[2015. április]
ÜNNEPI CAPRICCIO EGY KISKOCSMÁBAN
A Körös-parti kiskocsmában, mely egy spanyol macsó nevét viseli, a törzsvendégek zöme hajléktalan vagy alkalmi munkából tengődő megkopott ember, lerobbant kisnyugdíjas, egy italért testi örömöt szolgáltató kortalan fehérnép és pár foghíjas, barna bőrű fuvaros.
A söntés feletti poszteren nagy fejű csimpánz ül sörösüveggel a kezében, és úgy néz az apró, füstös kocsma vendégeinek a szemébe, mintha hipnotizálással akarná rávenni őket a sörivásra. Ám azokat egy cseppet sem kell ilyesmire kényszeríteni, isznak ők maguktól is, amit le se tudnak tagadni puffadt arcuk és vörös orruk miatt.
Így Mikulás előtt egy nappal, a déli órákban igen kevesen vannak az ivóban, most osztják ugyanis a szociális segélyeket, amiért órákig kell sorba állni. Estefelé már többen lesznek, hogy feltankolják magukat némi üzemanyaggal, hiszen odakint már nagyon lehűlt a levegő, reggelre mínusz hat fokot jósolnak.
Egyelőre csak egy átutazó fiatalember, egy remegő kezű öregasszony és két középkorú halász sörözget az abrosz nélküli vasasztalok mellett.
A fiatalember egy újság apróhirdetéseit böngészi, miközben az öregasszony éppen instant kávéport szór a poharában csillogó rumba, és görbe mutatóujjával, ami régen látott szappant és körömvágót, jól összekeveri a rumot a kávéporral, leszopogatja az ujját, majd lehunyt szemmel, élvezettel belekortyol a kevert italba.
– Rohadjon meg az egész városvezetés! – morogja rekedten a fekete szakállas férfi a szemben ülő baseballsapkás asztaltársának, és nagyot húz a sörösüvegből. – Mindig a szegény emberen csattan az ostor. Csak tudnám, miért kellett a Köröst ennyire eltéríteni, lelassítani. Régen napi 3–4 kg halat is fogtam, legtöbbet paducot, márnát, kárászt, pontyot, keszegféléket. Most meg állhat az ember reggeltől estig a parton vagy a vízben, alig akad 3–4 darab hal a horgára.
– Persze – mondja a baseballsapkás bólogatva. – Mert mind a Tiszába meg a Dunába úsznak fel a legjobb példányok. És nem értem, miért van az, hogy amikor nálunk tilalom van, a bolgároknak szabad halászni. Hiszen egy Duna van, és a halak benne pont akkor úsznak fel a vízen. Én ülök a román parton, és baszom a legyet, azok meg ott szemben kapdossák ki a hatalmas pontyokat.
– Ugyanez van a magyar határ mentén a Tiszán is.
– És a romániai halász egyesületeknek van pofájuk ilyen nagy pénzt bezsebelni a halászengedélyért – mondja nekikeseredve a szakállas, majd odakiált a mocskos pultnál könyöklő kemény arcú nőnek: – Luminica drága, lesz szíves még egy sört, az megnyugtat. Mert fő a nyugalom – mondja bölcsen, amikor viharosan kivágódik az ajtó, és ordítva rohan be egy hatéves-forma kölyök, utána pedig sipítva a nagyanyja.
– Fogják meg a bitangot, kapják el az irháját! Rám fogta a konyhakést a kis büdös, hogy törje ki a nyavalya! Meg akart szúrni. Az ember mindent megad neki, aztán ez a hála.
A kis büdös zihálva és harcra készen áll a sarokasztal mögött, és összeszorított szájjal, szikrázó fekete szemekkel néz az öregasszonyra, aki lihegve huppan le az asztal melletti alacsony székre.
– Egy sört adjon, Luminica naccsád, hogy lenyugodjak – mondja az öreglány, és beletörli az orrát a szoknyája aljába, majd a gyerek fejére sózva így kiált:
– Tudd meg, hogy megmondalak az anyádnak! Majd meglátod, te kis szaros, hogy nem hoz neked ajándékot a Mikulás, csak egy nagy virgácsot, amivel jól elveri a seggedet, de úgy, hogy soha többet nem leszel rossz, mert a Mikulás nagyon erős ám – teszi hozzá, és ebben a pillanatban maga a Mikulás tolul be a kocsmába, mint egy hatalmas piros hegy, és ettől elakadnak a hangok, és megállnak a sörösüvegek a kézben. A nagydarab ember piros süvegét hátratolja izzadt homlokáról, és magában átkozza a laptulajdonost, aki az összes utcai újságárust ebbe a rohadt Mikulás maskarába öltöztette a téli ünnepekre, majd rádöbbenve jelmeze fontos szerepére, igazi Mikuláshoz méltó szigorral hajol a lurkó fölé, és basszus hangján ráförmed.
– Na, mi van, mi a hézag, fiacskám? Hadd halljam, milyen rossz fát tettél a tűzre, he? A megszeppent gyerek egy másodperc alatt az asztal alá bújik, és onnan pislog fel a nagydarab emberre, aki utánanyúl, és máris hatalmas üvöltés tölti be a kocsmát, amitől a poharak összekoccannak a pulton, és Luminica kiejti szájából a füstölgő cigarettát.
– A bitang úristenedet, te kis ördögfajzat! – ordítja a Mikulás –, megharaptad a kezemet. Mi vagy te, kutya?
– Hagyják már békén azt a fiút – szól oda a fekete szakállas –, hiszen olyan kicsi, hogy még azt se tudja, miért van a világon. Mit cseszegetik, fenyegetik?! Nem csoda, ha kést ragad, és harap ijedtében. Jöjjön ide, télapó, van itt még egy hely, rendeljen egy sört, az majd megnyugtatja.
És miközben a télapó iszogatja a habzó italt, a nagyi az asztal alá intézi a beszédét.
– Nem baj, fiam, megsiratsz te még engem, meglátod. Lennél te még jó és kedves unokám, de már késő lesz – siránkozik fejhangon. – Mert én holnap felülök a repülőre, és elmegyek a messzi Izraelbe, a szent földre. Ott temessenek el, mert azt hallottam, hogy akit ott temetnek el, az feltámad, és esküszöm, hogy feltámadok és visszajövök ide fiatalon és erősen, hogy egy jobb életet éljek. És rád se fogok bagózni. Le se köplek, és ha felvet a sok pénz engemet, akkor sem fogok adni neked belőle egy fityinget sem, mert nem érdemled meg.
Hogy a gyerek mit gondol erről az eszmefuttatásról, nem lehet tudni, mert meg sem nyikkan, továbbra is összeszorított szájjal gubbaszt az asztal alatt, és dühös tekintettel méregeti a jelenlévőket. Tisztán látszik rajta, hogy le se tojja, hogy kap-e vagy sem ajándékot. De csodák mindig történnek, még egy ilyen füstös, lerobban kiskocsmában is, mert ismét nyílik az ajtó, és egy fehér ruhás, szárnyas angyal próbál átvergődni a bejáraton, hatalmas bekeretezett képpel a hóna alatt, majd amikor végre sikerül bejutnia, rákiált a megrémült nagyira.
– Az isten verje meg magát, mama, már megint a kocsmában ül és piál! Legalább tette volna a lakáskulcsot a lábtörlő alá. Tudja, hogy két órakor át kell öltöznöm, hogy átadhassam ezt a kosztümöt a váltásnak. Egyáltalán hol hagyta a fiamat?
És akkor az asztal alól előugrik a gyerek, átöleli az angyal derekát, és felszabadult örömkiáltás tölti be az ivót:
– Anyucikám, de jó, hogy itt vagy!
– Kicsikém, drágaságom, nézd csak, milyen gyönyörű ajándékot hoztam neked. A jó öreg Mikulás küldi – mondja fáradt arcán átsuhanó boldogsággal az angyal, és felmutatja a képet, ami a kis ördögfajzatot ábrázolja életnagyságú méretben.
A KÖLTŐ LELKE
A költő két napja nem evett. Késett a honoráriuma. Kikutatta a zsebeit, de csak néhány dohánymorzsát talált és a kabátja legalsó gombját, ami az este szakadt le.
Mi tagadás, szegény vagyok, állapította meg, de mielőtt elkeseredett volna, eszébe jutott a főszerkesztője megjegyzése, amit akkor mondott neki, amikor sürgette a versei kifizetését:
– Nem vagy te szegény, mert tehetséges vagy, és gazdag a lelked, ami tele van szebbnél szebb gondolatokkal és gyönyörű jelzőkkel. Ne félj, barátom, ilyen kincsek birtokában sose halsz éhen.
A költő lehunyta a szemét, és elképzelt egy tál gőzölgő húslevest, fokhagymás disznópecsenyét, sült oldalast, kocsonyát, rántott velőt, szalonnát, kolbászt. A nyál összefutott a szájában.
Felvette a kabátját, amiről hiányzott az alsó gomb, és elindult a húsüzletbe. Elképzelte, ahogy majd belép a hentesboltba, és így szól.
– Kérek egy kiló disznócombot.
– Ez a darab jó lesz? – kérdezi majd az eladó.
– Igen, az jó lesz. Mérje meg.
– 25 lej – közli a hentes.
– Sajnálom, de nincs pénzem – így ő.
– Akkor mi a fenét tart fel engem?! – kiabálja mérgesen a fehér köpenyes.
– Mondja – kérdi ő elpirulva –, szereti maga az irodalmat? A verseket?
– Maga hülye? – szisszen fel az eladó.
– Nem, én költő vagyok – feleli szemlesütve.
– És mi közöm van nekem ehhez?
– Tudja, hentes úr, lehet, hogy nincs pénzem, de nagyon gazdag a lelkem. Minden vagyonom itt belül van. És a mellére mutat. Fizethetem a hús árát jelzőkben? Nézze csak! – és kigombolja a mellén a kabátját, benyúl, és kivesz a lelkéből egy jelzőt.
– Látja? – mutatja az eladónak. – Ez itt az egyik legszebb jelzőm, a Szűzies. Ez legalább 15 lejt megér. Amennyibe egy kis darab szűzpecsenye kerül. Ez pedig itt az öröm fénye az éjszakában, nézze, hogy tündököl! Mint a frissen hullott hó, mint az a darab oldalszalonna ott a harmadik kampón. Legalább 10 lejt megér.
– Az áldóját, maga aztán tényleg költő a javából – neveti el magát majd a hentes. – Tudja mit? Én rámutatok egy-egy részére a disznónak, és amelyiket felismeri, és mond rá egy jelzőt, abból levágok egy darabot, és magának adom.
És máris kezdi hosszú késével mutogatni egyenként a húsokat. Ő, a költő pedig egyre lázasabban válaszolgat.
– lágyan ívelt comb
– bársonyos fartő
– pihés nyakszirt
– hárfa-borda
– harmonikázó oldalas
– le-felsál
– rezgő-zengő toka
– észbontó lábszár
– zseniális agyvelő
– gyöngyházfényű köröm
– rózsaszirmú fülecske
– kaláris-kolbász
– cserfes nyelvecske…
És a hentes állva a szavát, a sok-sok finomságból egy-egy darabot levág, beledobja egy nagy tasakba, és átadja neki.
Áldja meg az Isten az ilyen irodalomkedvelő henteseket, dudorászta az úton a költő. Megérdemlik, hogy dicshimnuszt írjak róluk. És máris komponálni kezdte fejében a verssorokat, de annyira elmélázott a rímeken, hogy nem vette észre a tilosat jelző lámpát és a feléje tartó autót sem…
A kórházi ágyon begipszelt lábbal, bekötözött fejjel jóízűen kanalazta ép kezével a tökfőzeléket, és elégedetten mosolygott. Később, amikor a főorvos hozzálépett, a költő kigombolta mellén a pizsamáját, benyúlt, és kivette lelkéből a legeslegszebb jelzőjét, a „Szívbéli köszönetet”, és átnyújtotta a dokinak hálája jeléül.
ADOLF
Váratlanul tört rám szilveszter éjszakáján, amikor már éppen eluntam az unalmas ünnepi műsor nézését. A csendben jól hallottam, mekkora zörgést csap a konyhában. Mikor rányitottam, ijedten kapta fel a fejét, zavartan pislogott, és cseppet sem tudta titkolni, hogy éppen a frissen levágott kenyérhéjat eszi.
– Adolf – szóltam rá –, nem sül ki a szemed? Lopod a lakásomból a drága kenyérhéjat? És micsoda tisztességtelen dolog az, hogy csak úgy, minden előzetes értesítés, kopogtatás nélkül állítasz be hozzám!
– Kikérem magamnak az Adolf megszólítást – csattant fel –, és különben is mi közös lakásban élünk, és én akkor jövök be, amikor akarok.
Azzal elindult a fürdőszoba felé.
– Á, szóval a szappanomat is te lopod, gazember! – kiabáltam és követtem. – Sőt, te vagy az, aki éjszakánként zörögsz, kaparászol, és levered a szappantartót a kagylóról. Feljelentelek magánlaksértésért!
– Na-na! Lassan a testtel! Én laktam itt hamarabb. Te törtél be az én lakásomba! Nagyon jól megvoltam addig, míg mindenféle konyha- és szappanszaggal el nem árasztottad az otthonomat, és az idegemre nem mentél a magnód bömbölésével. – Alászolgája! – böffentette, és eltűnt a fürdőkád alatti résben.
– Na, várj csak – morogtam utána –, majd kapsz tőlem egy kis marószódát és üvegvattát.
– Én meg feljelentelek az Állatvédő Ligánál – sziszegte ki a likon, és csak úgy villogott a szeme. – És személyi jogsértésért is beperellek, mert azt merted nekem mondani, hogy Adolf! Engem ne hasonlíts Hitlerhez! Az egy patkány volt! – kiabálta mérgesen, aztán eltűnt a kanálisban.
Azóta nem találkoztunk.
