Nagy költőnk halálára emlékeztünk 

Fehéregyházán valamikor a kilencvenes 

évek elején egy július végi vasárnapon. 

Forradalmi időket éltünk. Akkor még

ilyen alkalmakkor mindig zsúfolt volt 

fent a múzeumkert. Le lehetett látni 

az egykori csatatérre. Július végén már 

akkora a kukorica, hogy szinte el lehetne 

rejtőzni benne. Persze se költő, se kozák. 

Legalábbis egyelőre. Csak a susogó

kukoricalevelek. Mármint a képzelt

susogás. Hiszen nem hallatszott volna

idáig fel a jajgatás sem. Sokan beszéltek, 

de Kányádi Sándor volt az igazi ünnepi

szónok, izgatottan várta a tömeg, hogy

mit mond az egyik nagy költő a másik

nagy költőről. Valami forradalmit.

Mert hát ilyenek az idők. Ilyenek a költők.

És akkor a Fától fáig, a Halottak napja

Bécsben és a Kuplé a Vörös villamosról

költője lenyűgöző beszédet rögtönzött.

Nem a kivont kardról. Nem a dörgő

ágyúkról. Nem a fátyolos zászlókról.

Hanem arról, hogy a magyar költészet

legszebb két sora, íme, figyeljük meg:

Oh lassan szállj és hosszan énekelj,

Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...

Olyan volt, mint egy igehirdetés.

Hirtelen mindenki megkönnyebbült.

Lélegzetvisszafojtva hallgatták végig.

Ezek szerint ma nem kell harcba menni.

Nem kell elrejtőzni a kukoricásban.

Csak két gyönyörű sorra kell gondolni.

Egy hattyúra. Persze a hattyú már

a régi görögök óta kedvenc témája

a művészetnek. Az irodalomnak is.

A mitológiának. Csakhogy kezdetben még

férfi volt. Isten. Megejtette Lédát. Majd

egyszerre csak nővé változott. Hattyúnyak.

Mindezt én teszem hozzá, Kányádi Sándor

a metafora érzékletességéről tartott

nyilvános irodalomórát. Az emlékezetről.

A szépségről. Amikor a beszéd elhangzott,

ő nem tett ugyan említést róla, de már 

megtörtént a szégyenletes eset, hogy 

Bécsben egy tóparton valakik Romániából 

leölték és megették a hattyúkat. Talán

románok. Bár azt terjesztették, hogy

inkább cigányok. Még nem használtuk 

azt a megnevezést, hogy roma. Mintha

a megnevezésen múlna bármi is. Utólag 

arra gondolok, hogy ki tudja, hátha

mégis erdélyi magyar költők voltak.

Mindannyiunkat kiéheztettek azelőtt.

Nemzetiségi hovatartozástól függetlenül,

ahogy akkoriban mondták. Mondhatnánk

ma is. Ezt annak idején Petőfi is tudta.

Ő úgy hívta: világszabadság. Kellett 

valóban az erő a kilencvenes években 

a forradalomhoz. Ha éppen hattyúhús,

hát hattyúhús. Kellett a szabadsághoz.

Ki kellett vívni. Megettük a költő madarát.

Megettük a verseit. Nem úsznak már

hófehéren a tóban. Feldaraboltuk a

költőt, csak a forradalmat nem bántottuk.

A forradalmárt. Ott hevernek valahol 

a tóparton vagy talán egy kukoricásban 

a hattyú szétszórt csontjai. És a vérrel 

befröcskölt hattyútollak. Jóllaktunk. Erőt

gyűjtöttünk a szabadsághoz. De hol van?