriási tölgyfaasztalhoz. Kenyeret majszol, tejeskávét iszik. Alig éri fel az asztalt.
A család lefekvésre készülődik: ásítozva a ládákra, a padlóra pokrócokat, báránybőr bundákat terítenek. Háni kenyérhajat majszolva kilép a leszálló ködsötétbe. Lábánál csontvázvékony kutyakölyök nyüszít. Az eléje dobott falatot mohón bekapja, farkcsóválva dörgölőzik a lány lábához. Háni meggyorsítja a lépéseit. Otthagyja.

12.
Háni a három egymásra rakott, lapos szalmazsákon vakarózik. Anya halála óta nem gyújtott be. A tűzhely széle romosodik. Mozdulatlanul ül a sötétben. Aztán kimegy az elhagyatott istállóba, és belefúrja magát a szénába. Éhség gyötri, visszamegy a sötét szobába, lázasan keresgélni kezd, de csak egy gyertyacsonkot talál, amellyel valamikor apja meggyújtotta a pálinkát. Kint csattog a villám, dörög a sötétség. A szétmálló szalmazsákokból kuckót épít magának a sarokba, s a gyertyacsonkot szopogatva elalszik.

13.
Csípős, savószagú reggel Láje asszonynál, Gottlieb Majer özvegyénél. Háni a lépcsőn kuporogva, eksztatikus éhséggel figyeli, ahogy a fukarságtól összeaszott Láje kirázza a reggeli asztalkendőből a morzsákat.
– Du mesugene! Oyb du arbetst nit, zhe krepirst! Oder harstu af eliyohu dem novi?!
(Lelasított képek gyors egymásutánisága)
Háni veszi a kapát és hátramegy a kertbe krumplit kapálni.
Háni nagy, gőzölgő dézsában ruhát mos.
Háni a kertben fehér lepedőket tereget.
Háni Láje asszony konyhájában, alacsony sámlin ülve gőzölgő levest kanalaz az ölében tartott kislábosból.
Háni a zsinagógában sepreget.
Háni a rituális fürdőt takarítja.
Háni Kahán Jóélék szombati asztalának végén sóletot eszik egy darabka csontos libahússal.
Háni lapos köveken görnyedve a Friedmann lányokkal (egyik szebb, mint a másik) ruhát mos a pataknál.
Háni rőzsét baltáz, ölre nyalábolva rohan a kemencéhez. Megizzad, nekipirul. Nincs megállás.
Háni friss kenyeret majszol. Kapros-túrós lepényt, fahéjas bejglit töm a szájába.

14.
Sűrű havazás szürkületben. Háni otthonában nagy rakás rongyos ruhafészek közepén, vacogó fogakkal száraz kenyérhéjat majszol. Az udvarról durva káromkodás hallatszik. Az ajtó kicsapódik. Havas bundájával a román házigazda lép be, széles, rézpitykés tüszővel a pocakján. Hánit szó nélkül vállon ragadja, s kipenderíti az udvar közepére. Utánarugodja apjának-anyjának gönceit. Nagyot húz a zöld pálinkásüvegből, majd meglocsolja a kupacot és meggyújtja. Háni a földön elterülve, rémült némaságában továbbmajszolja a kenyérhéjat. Mezítláb van. Közelebb húzódik a tűzhöz. Arcáról lassan eltűnik a felindultság. A tűz vitustáncot jár sebhelyes, mind jobban megkeményedő arcán.

15.
Téli holdvilág. Háni Láje asszony kicsi konyhájának téglapadozatán csücsül. Pendelye alól fekete vércseppek hullanak a fehér téglákra. Jobb keze mutatóujjával szétkeni a tócsává gyűlt vért, majd nagyot húz a mellette álló cserépköcsögből, hanyatt dől és betakarózik a kopott lópokróccal. Kint hollósereg perel a csikorgó faggyal. Háni felpattan, és lázas vacogással valami ehető után kutat. Kirámolja a fiókokat, de egy darab són kívül – mohón nyalni kezdi, majd még mohóbban iszik rá – semmit sem talál. A szoba, a kamra ajtaja kulcsra zárva. Háborodottan magára teríti a pokrócot, kilép a hollók közé, s rohanni kezd a megfagyott fényességben.
A falu végén nyomorúságos russzin házak. Eszelősen verni kezdi az egyik ajtót. Boszorkányarcú vénasszony nyit ajtót. A russzinok közömbösen befogadják. Elvackolhatja magát emberek és állatok közé. Babszalma ropog, zörög az alvó testek alatt.

16.
Háni reggel betüzeli a russzinok kemencéjét, kenyeret dagaszt, majd órákig forgatja a köszörűkövet a fejszék, balták alatt.
Munkától, éhségtől elgyötörten a kemencének dőlve egy darab szalonnát eszik kenyérrel. Megfordul, s hasával a meleg kemencéhez tapadva, sokáig szopogatja a kemény szalonnabőrt.

17.
Háni Nagybocskón, Hornyák Vendel szlovák mészárosnál. Vendelnek fakó haja van, a füle mögött két nagy daganat. A behavazott kertben disznót perzselnek. A mészáros nagy késsel levágja a disznó fülét, és odanyújtja a lánynak, aki alig dörzsöli le az égett szőrről a pernyét, máris két kézzel tömi szájába a félig nyers bőrt.
Háni a kolbásznak való disznóbeleket mossa, nagy dézsában, ötször is váltott vízben.
Háni kenyérhéjjal az udvarra kitett fagyos abalevet kanalazza, vöröshagymás-fokhagymás véres hurkát harapdál hozzá. Nem érdekli, hogy mi történik körülötte. A leölt disznó véres nyomai: vörös, kék, lila belsőségek elszórva a nagy fehérségben.

18.
Háni Láje asszony udvarának sarában fetreng. A vénasszony rugdossa, köpdösi, ahol éri, egyre csak azt óbégatva, hogy:
– Am ha-arec! Am ha-arec! Am ha-arec!
Háni egykedvűen tűri a verést. Láje abbahagyja, és fáradtan bemegy a házba. Háni vérző fejjel utánamászik, s mint egy kutya, kaparni kezdi az ajtót. Az ajtó kinyílik, Láje lábával kis, lavór formájú bádogedényt és bádogbögrét tol eléje. Tisztátalan lett, ezentúl nem lépheti át a ház küszöbét. De neki mindegy, csak ehessék, bármikor, bármit. Falánkon nekilát a megmeredt, üres galuskának.

19.
Nagybocskón Fischalovits Schie bodegájában. Bocskónak nagy teherforgalma van, a hatalmas teherpályatesten állandóan dolgoznak, tolatnak, rakodnak. Füst, ordítozás, száguldozó lovas szekerek. Sok üzlet, úton-útfélen kocsmák, kanyargós kis utcák, zajongó tömeg. Nyáron óriási por, tavasszal-ősszel sártenger, télen üvegkemény jég.
Háni nagy fedeles kosárral, sáros lábbal érkezik a bodegába. Meztelen talpait a lépcsők fokain igyekszik megtisztítani.
Fischalovits divatos ruhát visel, frissen borotvált. Vastag oldalszakálla van. Felesége, a fiatal Rufkó asszony szőke szépség, elegáns, rövid szoknyában és selyemharisnyában. Háni rá sem mer nézni, csak szédeleg Rüfkele illatától.
A lány csempészárut hozott Láje asszonytól, amit a boltos nagy felárral ad el. Kipakolja a pultra a nyers zöld kávés, oroszteás zacskókat, fűszereket, szardíniát, füstölt heringet. A pénzt mocskos kendőbe kötve a keblébe rejti.
(Lelasított képek gyors egymásutánisága)
Kimegy ládát rakni.
Felseperi a bolt döngölt földjét.
Fát aprít, behordja a vaskályhához.
Kis kézikocsin árut hoz, és lehordja a pincébe.
Sikál, súrol, mos.
Felássa a kertet.
Kitisztítja és kimeszeli a tetves tyúkketreceket.
Fischalovits Hánit odaülteti a kecskelábú, fehér viaszosvászonnal leterített asztalhoz. A lány egy csésze meleg kávét kap, és megszáradt, már nem eladható süteményeket. Háni majszolás közben áhítatosan simogatja az asztalkendő apró, sötétkét virágmintáit. Kézfeje kicsattogzott, sebhelyek borítják, körmei feketék, töredezettek.

20.
Háni Nagybocskó utcáin csavarog. Széles koronájú vadgesztenyefák alatt van a kóser cukrászda. Beleskelődik a kis épület ablakain: a parányi asztalok körül jól öltözött férfiak, asszonyok, fiúcskák, lánykák. Pohárkoccanás, kanálcsörgés. Pompás édességek, szivárványszínű hűsítők. Az üzletből angyalszép fiúcska lép ki, sötét ruhában, fehér harisnyában, fején szalagos matrózsapka. Két csöpp füle mögött parányi, szőke pajesz kunkorodik. Kezében ostyalapok között piros, sárga és csokoládészínű fagylalt. Nagy élvezettel nyalogatja. A fagylalt hirtelen kicsúszik a kezéből. Bosszúsan belerúg, és visszamegy a cukrászdába. Háni vércseként ráveti magát a porban megmártózott édességre. Felmarja a földről, és falja-nyalja. A porszemek ropognak a fogai között, a hideg lé végigcsorog kezein, nyakán. Csak nyeli, nyeli. Behunyt szemmel vitustáncot jár: forog-forog körben-körben. Tarantella. Életében először eszik fagylaltot.

21.
Esteledik, a hegyek felől hideg szél borzolja a fákat. Háni odanyújtja Lájenak a pénzt, és várakozó tekintettel a vénasszony felé tartja tálkáját. De Láje szerint Háni eleget zabált Nagybocskón, kiüti kezéből a tálat, és ordítani kezd:
– Nu, voz kukst du beheme?! Vuhayn gayst, du tame vatis?! Bist du nua a stik flais, mit cvo ogn! Slack zoll betrefn, du Livjosn! 
Háni belép új lakásába, Láje fáskamrájába. Fázósan, lázasan kutat koldusmotyójában, míg meg nem találja apjától maradt gyertyacsonkját. Elvackolja magát göncei közé, és szopogatni kezdi, míg el nem alszik.

22.
Háni Lájé szennyesét mossa a híd alatt. Előregörnyed a térdig érő, jéghideg vízben, kezei meg-megállnak. A víztükörben hol Fischalovits Schie, hol a fagylaltos fiúcska képe jelenik meg. Hol a durva, büdös mosószappan válik színes, csillogó fagylalttá. A nagydarab szappan kicsúszik a kezéből, s mint egy papírhajó, vidáman úszni kezd az erős sodrásban. Hasztalan ugrik ki a vízből, rohan a szappan után, nem tud átbújni az alacsony pallók alatt.
Könnytelen szemmel viszi haza a nagy halom mosatlan ruhát. Már régen elfelejtett sírni.
– Du fafluhte betiete! Du mistfih, du slak!
Az ordítozó Láje Háni hátához vágja a csizmáját. Az ütés erejétől és a fájdalomtól pillanatokra kihagy a lány lélegzete. A sarokpatkó felhasította a hátát. A vérző, hosszú sebbe beletapad piszkos, izzadt inge. Háni néma, meg sem nyikkan.

23a.
Háni Lapojda Bazil, a román bocskorvarga házának küszöbén várakozik. A gyér hajú, vörös szakállú Lapojda jó ember: ingyen megfoltozta a lány cipőjét. Még egy csupor kecsketejet és egy karéj dercekenyeret is kihoz a lánynak. A sárgára taposott udvaron, a barna cövekhez kötött, jól megtermett, fehér szőrű kecske mekegve figyeli Háni lakomáját.
Dolga végeztével a lány felhúzza a cipőit, s egy elnyűtt zsákot a hátára vetve, elindul a kecskének füvet tépni.
Sietősen végigmegy a Zsidók utcáján. Tovább meredek partok közé ereszkedik alá a szekérút. A szalagnyi szántóföldek, sovány agyagos veteményesek után új utcasor kezdődik: russzinok, románok és magyarok laknak itt. Az utca kiszélesedő közepén apró görögkeleti kápolna szürkére vénült fazsindellyel. Szemben magyar kocsma. A csatakos, gyalulatlan asztalnak dőlve három russzin tutajos pálinkázik. Fáradtan, poharukba kapaszkodva bóbiskolnak. Az egyenes derekú Háni ügyet sem vetve rájuk, elhalad mellettük. A legfiatalabb bóbiskoló felveti a fejét, és a lány után fordul. Társai csúfondárosan röfögni kezdenek.
Háni szabad földeken, mezőkön halad tovább, míg megérkezik a „Borszékhez”. A híres forrás az út szélén áll, kis faépületet emeltek föléje. Háni megtölti a kúthoz láncolt bádogpoharat, és nagy buzgalommal belekortyol. A víz élvezetesen csípi a torkát, könnyeket csal a szemébe. Újra megtölti. És még egyszer. Iszik, ha már nem is kívánja, csak azért, hogy igyék. Mert ebből a forrásból mindenki annyit ihat, amennyit akar. Friss, kénes szaggal keveredő mezei virágok illata.
Pihegve a forrás melletti gyepre dől. A füvek, virágok magukhoz ölelik, csak az arca látszik a zöldarany fényességben.
Felhő úszik a Nap elé. Háni hirtelen felül.
Varkocsos román favágó érkezik a forráshoz. A hegyekből jön. Vastag öve tele pénzzel, tarisznyája édességgel, csecsebecsékkel a gyerekeinek. Lehajol a forráshoz, megtölti a poharat, lassan inni kezd. Szemeivel Hánit méregeti: csúnya, toprongyos, de fiatal! Háni fűszálat rágcsál. A férfi hozzálép, ledobja degeszre tömött, koszos zsákját. A zsákból fehér kockacukrok hullanak a fűre. A favágó leül a lány mellé. Ingéből cseréppipát vesz elő, egy bőrzacskóból megtömi krumplilevéllel kevert kapadohánnyal. Merengve rágyújt, nagy szájcsattogtatással pöfékelni kezd. Háni felé fordul, és megmarkolja a lány mellét. Háni tekintete a kibomlott tarisznyára esik. A favágó pipával az agyarai között ledönti a lányt, és a hasára fordul. Biztos rántással felhúzza a szoknyáját, nadrágjából kiszedi barnán ágaskodó hímtagját, és nagy pöfékeléssel, csettintgetésekkel döfködni kezdi a lányt. Háni feje hátrahanyatlik, szemeit le nem venné a cukorról. Fejét, kezeit hátravetve megpróbál néhány szemet elkapni. A favágó hirtelen hasra fordítja a lányt, dereka alá nyúlva négykézlábra állítja, dereka fölé tolja a ruháját, s megoldott gatyájából meredező szürke faszát a lány hátuljába nyomja. Háni dereka megfeszül, de nem a fájdalomtól, hanem mert arcát a földhöz lapítva, kinyújtott karjaival a szétszóródott cukrok után kapdos.
A román dolga végeztével tarisznyájából két csomag mézespuszerlit vesz elő. Háni felül, de nem nyúl érte. A favágó még egy zacskó kockacukrot is előhalász, és a lány kezébe nyomja az egészet. Háni mozdulatlanságát félreértve, a fizetséget megtoldja még egy zacskó tarka savanyúcukorral. Pipáját a bocskora sarkához csapdossa, majd beteszi az ingébe, vállára veszi a tarisznyáját, és elmegy. Háni nagy lakomát rendez, két kézzel tömi szájába az édességet. Széttárt combjai véresek. Késő délután kifogott, martilapuba csomagolt pisztráng illata.

23b.
Háni a délutáni szemerkélő esőben füvet tép. A közelben bocskoros, hosszú inges paraszt legelteti a tehenét. Háni mozgó fenekét figyeli. Aztán szemét az égnek emelve foghíjas szájával felordít. Háni szoknyáját igazgatva a paraszt kalapjából frissen fejt tejet szürcsöl.

23c.
Hánit este a magyar kocsma asztalát körülálló, keménykötésű tutajosok itatják. Kezét egy markos legény hátulról lefogta, a többiek röhögve töltögetik szájába a cukrozott pálinkát. Háni bután vigyorogva a kocsma mögötti léckerítésnek támaszkodva riszálja meztelen farát. Lehúgyozott deszkák elviselhetetlen bűze. A tutajosok nagy hórukkozással mennek végig rajta. A fekete körmű, hosszú ujjak egyre lejjebb csúsznak a megszürkült, bogos deszkákon.

23d.
Háni éjszaka a néptelen nagybocskói állomás poros peronján őgyeleg. Az épületből kilépő, szőrös karú, borostás arcú forgalmista szeme fehérjét villogtatva, kérdőleg az épület mögötti budi felé int. Kezében kockacukros dobozt rázogat. Háni ügyetlenül megriszálja a fenekét. A budiból állati hörgés hallatszik. Klóros fertőtlenítővel keveredő erős keményítőszag.

23e.
Háni hanyatt fekve a hajnali árokban alszik. Szoknyája a fejére terítve. Jobb keze behajlított, harmattól csillogó combján pihen. Röfögő disznók veszik körül. Sarkukban a hosszú kürtjét fúvó siheder kondás. A fiú a látványtól megzavarodottan eldobja kürtjét, sziszegve, ciccentve szétriasztja a disznócsordát, aztán letérdepel, és Háni bozontos ölébe mártja vörös fülű arcát. A disznók bölcsen továbblépkednek. Szarvasgomba illata.
Ezentúl mindenki megkaphatja Hánit, nevetséges, siralmas áron. Odaadja magát egy marék kockacukorért, egy deci pálinkáért vagy húsz fillérért, amin két bögre tejeskávét vásárolhat Friedmann bodegájában. De odaadja magát puszta ígéretre is, amit vagy beváltanak, vagy nem.

24.
A hír, hogy Háni hante lett, Láje asszonyt végképpen kiborítja.
Háni a házat meszeli. Láje megmarkolja a lány haját, elkezdi fejét a falhoz verni:
– Du oysvurf der menshait! Du oysgemargelte hante! Zolst du diah saymen, fun aygn bis e kapero!
A lány falra freccsenő vére pirosra festi a frissen meszelt falat. Hófehér mész, friss vér illata. Háni éppolyan érzéketlenül és némán viseli a bántalmazásokat, a fájdalmat, az ütéseket és rúgásokat, mint a férfinépség birtoklását.

25.
A bocskói teherpályaudvaron éjjel-nappal rakodás, tolatás: hosszú szerelvényeket raknak meg fával. Csattogás, ordítozás. Háni a munkások között serénykedik, úgy adogatja fel a hasábfát, tűzifát a vagonokba, úgy szedi le a tégla- és tetőcserepeket a vagonokból, akár a megtermett ruszin legények.
A téglával fedett, apró házikóból kilép a teherpálya korlátlan ura és parancsolója, Romzsa Mátyás, a magyar királyi állami főerdész. Hatalmas, tagbaszakadt ember, széles válakkal, olyan öklökkel, hogy még egy bikát is le tudna teríteni. De nem bánt soha senkit, mindenkihez kedves és szelíd szavú. Nagy, kék szeméből lomha jóindulat és emberség árad. Arasznyi, kipödört bajuszát nem győzik csodálni a lányok és asszonyok. A ház előtti talpfarakásnak dőlő, lihegő Hánihoz lép, üres zsákot nyom a markába, s fejével inti, hogy összeszedheti és hazaviheti a szanaszét heverő fahulladékot, törött léceket. Háni sebesen munkához lát.

26.
Hánit Romzsa gyöngéden a konyhába tuszkolja. A takaros helyiségben világoskék olajfestékkel lefestett bútorzat: almárium, asztal, négy hokedli, mosdóállvány porcelán kézmosóval, vizeskannával és egy nagy fekete-fehér főzőkályha, amelyen fekete ércedényben sülő hús serceg. A földön színes rongyszőnyegek, a falakon hímzett, feliratos falvédők. Az erdészné, fiatalos mozgású, sötét szemű asszony, a konyhaasztalhoz ülteti a lányt. Mélytányérba főzeléket mer neki, tetejére nagy darab, zsíros húst tesz. Háni némán zabál. Az első falatok után félreteszi a kanalát, a húst bal kezéből harapdálva, jobb kezével kezdi szájába lapátolni a babérleveles krumplifőzeléket. Az erdészné melléje telepszik, megindultan figyeli, majd gyengéden megsimogatja a karját, mintha jelezni szeretné, hogy ne siessen, ez mind az övé, és még van belőle bőségesen. Háni durván elkapja a kezét, és lesütött szemmel félrefordítja az arcát. Mint az állat, akit evés közben zavarnak meg. Nem hat rá a szelídség, éppoly érzéketlenül fogadja a kedvességet, akár a durvaságokat és bántalmazásokat.

27.
A szemerkélő, őszi esőben a fejét lesütő Háni Láje asszony nyomában halad. Óriási kosarakat cipelnek a hátukon. Zihálva kapaszkodnak a hegyi ösvényen, körülöttük néma, sötét erdőség. A lány alig győz lépést tartani az égő szemű vénasszonnyal. Arcukról patakzik az izzadság. A Vedenyászkára mennek, a környező hegységek legmagasabbikára, ahová „Károly huszárok”, tüzérütegek, híradósok ásták be magukat.

28.
A letarolt hegyoldalban, a lövészárkok tetején kedvükszegett, megviselt magyar bakák. Ketten megbarnult kenyérgalacsinokkal malmoznak. Egy bekötött fejű baka levelet silabizál, egy másik, oldalára dőlve, szemöldökét felhúzva, zavarodott, kérdő tekintettel a távolba mered. Mellette egy harmadik bajonétjával megnyitja a lábán éktelenkedő gennyes sebet. Kicsit odább fiatal társuk szájharmonikázik („Erdő mellett nem jó lakni…”). Kövér könnycseppek potyognak a bajuszára.
Láje és Háni hátukról levéve négyszögletes kosaraikat, a sárral, emberi ürülékkel teli lőállások között bóklásznak: kenyeret, sajtot, vajat, almát, diót, kekszet, savanyú cukorkát, dohányt, szivart, cigarettát, bort, pálinkát, rumot és szalámit árulnak. A szájharmonikán játszott dalocska felerősödik. A kiéhezett, agyongyötört katonák – ki fásultan, ki cifrán káromkodva – Láje csontos markába számolják zsoldjuk utolsó krajcárait is, hisz más beszerzési lehetőség, más utánpótlás nincs a sötét hegyek között. Csak a vén zsidóné ragyás cselédjével, akik hóban-fagyban, esőben sárban, tűző nyárban felkapaszkodnak hozzájuk.

29.
Háni és Láje a meredek hegyi úton ereszkednek a falu felé. A szájharmonikán játszott dalocskát fülsiketítően visszhangozzák a környező bércek. Három, nehéz tölgyfarönkökkel megrakott szekér halad el mellettük. Az elsőn Podluszki Cyril ül, a legjobb favágó, aki még így, fáradtan, borostásan bóbiskolva is csinos legény. Háni lesüti a szemét. Meg-megáll, az útszéli szederbokrokat fosztogatja. A szájharmonika elnémul, mintha találat érte volna gazdáját, és valaki felordít a távolodó szekerek felől. Az utánuk rohanó Láje és Háni zihálva megtorpan az út szélére fektetett, véres testű Cyril látványától. Cyril elaludt, s lefordult a bakról a kerekek elé, a lovak hátsó lába közé. Társai sebtében zsindelyek közé teszik törött lábát és kezét, ingeikből szaggatott vászoncsíkokkal tekerik körül. A fájdalmában ordítozó, vörös Cyril szájába egyik társa nagy fakulacsból pálinkát tölt.

30. (Háni III. – 22–24 évesen)
Szombat reggel van. Háni már tegnap befejezte a sil, az imaház takarítását. Türelmesen vár szombati fizetségére, a tál sóletre. A fiatal, aranyszőke szakállú Dóvedl Sterz, a Bál Töfiló, az előimádkozó észreveszi az imaház ajtajában ácsorgó lányt, s jóindulatúan int neki, hogy lépjen be az elkülönített, női helyiségbe. Háni szégyenlősen elfordul, mert annyit még ő is tud magáról, hogy ámhórec, tréfli, hogy tisztátalan.

31.
Háni a zsidó Újévet, a Rós Hasónót megelőző estét, az Erevet Friedmann Amschelék családjánál ünnepli. A bodega nagy asztala gyönyörűen meg van terítve. Az öreg Amschel ünnepi ruhában: rókaprémes, nagy bársonykalap a fején, vállán selyemkaftán, a strámli. Fekete selyem térdnadrágja alól kifehérített harisnyája világít, lábán ezüstcsatos félcipő. Amschel a szoba egyik sarkában áll, szemei csillognak a gyertyák fényében. A bal kezében lévő, négybevágott almákkal teli ezüsttálat a magasba emelve énekelni kezd. A túlsó sarokban legkisebb lánya, Sára, a tizennyolc éves, észbontó szépségű Sára, hímzett vállkendővel a fején, egy tál mézet tart a magasba. Ő is énekelni kezd. Apa és lánya kecses tánclépésekben közelednek egymás felé. A szoba közepén találkoznak: apa és lánya. Amschel kivesz egy almaszeletet a tálból, és a mézbe mártva, áldást imádkozva szájába teszi. Lánya ugyanígy cselekszik. Csillogó, kedves tekintettel kezdik osztogatni a mézbe mártott almaszeleteket. Az asztal végén Háni átszellemült arccal figyeli az eseményeket. Mikor ő is sorra kerül, áhítatosan behunyja a szemét, és kitátja a száját, mint aki megszentelt eledelre vár.
Ezen a napon furcsa remegések, homályos szorongások bujkálnak benne. Nem kitaszítottsága, árvasága, nem a családi együvé tartozás hiánya izgatja eldurvult lelkét. Ilyenkor éled fel benne az emberibb élet, az otthon, a lakás hiányának az érzete, a megalapozottság, a biztos megélhet&a