[2013. január]

Olvastam egyszer egy könyvet (fordítottam is), amelyben minden szerep­lőt felismertem. Még el sem kezdődött igazán, s már láttam az égetnivaló kölyköket: „… Mona?! … Nils! … azt a mind… NILS!... J… JUNE! azt mondtam, N… NIIILS! elég le… NA JÓ! NILS! … legyen már elé… JÓL VAN, NIILS! JÓ! … NEM LESZ A-JÁN-LÁS!” Vagy saját magam, aki egy nappal később készültem érettségizni: „Elkésik a randevúkról, egyetlen vonathoz sem ér oda soha időben, és egy héttel hamarabb vagy három nappal később megy el az előadásokra.” De ott volt a latintanárnőnk, a telhetetlen barátnőm és így tovább.
Amikor színművet olvasunk, akkor is így van. Abból, ahogyan a sze­replők replikáznak, amit tesznek, látjuk, hogy milyenek, és amit nem látunk, hozzáképzeljük. Ha egyáltalán szükséges. Amikor Hamlet azt mondja Ophéliának: „Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj!”, vagy a lány apjának: „Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve. – Isten engem, valóságos teve alakú. – Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít. – A háta olyan, mint a menyétnek. – Vagy inkább cethalforma? – Nagyon hasonló a cethalhoz. – No, hát mondja anyámnak, megyek tüstint. Csak addig tesztek engem bolonddá, ameddig kedvem tartja” –, akkor ez a szellemes csipkelődés önmagában is elég. És amit a valóságban nem tudunk élvezni, vagy a színpadon elfedi a történés, a színészi játék, a gyorsaság, annál olvasás közben el lehet időzni, el lehet rajta kényelmesen csámcsogni. Nem zavar meg a bőségesen ontott művér látványa, sem a rossz színész vagy a gyenge rendezés.
A mese és a dráma különben nem áll olyan távol egymástól, mint hinnénk. A Lear király és a Mint a sót az ételbe – ugyanaz a történet. A mesét is elmondjuk, a hangunkkal érzékeltetjük, el is bábozhatjuk – és máris színjáték lesz belőle. Hófehérke (mostoha)anyja gyermekgyilkos, felnőtt­ként tudjuk, hogy erről szól a mese, látjuk is őt olykor egy-egy ismerősben, aki cukrozott almát dugdos a lánya zsebébe, hogy közben a fülébe súghassa: bár soha meg se született volna, ő inkább fiút várt, vagy még azt sem. A gyerekeket persze elringatja a királyfi, a törpék, és néha az életben is ők a megoldás. Egy másik mese arról szól, hogy három királylány elmegy epret szedni, és aztán a két nagyobbik irigységből megöli a kicsi ügyest. Bizonyára annak idején a kiságyból is kiborították már. Ennek a mesének két vége van: gyerekeknek elmondhatjuk úgy is, hogy a végén nemcsak az igazság, hanem a kis királylány is kipattan a hangszerből szülei nagy örömére. Az érettebb változatban maradunk a jávorfából furulyácska szomorú dalával.
A boldog végkifejlet Camus-re sem jellemző, s nemcsak a regényeiben, hanem különösen a színműveiben. Nincs ámítás, nincs megmentő hős, csak igazság van. Értelmetlen, embertelen igazság. Vagy Félreértés. Ez a darabja ott ér véget, hogy kiderül a gyermek- és testvérgyilkosság. Camus nem mélyíti el a lélektani vonatkozásokat, de azért nem hiányoznak: az anya eltaszítja a lányát, aki ezért féltékeny a testvérére. Akár az említett mesékben. Csakhogy felnőttként nem vesszük komolyan a meséket, nem értjük, nem látjuk őket, drámát pedig nem olvasunk. Holott az felnőtt műfaj. Pontosabban fogalmazva: úgy általában az emberek, a nagy részük nem olvas drámát. Jómagam ugyanis egy időben szenvedélyesen gyűjtöttem őket, és nem értem, hogy mi okból lehet idegenkedni tőlük. A regényben is az a jó, amikor végre párbeszédjel van, olyankor történik valami, nemcsak látjuk, halljuk is a szereplőket; a versben meg az, hogy szép. A drámában mindkettő jelen van, tájleírások és szájbarágás nélkül. A narrátor nem áll közénk és a szereplő közé, de nem is foszt meg a perspektívától, mint az énregényben, ahol ő maga a szereplő.
Van, aki érti ezt az idegenkedést: „Hogy az olvasás elnémult – mondja Michel Deutsch drámaíró és rendező –, nem a véletlen műve; a nyomtatott könyv a nyomda és Luther óta kéri a magunkban olvasást. Mi, színházi emberek ellenben úgy érezzük, hogy ki kell emelnünk a hangot a szövegből. Nem véletlen, hogy a színházi szövegeket olvashatatlannak tartják: a színház kéri a hangot.” Én mással magyaráznám. Nem tanultunk, nem tanítottak meg drámát olvasni. Regényt sem, az igaz, de gyerekként hallottunk, olvastunk meséket, aztán jött A két Lotti, és belerázódtunk magunktól. Verset olvasni, elemezni megtanítanak. De drámát – hogy mi szólal meg akkor, amikor Csongor azt mondja: „Most mint elkapott levél, / Kit süvöltve hord a szél, / Nyugtalan vagyok magamban, / Örömemben, bánatomban” – szóval ez kimaradt. A technológiáról nem is beszélve. Ha már mindent látunk otthon a tévében, mitől lenne érdekes a puszta forgatókönyv? Ha mi magunk is leszoktunk a beszélgetésről, mihez kezdjünk a puszta párbeszéddel?
Camus esetében ezt a tényállást néhány konkrét dolog is mutatja. Mivel műfajtól függetlenül rendkívül jól írt, a második könyvét (A közöny) már a Gallimard adta ki, később pedig a darabjait is. Vagyis nemcsak előadták őket, hanem a szövegük is hozzáférhető volt. Ugyanez nem mondható el művei magyar kiadásáról. Az Európa Kiadó már akkor is ódzkodott a szín­művektől, amikor még ideális körülmények között működött. 1981-ben jelenik meg a Caligula Illés Endre fordításában és magánkiadásban; majd a kilencvenes évek végén a Fiksz Könyvkiadó vállalja mind a négy színmű kiadását. Más könyvükről nem is nagyon tudunk. Horváth Andor Félreértése máig kéziratban… Mindeközben Camus regényeit és mindenféle prózáját a hatvanas évekre már lefordították, és a legrangosabb kiadók versengtek érte. Ez a törés teljességgel érthetetlen a Camus-életművet olvasva. A Félreértés története jelen van a Közöny néhány sorában, és a regény felől értjük meg igazán, miféle tengerpartról, miféle égető napról álmodozik Martha. Szintén a Közönyből tudjuk, hogy nemcsak a nap vágya, hanem erősen tűző fénye is gyilkosságba hajszol, tehát a Félreértés A-verziója sem vezetne a várt boldogsághoz (azaz ha Jan idejében felfedi magát, és életben marad). Az igazak és a Közöny között szintén rokonság van, a cselekményvázuk egyezik: egy fiatalember megöl valakit, börtönbe kerül, majd elutasítja a kegyelmet. A személyek, a helyszín, a tét egészen más, de a gyilkosság, a börtön és a halálbüntetés egyenlőségjelet von Meursault teljes érzéketlensége és az igazak himnikus szeretete közé. Az Ostromállapot a pestis-témát közelíti meg más szemszögből. A bukás pedig mi más, mint regénybe ültetett színmű? Óriásmonológ hat felvonásban? De mert regényben van írva, jobban ismerjük.
Irodalmi okok is közrejátszhatnak. Proust óta, aki lusta volt alkotni, és inkább mindvégig magáról írt, a regény a klasszikus narráció és a dráma közé ékelődik. Az énregényben a narrátor a szereplő, közvetlenül áll előt­tünk, belelátunk a lelkébe. Akár egy monológban. A drámában is így van, csak többszörösen, és ez máris kívül helyez a szereplőn, behoz bizonyos távolságot. A színjáték folyamatos hangja nem tetteket, inkább érzelmeket, gondolatokat fejez ki, amelyek bennünket is szétfeszítenek, de mi nem tudjuk őket kimondani. A drámai szereplő megteszi ezt helyettünk, velünk. Ha azt érezzük, hogy kizökkent az idő, hogy minden érték megfordult, kinek mondhatjuk el, ki érti meg? De ott van Hamlet vagy Prospero. Ezért jó drámát olvasni: segít kiélni azokat a feszültségeket, amelyeket a hétköznapokban nem tudunk, segít megtenni, amit nem merünk.
Camus minden írása közül a Caligula ragadott meg a leginkább. Rendkívül közvetlen a hangja, azaz néhány szereplő, Caligula meg a bizalmasai nagyon nyitottan, nagyon mai nyelven beszélnek egymással. És közben rendkívül hatásos, szállóige-szerű dolgokat mondanak, különösen Caligula. „Az emberek meghalnak, és nem boldogok. – Ugyan, Caius. Ezzel az igazsággal jól kiegyezhetünk. Nézz körül, nem ez zavarja meg az ebédjüket.” Ezt Caligula közömbösen mondja, nem sokkal később rendíthetetlenül: „Minden kormányzat lop, ezt mindenki tudja. [...] Én nyíltan fogok lopni.” Vagy egy másik szereplő: „Sok arcunk közül nem szerethetjük azt, amit el akarunk fedni magunk előtt.” Ezek a döbbenetes, kényelmetlen és kérlelhetetlen igazságok, hisz Camus mindig az igazságról ír, megállítanak, elő kell venni a ceruzát, alá kell őket húzni. Közben, ahogy haladunk előre a darabban, lassan összeáll, hogy melyik szereplő kicsoda. Mert az elején nyilván még senkit sem ismerünk. Senkit sem mutatnak be, ez a nagy különbség a prózával szemben.
Caligula nehéz szerep, fiatal, egyszerre nőies és akaratos, majd a folyamatos alváshiány miatt egyre koravénül. Főleg a darab második felében mind színésziesebb, mind kevesebb az őszinteség a tekintetében. Őt így, „egy az egyben” nem fogjuk senkiben felismerni a felebarátaink közül. A többi szereplő sokkal hétköznapibb. Caesonia az odaadó asszony, csinos, de átlagos kinézetű, mindig pihenésre inti Caligulát. Mindenben azonosul vele, mindenben kiszolgálja, megvédi, ha alkalom adódik rá, a végén pedig engedelmesen hagyja magát megfojtani. Helicon rabszolga. Nem érdeklik a polgári erények, kívül áll és kívül helyezi magát mindenen. Még csak nem is talpnyaló, Caligula cinikus szolgája, aki sohasem gondolkodik, mert ennél sokkal értelmesebb.
Dramaturgiailag rendkívül fontos, hogy a szereplők milyenek. Caligulával, a felforgató gyilkossal nem lehet, nem szabad azonosulni, pedig időn­ként rákényszerít. Az áldozataival, az ellenfeleivel viszont nem tudunk, és ez a két rossz közötti vergődés nyíltan is megfogalmazódik a darabban. Caliguláékkal szemben a patríciusok állnak. Kicsinyesek, az ebédjük a legfontosabb, ők is engedelmesen hagyják magukat kifigurázni, kifosztani, meggyalázni, rokonaikat vagy akár magukat is megölni. Sérelmükben lázonganak, de kizárólag csak Caligula háta mögött. A legtöbbet gúnyolt patrícius odáig megy, hogy beárulja a császárnál a zendülőket. A porban csúszás legerősebb jelenete, amikor Caligula betegséget színlelve elvonul, a patríciusok pedig, akik hónapok óta tervezik a halálát, a legudvariasabban fejezik ki aggodalmukat, egyikük az életét adná a császár egészségéért. Caligula ripacs, amikor mindent színlel, a betegséget, a félrevonulást, és kihallgatja, amit a háta mögött mondanak. Amikor viszont szó szerint értelmezi a jókívánságokat, és halálba küldi a nemes életadományozót, akkor nemcsak őrült, nemcsak zsarnok, hanem bíró is, aki elítéli a színlelést és a gyávaságot. A patríciusok olyanok, mint a munkahelyünkön a kollégák vagy otthon a rokonaink. Azt, aki nincs jelen, a főnököt, a másik rokont, megfojtanák egy kanál vízben. De ha megjelenik, az udvarolja be magát nála a leginkább, aki korábban a leghangosabb volt ellene. Ez rendkívül mindennapi és megszokott dolog. Camus megmutatja azt, hogy mi lenne, ha elutasítanánk és irtanánk az ilyen gyávaságot: őrület, napi kétórai alvás. Ha nem irtjuk, lehetünk angyali költők, mint az ifjú Scipio, vagy hideg, intelligens politikusok, mint Chaerea. Ők a darabban a megoldás, iszonyodnak a két­színű patríciusoktól, mint Caligula, magával Caligulával pedig egyetértenek, vagy titkon ragaszkodnak is hozzá, bár látják, hogy hol téved. Ők teszik meg, amit tenni kell, a szemébe mondják, hogy szörnyeteg, hogy téved; vagy érzékeltetik vele. Ezért maradnak életben: Caligula az igaz, rettenthetetlen embereket szereti.
A drámát két nagy szimbólum kíséri végig, a hold és a tükör. Előadás­ban ezek vagy érvényesülnek, vagy sem. A tükör, mint a pszichiáterek számára is, a lelki egészség mércéje, bizonyos értelemben Caligula életét jelenti. Amikor a császár először oson be a színre, csapzott, csatakos, és első dolga belenézni a tükörbe. Majd elkezd a holdról beszélni. Kis idő múlva Caesonia nézi meg magát a tükörben, és azt mondja: „Soha nem ismertem más istent, csak a testemet. Ehhez az istenhez szeretnék ma fohászkodni, hogy visszakapjam Caiust.” Vágya azonnal teljesül, Caligula belép, és nekilát kivitelezni a tervét: logikus lesz, és hatalmát a lehetetlen megvalósítására használja. A felvonás végén az asszonnyal együtt a tükör elé áll, mindenki előtt dörgölni kezdi a lapját, majd azt mondja: „(szinte önkívületben) Jöjjetek mind! Közelebb! [...] Nézzétek! [...] (Hangot változtat, ujját a tükörlapra helyezi, és elmerevült tekintettel, diadalmasan jelenti) Caligula.” A tükör a harmadik felvonásban bukkan fel ismét, Caligula úgy beszél hozzá, mint saját magához: „Te hülye. Elhatároztad, hogy logikus leszel. Csak azt kellene tudnod, hová vezet ez a logika? (Gúnyosan) Ha idehoznák neked a holdat, minden megváltozna, ugye? Ami lehetetlen, azonnal lehetővé válnék.” Az utolsó felvonásban ismét Caesonia és Caligula áll a tükör előtt; Caligula megfojtja az asszonyt, társalogni kezd a tükörrel, majd amikor rátörnek a gyilkosai, betöri: „Ebben a világban ki merészelne engem elítélni – ahol nincs bíró és ahol senki sem ártatlan! [...] Nem azt az utat választottam, amit kellett volna – nem értem el sehová! Az én szabadságom nem a jó szabadság. [...] (Caligula feláll, megragad egy alacsony széket, és a székkel lihegve a tükörhöz közeledik. Figyeli magát, egyet ugrik, és tükörbeli képmásának azonos mozdulatára a széket üvöltve a tükörbe hajítja.) Történelem leszel, Caligula! Történelem!”
Olvasás közben ezek a szimmetriák nem érzékelhetők, csak elemzéskor csodálkozunk rájuk. A szimbólumok viszont olvasás közben is nagy erővel hatnak. A tükör tárgy, mindig a rendezői utasításokban szerepel. A holdról viszont maga Caligula beszél. „A világ így, ahogy van, elviselhetetlen. Szükségem van a holdra, vagy a boldogságra, vagy a halhatatlanságra, valamire, ami talán őrültség, de nem erről a világról való.” Ezért csatangol éjszaka ahelyett, hogy aludna. Mi a hold? „A lehetetlenről van szó, vagy talán inkább arról, hogy lehetségessé tegyük, ami nem az. [...] Végre megértettem a hatalom hasznosságát. Lehetővé teszi a lehetetlent. Ma és mindörökre – szabadságomnak nincs többé határa” – mondja az első felvonásban. Láttuk, hova jut az utolsóban. A holdat nem sikerül megszereznie: „Sok a halott, nagyon sok a halott, egyre több a halott, lassan kiürül körülöttem a világ. Ha elhoznád a holdat, már akkor sem fordulhatnék vissza.” A hold a gyilkosok célja, az elérhetetlen megváltás, ugyanaz, mint a Félreértés Marthája számára a tengerpart. Szép és költői dolog is ugyanakkor, minden elhivatottság szimbóluma. Mindannyiunknak megvan a maga változékony holdja, amit egész életünkben követünk. Vannak olyanok is, akik rosszul választják meg, rossz célt, rossz utat követnek, és Caligula sorsára jutnak. Pénz, szeretet, hatalom – nem ezt akarjuk, nem ezt akarja a császár is korlátlan mennyiségben?
Egyes értelmezések szerint a Caligula Hitler alakját örökíti meg. Lehet, hogy őführersége adta az első impulzust, de a darab nem róla szól. Nem is a történelmi Caliguláról, bár Camus hihetetlen pontossággal követi a történelmi feljegyzéseket. Hanem rólunk. Azokról, akik nem tudnak megpihenni, akiknek nagy lélek jutott, és ezt mások nem tudják elviselni. Ha mákszemnyi a lelkünk, időnként akkor is drámaivá tágulhat, és elviselhetetlenül nagynak érezzük. Mert a drámák másik nehézsége talán éppen ez: rendkívüli módon felnagyítanak hétköznapi mozzanatokat. A Hamlet a tétovázás, a Macbeth a hatalomvágy, a Lear király a rossz döntés, a Caligula pedig talán a telhetetlenség drámája. Mint a mesékben, itt is rendszerint király a főszereplő, de ezek a királyok is mi vagyunk. A király csupán szimbólum, a hatalom szimbóluma, amely az életben vagy a szerelemben a jelentéktelen dolgokat is felduzzasztja, megcsillantja bennük élet és halál kérdését.
Jean Sarocchi korábban megjelent elemzésében azt mondja Camus-ről, a szépséges íróról, hogy utolsó regényének főhőse tulajdonképpen ő maga, a nagy eszményekkel telt, önáltató nőcsábász, aki elvesztette illúzióit. A hullákat halmozó, liliomlelkű, bátorságot és igazságot szomjazó Caligula szintén az író egyik alteregója, előképe. Hiszen ezt a darabot rögtön az elején, 1938-ban kezdte el írni, amikor a regények még csak csíráztak. Camus is mindig az élettel játszik, akár a császár: a Pestisben a ragály irtja az embereket („Én fogom helyettesíteni a pestist” – szól ki a darabból Caligula), Mersault gyilkol, Clamence ítélkezik, a színdarabokban meg végképp nem látunk mást, csak gyilkosokat: az igazak politikai hitvallásból, Martha a pénzért, Caligula logikából öl. „Ha számolni tudnál, meggyőződhetnél róla, hogy egy értelmes zsarnok legkisebb háborúja is ezerszer többe kerülne nektek, mint az én szeszélyes ötleteim.” És mégis élvezettel olvassuk Camus-t, a sok szörnyetegséget, amiről ír. Ripacs ő is, mint a császár, akinek érzékeny a lelke, és jól tudja, hogy épp ezzel hódít. Megbabonáz, mint Caligula az ifjabb Scipiót.

Idézett szövegek

RÉBECCA DAUTREMER: Elfeledett vagy ismeretlen királylányok, kézirat.
WILLIAM SHAKESPEARE: Hamlet, ford. Arany János.
GEORGES BANU: A beszédtől az énekig. Kolozsvár, Koinónia, 2012.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY: Csongor és Tünde.
ALBERT CAMUS: Caligula. Félreértés (ford. Illés Endre, Örvös Lajos). Budapest, Fiksz, 1997.
JEAN SAROCCHI: Csábító-e Clamence. Látó, 2010/5.