[2021. február]
Mivel deréktól lefele nincs belül semmi, a kezeire támaszkodik, és úgy húzza magát előre – a látvány szánandó, és fogalmam sincs, gondolataim alól ki oldozhatna föl. Tudom, el kellene fordítanom a tekintetem, de képtelen vagyok rá, az ösztönös kíváncsiság két vállra fektet, és maga alá gyűr. Senki halandó nem akarta, hogy közünk legyen egymáshoz – mégis így alakult.
Komótosan halad, nem siet, ráér, szép lassan bevégzi sorsát, célhoz ér, de a bűz, ami megcsapja orromat, az mindent felülír. Minden létezett, létező s majd születő törvényt. A koszos-szakadt, foszló anyagok rejtekéből (még ruhának se lehet nevezni a magára kapkodott rongyokat) nyálkás, barna lé csorog elő, s ahogy a kezeire támaszkodva húzza magát, az anyag szétkenődik a koszos aluljáró még koszosabb kövein, a repülőgépek kondenzcsíkja jut eszembe, vagy éppenséggel a csiga nyála, húzza maga után a szart (remélem, hogy azt és nem mást), a bűz pedig végképp az elmémbe égeti magát. Ez az ember itt él az aluljáróban, a szemközti fülkék egyike alatt van a hajléka – újságból, kartonpapírból s ki tudja, miféle plédekből-takarókból összekotort alom ez az otthon, üres és félig telt borosflakonok állnak egymás mellett, az életnek gúnyolt torz orgona sípjai ezek, a pőrén heverők halottainkhoz hasonlatosak.
A vacka felé halad, odakúszik, jobb dolga nincs, aztán álomba issza magát, az ébrenlét nemcsak neki, mindannyiunknak átok – olyan teher, amibe gyönge vállunk könnyedén beleroppan. Persze, a mai nap sem múlhat el veszekedés nélkül: kell, hogy a gőzt kieresszék, óbégatni fog a cimboráival, a hangja betölti majd az aluljárót, akik eddig nem kapták föl a fejüket, ezután biztosan megteszik, hőbörög majd, de olyan erővel, hogy a virágárus nő kénytelen lesz a kuncsaftjával együtt szégyenkezni, a látványpékségnél többen rosszallásukat fejezik ki a hangoskodó láttán, a parfümériás lányok viszont ügyet se vetnek, mindketten elmerülnek telefonjaik villódzó képernyőjében, hiába, a social mediának nevezett futóhomokból nem egyszerű kikeveredni.
És persze a tempó, a sebesség, amit jó indulattal sem lehet sebességnek hívni, ez a vánszorgás kíméletlen őszinteséggel csapódik oda meg vissza a sejtfalaim között, a szédülés elfog egy pillanatra, aztán ráadásként megkapom magamtól a kérdést: „Miért kellett odanézned?” És tényleg. Nem volt jobb dolgod? Nem lett volna egyszerűbb merev tekintettel, lábat láb után szedve egyenest haladnod a lottózó felé, ahol gyűrött szíved néhány ikszelt fecnitől és sorsjegytől várja a csodát? „Csókolom, ezt a két mezőt kérném dzsóker nélkül, valamint egy Fáraót, egy Erszényt és egy Pénzgömböt.” Végül is túl sokat nem vársz az élettől, főleg, ha második személyben beszélsz magadról. Csak legyen telitalálat (egyedül neked – a felebaráti szereteten alapuló osztozkodás sosem volt részed – egyszer talán bejön a születési dátumokból, életkorokból összedobált számsor, a reményhal pedig összenőtt kopoltyúkkal kénytelen vergődni a szánalom tavában), simuljanak ki a ráncok, tűnjön el a derekadról a felesleg, a letört fogaid ne törjenek tovább, és ha lehet, akkor megérje majd a halál elé szórni a nekünk rendelt másodperceket.
Szóval a sebesség, ez a tempó, ez a kínosan lassú vánszorgás, ez a legfájóbb mind közül. És ahogy visszafele követni kezdem a kondenzcsíkot, látom, az egyik fölfele vezető lépcső mellől kezdődött ez az Odüsszeia, ki tudja, hány Szküllát és Kharübdiszt kellett megkerülnie, mire eljutott idáig, s mennyi még az út (tíz-tizenöt méter lehet, de ilyen kilátásokkal a végtelennel egyenlő ez a távolság), és mennyi még abból, amit szétkenhet maga után a kövön. Nem irigylem azt, akit a sors arra szemelt ki, hogy itt az aluljáróban takarítson. Azt se tudom, még frissiben érdemes-e eltüntetni a mocskot – hipós víz, klórszag, türelem, gyomorgörcs –, vagy megvárni, míg rászárad, s azután nekiesni – kevesebb a bűz, viszont több a munka.
Édes, könnyü utat keresel haza, fényes Odüsszeusz – De mindez persze évek múlva semmissé lesz, a telefonfülkéket kikapják onnan, a megmaradt üreget befalazzák, a találékonyság pedig jegyautomatákat ültet oda, hogy aztán a még találékonyabbak a visszajárót megakasszák, a fölgyülemlett aprót pedig piára vagy narkóra költsék, ah, áldott emberiség, hová lenne nélküled a világ –
Fönt se lesz jobb a helyzet. A kulcsmásolónak nyoma vész, helyette táplálék-kiegészítőkre szakosodott bolt várja majd az arra tévedőt, igen, a változás szele semmit sem kímél, így lesz a fagylaltozóból – ahol sose jártam – mobilszaküzlet. Szerencsére az antikvárium megmarad. Emlékszem, az eladónak volt egy macskája, folyton ott kódorgott a könyvespolcok közt, néha föl is ugrott a kötetek mellé, a világirodalmat kedvelte, a hazai szerzőket illetően kényes volt az ízlése. És ennek a bibliofil jószágnak volt a hátán egy féltenyérnyi seb, rajta semmi szőr, csak az alvadt-száraz var és bőr, az undor kerülgetett a láttán, nem tűnt bizalomgerjesztőnek ez a félúton megrekedt rothadás, de a tulaj nagyon kedvelte, az olcsó ponyvák árán tudott neki aszpikos tápot venni.
A hajléktalanok egyetlen menedéke az állomásépület mögötti, tenyérnyi bokros terület, valami furcsa tanyavilág, ahol osztozkodni kell minden négyzetméteren, az erősebb maradhat, a gyengébbnek esélye sincs. Összeszedi a cuccait, aztán megindul nyugatnak a forgalmas főút mellett, le egészen a folyópartig, persze út közben minden kukánál megáll, kikotorja a fém italosdobozokat, a lábai elé dobja, összetapossa, a kilapítottakat aztán belesüllyeszti a kopott reklámszatyrába, s ahogy ballag a folyó felé, a szatyorban levő dobozok egymáshoz súrlódnak, recsegnek-ropognak – krkshh-krkshh, krkshh-krkshh –, nem is tudni, milyen érzés hangtalan lépni, de végül leér a partra, ül magában a víz mellett, s figyeli a hullámokat, a torkát és gyomrát elönti a melegség a bortól, a szívét pedig a keserű szomorúság. Ugyan a felszín alá nem lát, de tudja, hogy ami ma víz alatt, az holnapra már kint lesz a szárazon, és így a keszegre horgászók lejjebb állíthatják fel szerelékeiket, ahol már nem kell a köveken egyensúlyozni, ahol már nem okoz gondot semmi. Ebben a jól megérdemelt folyóparti borozásban még csak nem is sejti, egyszer majd beköszönt a maszkvilág.
Ithaka még messze, a fejemben ikszelendő számok pattogása, nincs mit tenni, a kondenzcsík bűze mellé most érkezett meg a látványpékség kínálatának bukéja – a ropogósra sült leveles tészták édeskés illata az itt és mostban egészen más dimenziók kapuit döngeti, mint ezelőtt bármikor. Lassan tényleg indulnom kellene. A következetesség sose volt biztos pont az életemben – azt hiszem, ez a jövőben sem lesz másképp. Járt utat csak a legritkább esetben hagyok el járatlanért. Ha Odüsszeuszomnak annyi pénze lenne, mint amennyi megvető tekintetet ma kénytelen a hátán cipelni, holnap már protézissel szaladgálna az aluljárót tartó oszlopok között.
A tekintetében benne van minden. A harag táplálta közönyösségen át a legtisztább félelemig minden, kivétel nélkül. Más persze azt mondaná, tompa meg vizenyős ez a szempár, és ha tüzetesebben megfigyeljük, azok a vérágak semmi jóval sem kecsegtetnek. Csak annyit lát a világból, amennyit feltétlenül szükséges; csak annyit, amennyivel betájolja az összekotort almot és a kiürítésre váró borosflakonokat. Nehéz a szíve (de melyikünké nem az?), a mobiljukat nyomkodó lányok ugyanolyan fényévnyire vannak tőlünk, mint annak a villamosnak – vagy metrónak – a vezetője és utazóközönsége, amely most robog el, s amelybe belerázkódik az egész aluljáró. Itt legföljebb ezek a tartóoszlopok az emberi színjáték keserédes tanúhegyei. Boldogok, bár ezért a boldogságért súlyos némasággal kell fizetniük. Nyirkos csempéjük az örökkévalóság óta párolog – s ez a kipárolgás teszi teljessé Odüsszeuszt és az elveszett illúziókat.
A megfáradt vándor, mocskát maga után hagyva, hamarosan hazatér. A lottózóban szerencsére megcsappant a sor, a visszajáróval majd le tudom kaparni a sorsjegyeimet. Jó, ha az árát vagy annak szelíd többszörösét visszanyerem. Igen, a telhetetlenség sokkal inkább a sajátom, mint bármilyen más tanult vagy öröklött erény. Éjszaka majd ugyanaz a csillagtalan égbolt vigyáz ránk. Fázni fogunk. A lélegzetvételek között – –
