A haszontalanság^[1] különböző fokozatain

működünk (másképpen: a nevetségesség

különböző műfajait űzzük). A csúcsra járatott

(persze fontoskodva művelt) haszontalansággal

vagy éppen kontársággal mindazonáltal

köztudottan nagyokat lehet kaszálni.

Erről írni par excellence haszontalan dolog:

a Földön aligha sokkal kevesebb, mint

nyolcmilliárd ember ragaszkodik (érthető

okokból) a Patyomkin-kulisszákhoz,

miközben feltételezhetően csak töredékrészük

ismeri (f)el hazugdíszlet-voltukat. (Az ezt

szótár nélkül olvasni tudó ca. 14 millióban

a gyanútlanok illetve tudatos haszon-

talanságtagadók aránya, könnyen lehet,

hogy kiváltképp magas.) Az e tárgyban esetleg

fölmocorgó kétséget a haszontalanságok

többszörözött buzgalommal való művelésével

szokás (és könnyű) elfojtani.

Ez az igazságleplező globális komplott

magától működik: hát ki lenne érdekelt abban,

hogy cinikus bizniszének/őszinte buzgalmának

tökéletes haszontalansága (a leleplezettek

bosszújaként) lelepleződjék?!

Ez ellen puffogni, öklöt rázni körülbelül

annyira lehet hatékony, mint kiállni

egy tengerparti terasz (vagy bármilyen

prosztó betonplató) peremére,

marokra kapni és elszántan belehugyozni

a viharos ájerbe. A szél általában

a tenger felől szeret fújni.

^[1] NB: haszontalanságot írtam – ettől még (in abstracto) egyikünk sem fölösleges.