Az indiai elefánt fénybe kerül a nyugati végeken.

Az emberi leleményességet dicséri,

a javak visszaforgatásának értő gyakorlatáról

tesz tanúbizonyságot,

hogy elefántcsontból készültek a körmei.

S hogy a körmök száma hiányos, az agyarak pedig

teljes létszámban hiányoznak,

az minden bizonnyal annak tudható be,

hogy a gyarmatokról származó dísztárgyat

– tévesen – játékszerként használták.

 

A szemközti falon egy lovát fegyelmező lovász –

olcsó másolat Delacroix stílusában,

a fotelre felállva közelről megfigyelhető

az indigóval előrerajzolt kontúr.

A ló színe egyezést mutat az elefántéval,

de anyaga olaj, nem pedig ébenfa.

A festő technikai tudása kielégíthette

a műkedvelő kispolgár igényeit,

épp emiatt meglepő az indokolatlanul kifinomult

ecsetkezelés a festmény egyes részein.

Már-már túlkapás.

A férfi kontyba kötött vörös varkocsa,

és a fedetlenül hagyott hátizomzat hullámzása

impresszív, főleg összehúzott sötétítők mögött,

egy délutáni alvásra elkülönített gyereknek.

 

A függönyök délelőtt még visszaverik

a hőség ostromát, de ahogy a nap

átbukik a tetőgerincen,

a keleti szárny lesz hűvösebb.

A belmagasságot az egész házban elcsalták,

mintha szégyen volna, fölösleges fényűzés

a túlmagas szoba, vagy télen nem engedné

felszállni a hőt a festett csík, amely leválasztja

a szoba színterét a fehér plafontól.

Optikai spórolás.

 

A vitrin tükrébe vágott grimasz

nem kevésbé odaillő, mint a papagáj,

a rokokó pár vagy a vízhordó leány,

legfeljebb anyagában különbözik:

furcsán hat az eleven hús mozgása

a porcelánok ásványszintű létezése közt.

Van valami illetlen ebben az eklektikában:

fatörzs és tollazat, szakadt gúnya és krinolin,

aranybevonat és matton hagyott érdesség.

De mindahányan horgolt szigetek lakói

a fényes furnérlemezen, a terítők demokratikus

leosztása konstatálható. S ez mint rendszer

elfogadható az összevisszaságban.

 

A leghűvösebb fekvés hanyatt a szőnyegen esik.

Itt megtapasztalható az a furcsa kiszolgáltatottság,

amely függőleges helyzetben ritka:

bármelyik pillanatban ránk zuhanhat

tíz faragott karjával a vaskarika,

hiába mondták, hogy a csillár nemcsak önmagát,

de egy felnőtt ember súlyát is elbírná magán.

A terheléses mutatvány mikéntjéről leginkább

nyitott szemmel képzelődünk – szükségünk van

a részletekre a hihetőség érdekében –,

míg csukott szemmel egy másik próbát kell kiállnunk:

a szőnyeg alatti nagy lefolyó aktivizálódik,

és szép lassan magába szippant mindent, ami

a szobában van, minket is.