[Látó, 2010. november]
Értékes olvasmányt tart a kezében az, aki leemeli a polcról a Bookart Kiadó tavaly kiadott, Harald Roth: Kis Erdély-történet c. munkáját. A fordítás a Heidelbergben élő Hajdú Farkas-Zoltán munkája.
Akik Erdély történetét taglaló korszerű, összefoglaló, magyar nyelvű munkákat keresnek, azok a háromkötetes Erdély történetét (és annak kiegészítő kötetét), majd az ennek javított és rövidített, 1989-es változatát olvashatták (Köpeczi Béla főszerk.): Erdély rövid története. De ezek a kötetek, a maguk 1947, illetve 672 oldalával túl hosszúak egy átlagos érdeklődőnek. Egy ilyen témájú, kisebb terjedelmű műre szükség lenne, ezt az űrt tölti be a nemrég megjelent Harald Roth Kis Erdély-történet című munkája.
A szerző az előszóban ismerteti a könyv célját és koncepcióját: rövid terjedelmű, de összefoglaló jellegű munkára törekedett, amely az alapszintű ismereteket közvetítse, és elősegítsen egy szakmai párbeszédet Erdély történetéről. A szerző hangsúlyozza az elfogulatlanságra való törekvését, a mítoszoktól mentes történetírás szükségességét, valamint a különféle történeti „igazságok” (szempontok) megjelenítésének igényét.
Az előszónak megfelelően a szerző a különféle kényes történelmi kérdéseknél (román kontinuitás) különféle szempontokat akar bemutatni, ő maga pedig egyik vagy másik elmélet melletti állásfoglalás helyett a felhasznált érvek helytállóságát vizsgálja.
A kötet (egy földrajzi leíró rész után) kronológiai sorrendben mutatja be Erdély történetét: a koronként/impériumonként taglalt fejezeteken belüli részek vagy az illető időszak legjellemzőbb problémáit/folyamatait taglalják, vagy a „klasszikus” felosztást követik (népesség, művelődés, gazdaság, társadalom).
Az arányosan felépített kötetből így átfogó képet kapunk egy korszak legfontosabb társadalmi/politikai/gazdasági folyamatairól oly módon, hogy a legfontosabb jellemzőket markánsan kiemeli a szerző. Másrészt a leginkább vitatott kérdésekről (pl. román kontinuitás kérdése) a szerző ismerteti a különböző történetírói álláspontokat, az állásfoglalást pedig az olvasóra bízza – a bevezetőben közölt álláspontja szerint –, nem vindikálja magának a végső történelmi igazság kimondását.
A földrajzi bevezetőben a néveredetet, a földrajzi környezetet, területi felosztást (vidékek), infrastruktúrát (főbb közlekedési utak) ismerteti a szerző.
Az ókor és kora középkori rész a dák-, majd római birodalom időszakát, a dáko-római kontinuitás kérdését taglalja, ez utóbbinál a különféle álláspontokat ismerteti, ezt követi a népvándorlások ismertetése.
A középkor történetét taglaló rész a magyar állam- és egyházszervezet, a társadalmi folyamatok taglalásán túl behatóan foglalkozik a térség etnikai összetételével, itt Roth a nagyszámú, összekeveredett etnikum jelenlétére helyezi a hangsúlyt, ezzel relativizálva a csak etnikum szerinti történeti megközelítést.
Következik a középkori államszervezet, a székely és szász betelepülés, a gazdasági és társadalmi felépítés leírása, majd az Erdélyt benépesítő más nemzetiségek (román, cigány, zsidó) ismertetése. A rendi állam kialakulása rész a török betöréseket, a parasztfelkeléseket, az „unio trium natiorum” kialakulását írja le, szembetűnő, hogy Roth mindenütt hangsúlyt fektet a történelmi mítoszok cáfolására (Vlad Dracul eltúlzott történelmi szerepe, s parasztfelkelések etnicizált megjelenítése).
A következő fejezet az Erdélyi Fejedelemség történetét taglalja: a létrejöttét meghatározó korabeli nagypolitikai viszonyokat, államszerkezetét, vallási felépítését, majd bekebelezését a Habsburg Birodalomba. Terjedelmes rész foglalkozik a népcsoportok kikristályosodó vallási-kulturális különbségeivel, társadalmi szervezettségükkel.
A Habsburg Birodalomba integrált Erdélyt történetét egy külön fejezet mutatja be, amely kitér a központi és helyi érdekellentétekre, az abszolutista modernizációs kísérletekre, a nemzeti öntudat megerősödésére, a reformmozgalmakra, majd az 1848–49-es forradalomra.
A dualizmus korszakának tárgyalásánál Roth – igen találóan – kiegyezés helyett kompromisszumként határozza meg az Osztrák–Magyar Monarchiát létrehozó egyezséget.
Ebben a fejezetben a szerző a korszak nemzetiségi szempontból jelentős eseményeire: az unióra, a nemzetiségi törvényre, a közigazgatási átrendezésre, az egyre erősödő nemzeti ellentétekre, a románság politikai megszerveződésére helyezi a hangsúlyt. Roth a nemzetiségek eltérő érdekeinek bemutatásával világítja meg az akkori államrenddel szembeni viszonyulásuk mozgatórugóit.
Az utolsó – a jelenkorral foglalkozó – rész a Románia részévé vált Erdély történetét tárgyalja: az 1918-as impériumváltást, az új állam működésének jellemzőit, majd a két világháború közötti időszak politikai, társadalmi, gazdasági változásait (itt jegyzendő meg, hogy a szerző a Romániához csatolt területekre a továbbiakban a Transzilvánia elnevezést használja, míg a Kárpátok és a Királyhágó közötti történelmi Erdély területére az Erdély elnevezést). Egy összefoglalónak szánt rövid terjedelmű kötet esetében nem lehet mindenre kitérni, de azért a fontossága okán a szerzőnek írnia kellett volna a magyar államnak az 1940–44 közötti Észak-Erdélyben végzett széles körű gazdaságfejlesztési tevékenységéről.
A világháborút követő időszak taglalásánál egy tárgyi hibát követett el a szerző, a kolozsvári magyar egyetem nem 1945 őszén alakult meg (153.), ui. az 1940-ben újra létrehozott kolozsvári magyar egyetem 1944-ben nem szüntette be tevékenységét, így nem kellett újra megalakítani.
A kommunista időszakot tárgyaló részben a szerző a korszak általános társadalmi-politikai jellemzői mellett az erdélyi kisebbségek jó része (német, zsidó, örmény) eltűnésének/eltüntetésének folyamatát vázolja. Kitér a történettudomány nemzeti legitimációs célokra való felhasználására, a politikum beavatkozására a történetírásba.
Az 1989 utáni politikai változásokat taglaló rész pár megengedhetetlen torzítást tartalmaz: a szerző az 1990. márciusi eseményeket a kiéleződött „nemzeti elfogultság” számlájára írja (164.) –, nem cáfolva ezt, a szerzőnek írnia kellett volna más, az akkori események létrejöttében legalább ennyire fontos szerepet játszó tényezőkről, pl. a volt szekuritátés tisztek érdekeltségét (és szervezői tevékenységét) az etnikai összetűzés kirobbantásában.
Egy másik súlyos általánosítás/torzítás (vagy csak rossz megfogalmazás) is helyet kapott az 1989 utáni magyar autonómiatörekvések kapcsán: „… noha a határok revízióját sem az erdélyi magyarok, sem a magyarországi politikusok nem hozták komolyan szóba” – írja a szerző (164.). Tudomásom szerint egyetlen mérvadó, erdélyi vagy magyarországi magyar politikus sem nyilatkozott soha határrevízióról. Határok légiesítéséről, Európa nélküli határokról, határokon átnyúló szoros kapcsolatokról sokat nyilatkoztak politikusok, de határrevízióról nem – egy ilyen megfogalmazás nagy hiba egy ilyen fajsúlyú kérdés esetében.
A szerző a következő fejezetben az 1989 utáni politikai eseményeket taglalja napjainkig, benne a kisebbségek önszerveződési kísérleteivel. Ebben ír a szász elvándorlásról, ennek kapcsán a szerző egy igen udvarias megfogalmazás mögé1 rejti azt a tényt, hogy – vidéken pár tucat kiemelt emlékművet leszámítva – a fenntartó közösség hiányában százas nagyságrendben pusztulnak le a szász templomok.
A szerző emellett explicite nem említi azt a népességcserét, amely során az elhagyott szász falvak üresen álló házaiba más vidékről jött roma vagy román nemzetiségű lakosság települt be, és az itt maradt szász lakosságról pedig meg kellett volna írnia, hogy egy igen elöregedett, kihaló népességről beszélhetünk. Ehelyett a szerző a jelenkor-történeti rész lezárásaként optimista hangon ír „a 21. század eleji Európában alig ismert gazdasági és kulturális pezsgés”-ről, amely „általában Erdély és Bánát városaira jellemző”, és az értelmiség körében „bizonyos visszatelepedési folyamatok”-ról ír.
Nem hiszem, hogy Erdély bármely városa vagy Temesvár kulturális pezsgése összevethető lenne egy hasonló méretű nyugat-európai város kulturális életével, ui. a kulturális élet zömét nem a nagy csinnadrattájú fesztiválok, hanem a helyi zenekarok, énekkarok, önképzőkörök, művelődési egyesületek stb. nem annyira látványos, de folyamatos és nagyszámú tevékenysége képezi, és ebben messze a nyugat-európai átlag alatt vannak Erdély városai.
Ami a visszatelepedést illeti, nemcsak a szakképesítetlen, de az értelmiségi (műszaki, orvosi, kulturális) munkavállalói rétegből is nagyobb mértékű a kivándorlás, mint a visszatelepedés. A „gazdasági pezsgés” mértékéről pedig az első komolyabb gazdasági próbatételkor („krízis”-ként definiálják) kiderült, hogy igen hamar kifullad, és nyugat-európai szint alá esik.
Ez az optimista kép teljesen ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a ki nem vándorolt szász és zsidó kisebbség korösszetétele igen rossz, gyakorlatilag eltűntnek nyilváníthatók (ez leginkább abban az egy-két – még élő – idős bácsikában konkretizálódik, akik a turistáknak a templomot/zsinagógát kinyitja). Azok a német vagy német származású polgármesterek pedig, akik a Német Demokrata Fórum jelöltjeiként nyertek választásokat, igazából nem egy létező kisebbség vezetőiként, hanem egy „brand” képviselőiként nyerték tisztségeiket: a német pontosság, precizitás, szervezőkészség, civilizáció iránti vágy testesült meg a megszavazásukban. A szerző talán nem kellett volna a közelmúltat ilyen hamar értékelje – a történelmi idő távlatából szabad csak az ilyen következtetéseket levonni.
A kötet következő része értékes segítséget nyújt a kutatóknak: az Erdély történetét ismertető részt követi az Erdély történetét érintő forrásanyagok lelőhelyeinek ismertetése: a romániai és európai egyházi és állami levéltárak, könyvtárak. Egy itt szereplő információ már elévült: az állami levéltárakban történő kutatáshoz már nem szükséges a vezérigazgatóságnál tett előzetes bejelentés (173.), csupán egy érvényes személyazonossági/útlevél és egy fénykép.
Ezt követi egy, az Erdély történetével foglalkozó történetírás ismertetése, majd az erdélyi történettudományi kutatásokat végző múltbeli és jelenlegi kutatóintézetek és tevékenységük bemutatása.
Nem maradt el a tematikusan csoportosított, válogatott szakirodalom ismertetése, az Erdélyt irányító államok vezetőinek táblázata, történeti kronológia, majd név-, hely- és tárgymutatója sem. A kötetet K. Lengyel Zsolt utószava zárja, aki Roth könyvének szakmai fogadtatásáról és az Erdély-történeti kutatások dinamikájáról ír.
Az alábbi formai és fogalmazásbeli hibák nem csökkentik a könyv értékét, de a szemnek zavaróak, a jobbítás szándékával fogalmazzuk meg őket: több helyen előfordul felesleges elválasztás, illetve elválasztási hiba2, felesleges szóismétlés is akad3, pár fogalmi hiba is előfordul4. Ugyancsak meglepő, hogy egy táblázat a lakosság 1930. és 1990. évi felekezeti megoszlását kívánja összehasonlítani, miközben a benne szereplő adatok 1930. és 1992. éviek (166.).
A kötet erőssége a lényegretörő koncepciója: a szerző a legfontosabb folyamatokra összpontosít, és képes a bonyolult politikai, jogi, kultúrtörténeti összefüggéseket, egymásrahatásokat röviden, de ugyanakkor érthetően ábrázolni. Az olvasó a könyvet elolvasva megérti Erdély történetét, de meg fogja érteni – fel fogja ismerni – a különféle, köztudatba beépült/beépített nemzeti kánonokat, mítoszokat, előítéleteket is. Roth nem ítélkezik közöttük, ehelyett érzékelteti azok korlátait, nem tartható elemeit. Ugyancsak erőssége, hogy kézikönyvként (mutató és kronológia), illetve kiinduló bibliográfiaként is alkalmazható.
Összegezve, Roth könyvét csak ajánlani tudjuk mindenkinek, aki érdeklődik Erdély története iránt.
JEGYZETEK
1 „a szászok hátrahagyott kultúrjavait a románok csak habozva, csak kevésbé tudatosan veszik át, és még kevésbé ápolják” (168.)
2 146: foglal-kozó, transnist-riai, csat-lóssá, kon-centrációs; 153: alkal-mával, 158: si-kertelenek stb.
3 „… elképzelhető, hogy a jövőben a nacionalista propaganda valószínűleg a jövőben is fel fogja használni őket politikai célok elérésére.” 168.
4 Az Erdélyi Fejedelemség birodalomként, vezetőjének pedig vajdaként való feltüntetése. 53.