[Látó, 2006. április] 

1.
Magyarország, Budapest, 1938. Első királyunk halálának kilencszázadik évfordulója, Szent István éve. Együtt a család – az Eucharisztikus Világkongresszuson, a rendezvényre meghívottak. Jött, aki jöhetett. Három, kettő, egy, és! Kész a kép.

Fent, középen, a pamlag mögött a Bossány-család feje, Nándor bácsi, előtte, fölülről a második sorban, a kerevet közepén, sógornőitől közrefogva felesége, Margó néni; a lábaiknál törökülésben, rövidnadrágban és cserkészzubbonyban a két legifjabb Bossány: Palika és Kálmán; Nándor bácsi jobbján s balján két öccse, István és Endre, s körülöttük kik még? Tizenhét ember, akik nem jöhetnének – Romániából –, mégis itt vannak. (Nándor bácsi tehetős, „vannak kapcsolatai", mint mondják, de az is lehet, hogy a kongresszust május 26. napján, az Úrnak Áldozócsütörtökén megnyitó Eugenio Pacelli bíboros-államtitkár, pápai követ – egy évre rá XII. Pius néven pápa – szavával hirdetett Isten igéje az igaz, s a kereszt jegyében győz, ki… – és talán ama fess fiatalember, ama helyes román lelkész személye is számít ez ügyben, aki ott, a kép jobb felső negyedében áll a fiatal Bossány-lányok mögött.) Itt vannak mind, csak Imre hiányzik, Nándi bácsi fiatalabb fivére. Meg a családja.

Hol vannak? Hová lettek?

Hol van, hová lett a negyedik fivér? – Imre, a tehetős, a szoknyabolond, kinek otthon a legszebb fogadója volt? Még alig pár évtizede… A kártya s nyughatatlan vére emészti el a panziót, és őt is. Persze, széplányt vesz el s takarost, Irént, de nemcsak a széplánnyal, a forradalommal is eljegyzi magát, így mindkettővel meggyűlik a baja, hogy lánya, Terike sose látja, talán csak álmában, egy vonatfülkében összekucorodva, míg Temesvárról Debrecen felé menekszik, apja valamelyik szemrevaló elvtársnője társaságában, ki sub rosa felügyel a hat tavaszt sem ért lánykára. Tizennyolcban esett mindez, réges-rég, messzi van már, ki emlékszik rá?

Talán mindenki, de Imréről senki nem beszél.

A Tanácsköztársaságról sem.

Hanem azért Imre egy szem leánya, ez a Terike állást kap Nándor bácsi kereskedésében, s mindenki nagyon szereti.

Anyja másodjára is kimondja a boldogító igent, ezúttal egy Horthy-tisztnek – elege van immár a bizonytalanságból –, Kornélnak.
Kornél minden délben kijön a kaszárnyából, köszön, megebédel, s távozik – este a kaszinóban beszélget, onnét újra hazatér.
Nyugodt élet ez, de ki láthatja, mit hoz a jövő? Ki lát előre? Ki ad majd munkát egy Horthy-tiszt lányának, amikor a múlté már a Szent Korona országa, s újra a vörös csillag ragyog az égen? Mi lesz így egy szem Terikéddel, Irén?

Ínség, bőség, mindig akad cseléd, aki marad – cseléd és a háznál, „Ugyan, másként ki vásárolna a nagyságos asszonynak? Szépen is néznénk ki, ha magamagának kellene a piacra járnia! – hát mivé lenne a világ?"

S Kornél bácsi mégis csak katona. Mikor negyvennégyben egy szovjet katona Debrecent dúlván észreveszi a szép Irént, s mindjárt belépne hozzá az ablakon, Kornél útját állja.

Az orosz pisztolyt ránt, az apa fejének, ám az félreüti, s a golyók… Mellé – súrolják, de ki nem oltják az életet. Kornél a fejéhez, az orosz katona észbe kap: megijed. Megmered benne még a muszka-fekália is, és van esze, kereket old… de ami benne marad, élete végéig nyomja a gyomor-tájékát.

Ám az eltévedt golyók így is megteszik a magukét. Egy szép nyári délután Kornél bácsi második unokájával sétál a parkban, s egyszer csak érzi: szólítják.

– Vegyétek el a gyereket, mert én most meghalok! – mondja, s adja a csöpp Hajnalkát, aztán szavának áll: összeesik, s többé nem kel fel.

Az unokák nem értik, kicsik még; később megértik. Elment a második. A mostohanagyapjuk is, ahogy az első, az igazi – a vér szerinti, kit csak hírből ismertek, vagy még úgy se. Kit megismernének, bizony megismernének, mikor már ismét szabad róla beszélni!… Akkor keresnék, de hiába; nem lelik még a képen sem. Nem leli őt még Hajnalka fia, e sorok írója sem a képen, amelyen ott áll a család, a hírvivő, az eucharisztia-küldöttség, középen a nagycsalád fejével, Nándor bácsival és a nejével, Margó nénivel.

2.
Margó néni és Nándor…

Nándi bácsi… kinek tekintetétől megdermednek a vizek, ha az embert, az életet követelik…

„Ember a vízben!" – ugrál a faúsztatók hangja a fodrokon a Vasér folyó völgyében. Ember a vízben! Ember a vízben! Viszi a víz a kétségbeesetten figyelmeztető, segélykérő hangot.

Nándor hátrafordul ültében tutaja kormányrúdja megett, s látja a habok fölé bukó fejet, a szélmalomkarként kalimpáló kezeket köveknek csapódni, majd eltűnni a víz alatt. S ekkor feláll Nándor a rönktutaj tatján, és csak néz kemény, szigorú vastekintettel, hogy a folyó csak hezitál, meghunyászkodik, szinte egészen megmered, s inkább visszaadja a pórul jártat sértetlenül, hogysem Nándor kemény tekintetét érezze a tükrén. Így meséli Ferkó, a tutajoslegény.

Tizenegy évvel és egy újabb nagy háborúval a budapesti eucharisztikus kongresszus után Nándor bácsinak egyszer csak nyoma vész. Híre-hamva sincs. Úgy szívódik fel az elhamvadt világ parazsában, akárha az üszökfellegek fölé nyúló szivárvány gyökére talált volna.

Ötvenháromban tér csak meg, akkor szólja: „Megfogtak, s vittek a Kanálishoz."

Mesterember volt a Nándor bácsi, tekintély kellett oda, olyan ember, akire hallgatnak, aki tud irányítani. Érthető, hogy megfogták, s vitték. Kapott is a keze alá egy minisztert, egy jogászt, egy rovatszerkesztőt, Isten tudja, kit még.

Oly hosszú idő az a távol töltött négy év! Nándor vagyona, háza, addigi élete elmegy pocsékba. Felesége is ráment e távollétre. Ó, hát ennyi egy élet, a drága Margó nénié se több a másénál! Hiába arany a szíve… hiába nincs oly purdé, szegény vagy szerencsétlen, akinek ne volna keresztanyja! Teheti, hisz van miből. Úgy illendő, hogy többet adjon, akinek több adatott, s mindenben maga járjon elöl a jóságban.

„A keresztgyerekei vitték a sírba – mondogatják a rokonai –, bizony, hogy ők tették oda."

– Fogtuk őt, mert hát ott nem maradhatott, egyedül, abban a nagy házban, idegenek meg a huncut komámasszonyok között – számol be neki unokaöccse jegyese, a sudár, határozott Anna. – Áthoztuk magunkhoz, de alig volt már magánál. Máshol járt a lelke a szentemnek, Isten nyugosztalja! Mikor annak a kis fogadott lányának, Eszterkének a fényképe leesett a kandallóról, s a keret s benne az üveg összetörött, akkor tudtuk, hogy mindennek vége. Azon az éjjelen halt meg a felesége…

– Jól van, no, jól – szól Nándi bácsi, s csak néz a vízdermesztő szemeivel.

Így már nem maradhat, nincs hová mennie, s egy évre rá, hogy hazatér, elveszi öccsének özvegyét, nehogy megszólják érte, hogy avval hál egy fedél alatt.

Mert hát, mikor Nádornak, a domulnak nyoma vész, nagy házába – hogy, hogy nem – mindjárt két vállalat is beköltözik, s Margó néni többé nem bír a cselédekkel, elhordják a feje fölül a házat, keze ügyéből a vagyont. A hívatlan vendégek elől egyetlen szobába vonul vissza, ott tölti napjait magában, s az italt magának.
Csak keresztgyerekei látogatják – azok is csak azért, hogy fosztogassák a vagyont, ama szobába viszont, ahol ő él, be nem tennék a lábukat. Mit tehet Margó? Tűrhet. Ugyan, mit tehetne? Férje távol, ha él még egyáltalán, de az igazság s a jog biztosan nem.

Rokonai, amit megtehetnek, megteszik, egyetlen éjszaka.
Nándor sógornője, Irén és annak menye, Anna fogják a férfi fegyvereit, még elébb, mint mások az ezüstöt s aranyat, felnyalábolják, s elhányják a folyóközbe. Ott hever a rengeteg vadászpuska, benövi a gaz, míg tündérek nem találnak rá, a mai napig durrogtatnak ott vele, lepuffantják, ki csak óvatlanul feléjük réved. Elveszik a lelkét annak, s viszik magukkal a sásba.
Ugyanezen éjszaka Nándi bácsi sógornőjének, Irénnek fiai fogják a nagy könyvtárat, máglyát raknak belőle az udvaron. Eltüzelik. Ég a hatalmas rakás, a háromszáz éves téka, csak úgy pattog s bűzlik, noha füstje se látszik a setét égbolton. Csak a szaga érződik, és az ifjú Janika, az idősebb olyan közel megy a tudálékos lángokhoz, hogy még látja a vörös fényben szétmálló magyar betűket, hogy arca egészen összekormozódik. Gondol egyet, hogy most ő itt magába szippantja a szellemet, és barázdákat szánt arcára a könny, ott maradnak azok örökre, pedig még húsz sincs ez az ifjú. Nem maradhat könyv, ami magyar, az elhurcolt rokon, Nándi bácsi házában – még fel találnák forgatni őket, s akkor ki tudja, mikor jönne haza a bácsi?

Hanem hát nem hiába tanulnak János s az unokatestvére, Palkó könyvkötészetet a líceumban, s mondja az Ige: Maradj meg abban, amit tanultál! Így, amit tanult, János immár megmarad abban. S ahogy telnek az évek, járatja a Ludast, az Élet és Tudományt s tucatnyi más lapot – veszi hetente a feleségével, Annával, ki még csak ezekből tanul meg igazán magyarul, és bekötik mindet. Könyvet készít belőlük János, egy egész könyvtárra valót! Hát!
– Mit művel, tata? – kérdi egy szép napon az unokája, a kis Vilmos.
– Könyvet, fiam. Hát ez meg…!

Csudák csudája! – ámul, bámul elkerekedett szemmel a pöttöm Vilmos. – Hát csak úgy lehet könyvet csinálni?

Mint aki ősi varázslat birtokába jut, lát neki a kis Vili – elsajátítani a tudást, mit egykor nagyapjának okítottak a középiskolában. „Nem volt akkor könyv minden évfolyamnak a líceumban" – meséli János az unokájának. – „Úgy örököltük azokat a felsőbbektől, s magunknak kellett azokat bekötnünk." Évfolyam, líceum, felsőbbek. Érti is, nem is a kis Vili, de bánja is ő, ha megtanulhatja, miként készíthet könyvet magának.

A kis Vilmos azonban nem sokáig figyelhet, a családja disszidál – Münchenbe. Azért csak nem hagyja magát Vilmos, mert amikor Scheyernbe kerül egyházi iskolába, hamar dönt: hagyja az Audi gyárat, s restaurátornak áll.

Egykettőre beletanul, az ezredfordulóra nincs az öreg kontinensen egy tucat olyan képzett mester, mint a müncheni Wilhelm mester.
Mikor Annus néni meglátogatja Bajorországban, elámul… Aztán mégse csodálkozik, mert Scheyernben is, Neuschwansteinban is Szent István és a bajor Gizella köszön rá a freskókról, s mind a rokonság, kik a menyegzőre s a lakodalomra egybegyűltek, a főhelyen Henrik császárral, azzal a másodikkal.

„Ezer éve mi kértünk innen, hogy elvigye hozzánk az Igét, ládd, még asszonyt is innét vettem, hogy az ország királynéja legyen, ne sajnáld hát te sem szívednek virágát, hogy nem maradt meg magyar földben!" – mondja Szent István király, s azzal a jobbal áldja meg az asszonyt, mi Merkur szerzetes jóvoltából oly sok helyütt pihent már az asszony lehajtott feje előtt. S Anni néni bólint, csak könnyei peregnek, de nyugodt szívvel, üdvözült lélekkel tér haza.

3.
De bizony nem mindenki tér haza – ország, haza s otthon, mint az emberi lélek, az igazság és boldogulás, nem mindig esnek egybe, hamar megtanulja ezt Palika is, kivel Annus néni és János bácsi évtizedekkel később is el-elbeszélget a rég esett dolgok felett.
Tudja már azt Palika gyerekfejjel, amikor is nézi-nézi községének zsidóit, a rabbit s annak nyáját, kikből van tízezer.

Nagyanyjához fut kérdéseivel: „Ők miért ilyenek?" „Hogy van az, hogy…?"

A nagymama, ki százhárom évet élt, s olyan bölcs, hogy egyszer még Szent Pétert is kiokítja, még a rabbinál is félelmetesebbnek tűnik, és mindig mindenről van mit mondania, de csak keveset szól, velőset, hamar megtanítja Palikát: „Nincs még egy olyan okos nép, mint a zsidó, fiam! A legokosabb nép a világon." „Igazán?" „Hát!"
Palika tágra nyílt szemmel néz, száját is nyitva felejti ámulatában. S meglepetésére nagyanyja még hozzáteszi: „Vagy nagyon bölcs, vagy nagyon buta. Köztes nincs." „S hol van az országuk?" „Bennük van, fiam, hogy el ne veszíthessék, csak akkor, ha maguk is elvesznek."

Palika nem érti, meg is feledkezik róla, s csak akkor jut újra eszébe, mikor a zsidók mind költöznek, s vonatra szállnak. Mennek Németországba, Isten tudja, hova. S megy velük az országuk.

Akkor Palikának eszébe jut Szent Péter, hogy a nagyanyja hogy megdorgálta, amiért úgy felverte a házat.

Mert egyszer arra járt az apostol, bizony épp Vaséren akadt dolga, s jött, kopogtatott, verte a rezet, neki ajtót nyissanak. A nagymama pedig, aki az ablakban könyököl, mint szokása alkonyattájt, nézi, s látja; kérdi hát:
– Ki szerencsefia az, aki ott dörömböl?
– Szerencsefia biz a városi jöttment, néne! – dohog Szent Péter, de bizony még a szomszédok is hallják. – Én Szent Péter vagyok, s gyógyítani jöttem, ha akad beteg a háznál.
– Hát, ha maga Szent Péter, és érdeklődni akar, akkor jöjjön nappal, ahogy illik! – mondja a nagymama, s hogy nyomatékot adjon szavának, eltűnik az ablak négyszögében, még a spalettát is bezárja.

Így kiokította az apostolok fejedelmét! Meg is hagyta neki Szent Péter, hogy addig éljen, s okítsa a fiatalabbját, míg neki oly sok dolga van, élt is és egészségben, míg el nem szólították, mikor a Mennyek kapujánál már kevesebben álltak sorba – a nagy háborúk után –, Isten nyugosztalja!

S ahogy eszébe veszi a Szent Péter és a nagyanyja esetét Palkó, szeretne valami okosat hallani vagy mondani, lássa, mennyi esze van, lássa, hogy még sincs igaza! S fut hozzá, szalad, majd nyakát töri a felázott út latyakjában.

– Mégis van okosabb, mint a zsidó, mami! – áll meg lihegve az ablak alatt. – Lám, a német okosabb, hisz viszi a zsidót, hogy aki okosabb, nála s neki dolgozzék!

A nagyanyja csak hallgat. Különös csuda ez, hisz mindig mond valamit, ha megszólítják, mindenkor van mit mondania – de most csak hallgat. Néz némán. Nézi az unokáját. Tekintetét egyenest a Palikáéra emeli.

Akkor Palika úgy látja, olyan kemények azok a szemek, olyan az a tekintet, hogy menten elsüllyed szégyenében. A lelke mélyéig hatol a szigorúsága.

Ó, bár szólna! – de nem, csak néz, s az élet vize is megdermed Palikában. Gombóc terem a torkában, szűkölő fagy nő a gyomrában, amely kúszik fel a gerincén, a karján, a gyomrából a mellkasába, a szíve felé, amely ádázul ver, mint a félrevert tűzharang. Már a legszívesebben a nagyanyja kebelére vetné magát – sírva könyörögne, hogy feddje meg, ha rosszat szólt, csak feleljen végre valamit. Ám a nagyanyja nem szól, de a szemét sem veszi le róla, míg Palika le nem süti, s el nem kullog. Aki pedig, mikor végre megnyugszik, azon gondolkozik, hogy fogja szétválogatni a német az okosát a butától.

Az iskola márciusban véget ér – magyar s német katonákat telepítenek, át kell azokat adni nékik, hogy majd feltartóztathassák a szovjeteket. Szép s derűs az élet, soha jobbat! Hanem Szent Edvin napján rendelet is követi őket: Mars! Ki innét!

A Máramaros vidéke hadműveleti régióvá válik, a felvonulási területet el kell hagyni, mehet, ki merre lát, Isten hírével. „Fogd meg a batyut, rakjad a ládát a vonatra!"

A tizenhárom éves Palikát – ha menni kell, hát menni kell, de rögvest – a református lelkész veszi magához, hogy néhány oldalszalonnával hálálják meg később –, van honnét, a vegyeskereskedő fiáért többet is érdemelne. Így bocsátják útjukra a gyermekeket, hogy a szülőknek már csak utánuk kelljen indulni – nekik és az előre pakolt poggyásznak, mert mindig van még mit pakolni az útiládákba.

Hát megtörtént ez is, magyar deportálja a magyart. Ez van, ezt kell szeretni.

Érthető: a szovjet támadást a Horthy-hegyre felhúzott erődítménynél várja a magyar s a német sereg. Hatalmas az az erőd a Horthy-hegyen, a Nagy Pietroszon, a Kősziklán, kitart az, hisz az Úr is kősziklára épített, a Királyi Magyarország felett pedig egyenest az Úr anyja a védnök. A lakosság viszont ne legyen az összecsapás útjában, kitelepítenek mindenkit – vissza, a hátországba –, jóformán mehet, ki merre lát, rokonhoz vagy ahová tud.

Viszik Palkót Mórra, ott talán találkozhat a szüleivel, kik más vonatra szállnak. Mórig azonban hosszú az út… Milyen hosszú? Pestig is elvisz az. Budapest! Rég volt Palkó Pesten, évek teltek el, mióta az Eucharisztikus Világkongresszusra utoljára begördült vele a gőzokádó táltos, a vasparipa. A Keleti Pályaudvaron gőz, fém, tömeg, lökdösődés fogadja. Levegőt!

Látja, a Kerepesi úton vonulókat, talpuk alatt a földet, baktatnak sorban, jönnek egymás után.

Olyan ismerősek, egytől-egyig. Honnét? Kik ők? „Zsidókat deportálnak" – mondja valaki.

Palkó csak áll, képük a szemében villódzik – arcok, a fekete kabátokból elővillanó kezek, a libegő-lobogó pajeszek. Hová mennek? A pap elvonná onnét, de Palkó nem hagyja magát, nem gyerek ő! – csak nézi őket, mint egykor őt a nagyanyja, aki kioktatta Szent Pétert, s ekkor… Ott baktatnak, mennek sorban, vándorolnak azok az emberek a szeme tükrén azóta is.
Meg kell várni, míg ez a transzport elindul. Aztán mehetnek csak tovább Mórra. Móron azonban sehol senki. Hanem de mégis! Hiszen az ott Flórián! Jött érte alig idősebb, tizenhét nyarat látott unokatestvére, hogy vigye vissza Putnokra, a szüleihez.

A deportált magyarok vagonokban laknak. Egy vagonban két család. A kettéosztott vagon kétemeletes, egy kályha van, közös: fűteni s főzni.

Hát, itthon volnánk, az anyaországban.
„S hol fogunk lakni?" Nincs válasz.
„Hol fogadnak majd be minket?"
Mehet, ki merre lát. Majd befogadnak, elszállásolnak. Nem fogadják be őket. Nincs szálláshely.
Utaznak, utaznak, amerre tart a sínpár, s ülnek a nyitott vagonajtók rögtönzött deszkakorlátjánál, lógázzák a lábukat, s nézik az elsuhanó tájat, Magyarországot.

A vagonokat ide-oda terelik a vágányokon. Csapatszállítás, deportálás, hadianyag-szállítás – háborús logisztika.
Hát itt sem maradhatnak? Gördülnek tovább, visz az út, a vasút, csak tova, csak tova… S akkor Palkó szertenézett, s úgy érzi, biz nem lelé honját a hazában…

Ausztriáig, Linz környékéig visz a vagon, egy kőbányáig.
Ott lakhatnak a vagonokban, s dolog is van, munka is akad elég.
Mikor a háborúnak vége, s a szabadság az amerikaiakkal a kőbányába érkezik, Palika apja megelégeli a kőfejtést. Hogy a gyerekek is köveket raknak talicskába, csillébe. Tanulniuk kéne – az életből már láttak eleget.

Az amerikaiak kávét és borsóport osztogatnak. Vegyétek, egyétek – úgy adják, mint segélyt, de ízetlen az, s ugyanúgy dolgozni kell: „Legalább csinálnak valami hasznosat ezek a felszabadítottak – fejtsék csak a követ." A zacskós levesnek még olyan sincs az íze, mint amit marharépalevélből főz Palkó anyja. Itt a szabadság a kőbányában…

Ha megelégelik, hát elkötnek négy lovat, s lopnak hozzá szekeret. Ponyva alatt rejtezve szöknek éjszaka ilyen meg olyan utakon. A határon, hisz negyvenöt van, ellenőrzik, nem volt-e nyilas Palkó apja-anyja. Úgy tűnik, nem, hát mehetnek tovább.

Az egyik kanca közben megellik, a kis csikót felveszik magukhoz a szekérre. Így utaznak, meg-megállva, a kis csikót szekérről le, had szopja a kancát, aztán fel vele a szekérre, ha már jóllakott. Ott utazik a fiúval. Harapja, ki csak közeledik is a fiúhoz.
Így jutnak el Palkó anyai nagyszüleinek falujába. Ez is Magyarország – ha nem is az otthon. Hisz van itt egy malom s egy olajütő. Ez a napraforgóból sajtol olajat. Most senkié – az államé. Zsidóé volt, de… „Azt elvitték."

Vajon láttam őt? – tűnődik Palkó, s felrémlik benne a Keleti Pályaudvar s a Kerepesi út emléke.
Az apa elvállalja a malmot az olajütővel, romos mindkettő. Az övé, ha rendbe hozza. Övé – az üzemeltetés gondja; a haszonélvező s a tulajdonos az állam.

A parasztok hozzák az ágyneműt, a családi aranyat, hogy liszthez, olajhoz jussanak. Olyan az a sajtolt termény, akár az arany. Csak többet ér. Meg lehet enni, lehet belőle-vele sütni-főzni. Palkó is így érettségizik, viszi a kanna olajat az iskolaigazgatónak, a tanárnak. Nekik is enni kell. Onnan kerül, a nagyszüleitől a főiskolára, s akkor már van jó magyar forint, így indul el, anyja szavával: „Tíz forint, fiam; fogd, kitartson karácsonyig!"

4.
Tíz forint nagy pénz. Tudja ezt mindenki, János bácsi, Bossány Palkó unokatestvére legkivált, aki odahaza a vidék bankjának igazgatója lesz – idővel. Idővel, jóval azután, hogy végre hazatérhetett a háború sújtotta országból.

A háború sújtotta országból – hová 1944. október 12-én jön a hír: a körzet lakosságát evakuálják, el kell azt hagynia mindenkinek, akinek kedves az élete. Orosz partizánok vették be magukat az erdőbe, evakuálják a területet. Így a legegyszerűbb, a legkézenfekvőbb: ha már tiszta, agyonlőni benne mindent és mindenkit, aki mozog. Komolyan kell ezt venni, még korábban elfogtak néhány partizánt, ott végzik ki őket Nándor bácsiék kertjében – a végében. Fejbe lövik mindet.

Menni kell. Putnokra indul vonat, János arra száll, s Csapig jut. Ott a szerelvény megáll, s vesztegelni kényszerül. S íme, jő az állomásfőnök, vagy tán csak egy forgalomirányító, s szól a masinisztának: „Álljon ki az állomásról, hallja-e!" „Minek, már mér’?" Az irányító csak jön a sínek között, s integet: „Álljon ki az állomásról!"

A masiniszta kiáll.

Éjszaka virágok nyílnak az égen, Sztálin-gyertyák világítják be a környéket, s a repülők rommá lövik a vágányt. Másnap csak erről folyik a disputa. A szerencsés megmenekülésről. „Hát ezt tudta az az irányító, tudnia kellett!" „No fene! – hát így járnak-kelnek azok a hírek?!"

Lágerből hoznak zsidókat, hogy rendbe hozzanak legalább egyetlen vágányt. A vasút a Dunántúl felé veszi az irányt.

Zötyög, zúgva zakatol, de nem jut messzire. Hová is menne? Ahol csak megállhat, onnét is visszafordul. A Dunántúlon nem mehet, arról jönnek a jugoszlávok.

Irány észak-északnyugat – a Csallóköz.
Zötyög, zúgva zakatol a vonat: Vajasvatán, Bélvatán keresztül halad. Táborok mindenütt. Egyszer csak megáll.

Megáll, s lám, akárhol is vannak, jó itt, na. Már Pozsonyon is túl vannak. A fű hajladoz, a szellő fújdogál, az ég kék, s nagy madarak köröznek az égen. Nagy szárnyuk nekifeszül a szélnek, s csak úgy zúg, zúg alattuk a lég. A zúgás erősödik. Egy, két, három nagy vasmadár tűnik fel az égen. János figyel, számolja őket. Hetet számol, de újabbak tűnnek fel a nyomukban. Hetesével repülnek, kötelékben. Tizennégy, huszonegy, negyvenkilenc, csak a kötelékeket számolja, s száz, kétszáz repülőnek kell ott lenni, de nem, többnek, négy, öt, hat, hétszázat számol. Repülnek északnyugat felé talán Olaszországból. A gépek Drezda felé szállnak, fölé repülnek, s földig bombázzák. Pokollá teszik, s az emberek beleégnek az aszfaltba.

Nem, nem maradhatnak itt sem, menni, indulni, zakatolni kell ismét, s Jánosék már bőven-mélyen a határon túl járnak. Íme, itt egy lakott település, s a tábla hirdeti: AUSPITZ.

Auspitz kedves, szép, ápolt falu – gondozott… gyűjtőtábor, afféle láger ez is – nációk olvasztótégelye. János öccse, a kicsiny Lacika játszik a sokféle nemzetiségű gyermekkel, s mire este hazakerül, nem tudni, milyen nyelven beszél.

Itt sem maradhatnak. Innét, Csehországból Németországba, majd Ausztriába megy a vonat, de Szlovákiában baleset történik, kisiklik – a bombázások, a sínek! –, s Jancsi anyja leesik a sparheltre, s csúnyán megüti és összeégeti magát. Nagyobb baj azonban, hála az égnek, nem történik. Ez is bőven elég.

Ausztriában bujkálnak. Megbújnak, ahol tudnak. Jancsi kimegy az erdőszélre, a dombra. Hát! Látja, valami rikít a mezőn. Tovább szalad – tűzpiros liliomok, épp csak egy-két szál, de mégis csak…! A Szent Imre virága. Ni, amott még egy-kettő, s lám, még távolabb – azokkal már egy egész csokorra való tűzliliom! Így bandukol s szökdel, szedi az imrevirágát az anyjának, mikor – már a harmadik dombnál – egyszerre feltűnik neki, hogy valami… valami villog a távolban. Közelebb megy… Ágyúcsövek azok. Egyenest feléjük irányulnak.

Szalad, szalad haza, de a bokrétát el nem ereszti, hullik a nyomában az imrevirág. S fogják mindjárt a lepedőt, kötnek belőle lobogót, rohannak vissza, még úgy, szaladtukban csomózzák, fel a dombra, s lengetik a fehér lobogót – megadják magukat, akárkinek is, ide ne lőjenek!!

Azok ott az amerikaiak.
Őket nem lövik, hanem akik nem adják meg magukat, rajtavesztenek.
Ég az erdő, s bennük az emberek.

Az amerikaiak nem ejtenek foglyokat – felőlük mehet, akit nem keresnek, csak az okmányokat, plíz. A nyelv itt nem jelenthet akadályt – igaz-e, ó, Szent Emericus, te ifjak patrónusa? –, mert hiszen mindjárt két magyar is akad a felszabadítók között. „Hogy a jóistencsudájába ne…?" Áldott legyen a te neved, Szent Imre herceg, akiről oly sok lelket kereszteltek Amerigóra, hogy még egy Új Világ, a bátrak és szabadok földjének névadójára is futotta!
Jancsiék vesznek lovakat és szekeret – van itt abból rengeteg. A menekülők hozták magukkal, ott állnak – szántani, aratni nem lehet vele. Széna amúgy sincs az amerikai táborban – azt nem hoznak azok –, csak benzin meg olaj.

Ó, áldott, szent szabadság! János szülei Ausztrián keresztül tervezik a hazatérést, ott azonban a városokban terelik össze a menekülteket. Az oroszok válogatnak – vagonra a férfiakat! – mehetnek azok – ki nem mondanák, de ki ne tudná? – Szibériába.
Így kerülik a városokat, szöknek bújva szekérkerék vájta mellékutakon.

„Sztoj!" Egy kozák katona állja útjukat itt is. Rájuk fogja a géppisztolyt. Ellenőrzi őket, passzusok, okmányok ellenőrzése, rendben. Az egyik idős bácsi tud oroszul, még a Nagy Háborúban járt az orosz fronton, ott tanulta a „nyeddát". Megy, s jelent a felettesének a kozák katona, passzusok, okmányok ellenőrzése – rendben, s elindul velük az egyik nagy tábor felé. Harcsabajszú, öreg bácsi, bóbiskol a lován mentében – melléjük adták, hogy kísérje őket, bántódásuk ne essék a cseh, német, osztrák közt – Passau környéke ez.

Elkíséri őket, de Jánoséknak nem fűlik a foguk a táborokhoz. A város közelében szép szóval meggyőzik a bácsit, hogy most már odatalálnak. Az útjukra engedi őket.

Úttalan utak, mezők, szántók, s nézd már! – amott egy szántó-vető paraszt bácsi. (Ni, ez a víz már a Fertő-tónak is beillenék!) Németül köszöntik, ám az nem érti, így kérdenék, hol vannak, de az csak magyarul köszön vissza, innen tudják meg, hogy bizony Magyarországon.

Már tanultak a hibából, Pestet elkerülik, s János a ló elé köti a tangóharmonikát – talán nem harapja meg az a ló. Bárkán, a Csepel-sziget mellett kelnek át a nagy vízen. Jancsi öccse, a kis Lacika lapátol a Csepel-szigetnél, tetszik neki, csápol, hajtja a habot – eljegyzi magát a vízzel, otthon rá is kap az evezésre, s mikor behívják Temesvárra katonának, a honvédségnél olyan eredményeket közelít, edző lesz belőle. Tanítványival négy olimpián is aranyat nyer Romániának. Hanem hol van az még?
János szülei kerülgetik a városokat, s lám, baj nélkül jutnak Nagyvárad határáig, hanem ott aztán kisebb gondjuk akad – de a katona, aki a környékre valósi, megörül a lehetőségnek, hogy ők is ismerősök errefelé, s maguktól is hazatalálnak. Megy hát a magyar katona is a feje után, mint a kozák bácsi, s engedi őket szabadon, útjukra.

Mennek tovább, már szinte otthon vannak, mikor orosz egyenruhás rablók állítják meg őket – hát ezek útonállók? „Románok ezek, nem oroszok!" Két szekér megugrik a rablók elől, egy marad – ők: Jancsi meg a szülei, s két bácsi.

Elveszik az összes papírjukat, mi megjárta velük a nagy utat. Anyakönyvi kivonatot, igazolványt – egyebük nincs, de jó nagy disznóbőr táska oldalát feszíti – hét generációra visszamenőleg, hogy nem zsidók, hát ezért kár volt a sok mihaszna okmányért.
A tangóharmonika megmarad a lovak elé kötve a széna mellett – jó helye van ott, a ló nem harapja.

Jönnek tovább, Vasér felé – már tudják, ott vár rájuk Nándor bácsi s Margó néni.

S valóban… „Most már minden rendben lesz" – gondolja Jóska, s nagy levegőt vesz, mert nagyon szorít ott belül, hiszen… hát hazaérkeztem.

S mikor a szekérről leszáll, és Nándor bácsi elindul feléje – dehogyis vízdermesztők azok a szemek! –, Jánosnak elerednek a könnyei.